A magyar népművészet a művészet minden formája, amely a magyar népi kultúra keretében készült. Tágabb értelemben valamennyi népművészeti ágazat ide tartozik (népköltészet, népzene, néptánc, díszítőművészet, népviselet stb.); szűkebb értelemben csak a tárgyak művészi megformálása.Magyar Néprajzi lexikon 3. kötet, (1980) Népművészet

A népművészet megnyilvánulásai részben alakító vagy építő munka nyomán keletkeznek, mint a templom vagy a lakóház külső és belső részletei, a bútorzat, az épített emlék­jelek, a lakóház részletei, a ruházat típusai, a kéziszerszámok, edények, zeneszerek, dísztárgyak és játékok alapformái; ré­szint pedig díszítő jellegűek, mint az előbbieken alkalmazott festett, faragott, mintázott, vésett, illetőleg szövött, varrott, kötött és hímzett díszítmények.

A magyar népművészet tárgyai tájanként változatosak, de az objektumok mögött a munkának és a közösségi életnek hasonló hagyományos törvényei húzódnak meg. Az íratlan közösségi törvények és szokások adnak tartalmat a népművészet motívumainak és a művészi formájú gesztusoknak. Ezekhez a szokásokhoz és törvényekhez, a gazdasági élet lüktetéseihez, a népvilággal érintkező más világokhoz igazodik a népművészet.Alföld, 1970. / Gunda Béla: A magyar népművészet

A népművészeti munkák készítői évszázadokon át névtelenül, ismeretlenül éltek, s enyésztek el a nép tömegében. Ritkán történt, hogy készítményeikre nevüket vagy a befejezés évszámát feljegyezték. E munkák mindig egy előbbi készítmény másai, változatai voltak, s tradicionális díszítő elemeket tüntettek fel. Bizonyos íratlan törvények tiszteletben tartásával készültek, s körükben egészen kimagasló egyéniségű, egyéni ízlést eláruló mű ritkán akadt. A nemzedékről nemzedékre szálló formák a sok ismétlés folytán rendkívül kiteljesedtek, megértek.

Nevezetes régiók Nevezetes népművészeti helyek, régiók: Dunántúl (rátétes és hímzett díszű bőr subái és ködmönök), Kunság, Hajdúság, Kalotaszeg, Palócföld és Veszprém (rátétes és hímzett cifra szűrök, rátétdíszű szokmány, condra, színes pamut- és gyapjúszőttes teríték, szőnyegek, színes ágynemű és ruhahímzések, szép vászon- és posztóruhaformák), Torockó (ruhaformák és hímzések), Mezőség (színes pamuthímzés) Miskolc, Eger, Mezőkövesd és a Balassagyarmat közti rész (színes, szép ruhaformák színes hímzéssel), a Duna völgye (áttört csipkeszerű, fehér hímzésű ruhák, kendők), Rábaköz, Sárköz, Baranya és Somogy megye (szép ruhaformák és sok szirtes hímzés és szövés), az északi megyék (szép ruhaformák, férfi és női színes selyemruha hímzések, aranyhímzések áttöréssel, csipkék), Gömör és Hont megye (színes, vert csipkék, színes gyapjúhímzések), a Kunság, Csanád és Csongrád megye (színes gyapjúhímzésű ágynemű), Szeged (hímzett papucs, zsinórozott férfiruhák), Bács-Bodrog és Pest megye (szép ruhafor­mák és hímzések), Sárköz (festett tányérok), Hódmezővá­sárhely, Mezőtúr, a Palócföld (díszes agyagedények,agyagdomborítású házfaldíszítés, üstökös házak), a Göcsej és Somogy déli része (faragott oszlopú házak, kapuk és oromfalak, fejfák), Sárköz, a Palócság (festett házi bútorok), Mátravidék, Kalotaszeg, Hortobágy és Somogy megye (faragott ivószerszámok, bútorok, guzsalyok, mosósulykok, tükrök stb.), Debrecen (bőrcifrás lószerszámok, díszes mézesbáb), Miskolc (díszes hímzett és bőrrátétes csizmák).

Történet A honfoglaló magyarság a kereszténység felvétele után a nyugati keresztény kultúra közvetlen, erős behatása alá került. A külföldi elemek bevándorlása is megindult, és ezek közölt az új szükségleteknek megfelelően sok iparosnak kellett lennie, akik már új művészi elemeket is terjeszthettek a nép között. Az életmód is változott, a pásztorkodás háttérbe szorult, és a földművelés foglalta el a fő helyet.

A honfoglalás utáni időkben a 13. századig török néptöredékek, besenyők, kunok és az alánoktól származó jászok telepedtek be, akik újabb keleti elemekkel gazdagíthatták a magyar népművészetet. Ide számíthatjuk talán az alföldi pásztorok művészetét, amely főként a kunok által lakott területen alakult ki.

Erős szakadást okozhatott, nemcsak általános kulturális fejlődésünkben, de a népművészet kontinuitásában is a 13. századi mongol betörés és a majd másfél századig tartott török hódoltság. Az első az ország területének nagy részét elpusztította és újratelepítését tette szükségessé. Az utóbbi szintén nagy területeket tett lakatlanná. A hódoltság megszűnése után az őslakosságot főként idegen népek betelepítésével pótolták. A török hódoltság révén is sok új keleti elem terjedhetett el az ország művészetében.

Mindennél erősebb nyomot hagyott a népművészetben a magyarságnak a nyugati kultúrközösségbe való belépése. A kereszténység felvétele óta, előbb a nyugati jövevények, illetve a nyugatról betelepített kolostorok iparűző barátai és a céhrendszer kialakulásával megindult iparosvándorlás állandóan fenntartották azt a kapcsolatot, mely a magyarságot a nyugati kultúrához fűzte. Ennek befolyása a vásárok révén a legelhagyatottabb vidékekre is kiterjedt.Jelentések a magyar népművészetről (1929): gr. Zichy István: Magyar népművészet

Népviselet

bélyegkép|Magyar népi viselet az erdélyi Kalotaszentkirályon

A magyar mint részben állattenyésztő nép, ruhaanyagul is elsősorban állati terméket, gyapjút és bőrt használt. A gyapjúból nemezt és szűrt készített. A bőrt részint szőrös állapotában meghagyva készítette ki és dolgozta fel felsőruhának, részint szőrétől letisztítva mint irhát használta egyrészt ruhaanyagul, főképpen pedig díszítés céljaira.dr. Györffy István: A magyar népi ruhahímzések

A juhász vagy a nép készítette bőrruhákon kevés a hímzés, inkább appliká­ciót vagy szirony díszítést találunk. A hímzés inkább a szűcsmesterek munkáin volt elterjedve. A hímzés előrajzolása, kihímzése nagy ügyességet és gyakorlatot igényel. A bőrruha hímzések fejlődése akkorra tehető, amikor a hímzést előállító egyének kizárólag ennek a munkának kezdtek élni, vagyis mikor a készítő céhes mesterember lett, kinek szép és ízléses munkáját maga a céh is megkövetelte. Kisebb városokban szűcscéhek a 18., a falvakban pedig a 19. században alakultak. A szűcsművészet tetőpontját az 1860-as és ’70-es években érte el Magyarországon, amikor a jobbágyságból felszabadult köznép relatíve jó anyagi viszonyok közé jutott, úgyhogy a díszes, de drága ruhát is megtudta fizetni, s az úri hatóság már nem korlátozhatta a díszes ruhákban való tobzódást.

Bőrből csak felsőruhákat készítettek. Ha ujjatlan, palástszerű, akkor suba volt a neve. A subát úgy a férfiak, mint a nők hordták. A férfi suba általában bokáig ért, a női csípőn alulig.

A magyar nép másik felsőruhája volt a ködmön. Ez egy testhez álló bőr kabát, mely derékban toldott. Alja igen bő, fodros. Szélei körös-kö­rül prémezettek. Mindig szőrével befelé viselik. Leginkább a Dunántúlon, az Alföldön és a Felvidéken hordták.

Irharátéttel díszített ködmönök ma már csak a magyar nyelvterület szélein van­nak, a rátétdíszítést háttérbe szorította a hímzés. Az ősi foglalkozások közé tartozik a szövés-fonás is.

A szőttesek ősi formáinak megmaradását elősegítette az anyag természetéből következő kényszerűen azonos technikai gyakorlat. Ezért őriztek meg a szőtteseink oly sok elemet a közös európai díszítőművességből: az egyszerű mértani formákat (szélesebb, keskenyebb csíkok, különböző egyszerű mértani idomok). Színük a piros, kék, ritkábban fekete.

A szőttesek közül népünk természetesen csak az ünnepibb, egyes alkalomhoz kötött darabokat díszíti. Gazdag kultúrája volt a felvidéki szőtteseknek, s híresek az erdélyi székely „festékes”-ek: összevarrott, vörös, kék, sárga és fehér színekből álló szőnyegek, pokrócfélék. E festékesek a keleti kultúrkörbe tartoz­nak.Uj Lexikon 4. IRE-MAGY (1936) Magyar népművészet

Az újabb időkben fordult az érdeklődés a népi hímzéseink felé.

Díszítőművészet bélyegkép|Kalocsai pingálósszonyMagyar Néprajzi Lexikon: pingálás, falfestés, mek.oszk.hu A magyar díszítőművészet legősibb emlékeit a különböző kéregmunkák őrzik: a fakéreg használhatóságát már az ősember is ismerhette, s a mi kéregedényeink is minden bizonnyal még a finnugor közösség korára mutatnak. Így az ország különböző vidékeiről való sótartók, az alföldi ivóharangok: díszítésük egyszerű mértani díszítés, magából az összeillesztés kimetszéseiből, s egy-egy vonal vagy pontsorból áll.Uj Lexikon 4. IRE-MAGY (Budapest, 1936) Magyar népművészet

Ugyancsak az ősibb népi díszítőművészet emlékeit őrzik a különböző csont- és szarumunkák. Különösen a pásztor- és vadászószerszámok között találunk értékes anyagot, nemcsak szépen kifaragott gombokat, botfejeket, gyűrűket, csatokat, fésűket, de egészen sajátos hagyományanyagot is.

E csont- és szarumunkák közül a legérdekesebbek a por­szaruk, amelyet a 20. század elején a vadászok még puskapor tartására használtak. A porszaruk formáján kívül különösen az egyik díszítőmotívum: a kör- és szvasztikaszerű díszítmény látszik ezt iga­zolni. Ilyen díszítőmotívumok nem­csak a népvándorlás korából ismeretesek, hanem már a hallstatti kultúrából is.

Nyugati hatás alatt keletkezett motívumok naturalista jellegűek, semmi stilizálási szándék nincs bennük. Ez utóbbiak az úri divat hatásai. Szaruból készítette az alföldi, tiszán­túli pásztor a különböző ki­sebb használati cikkeit, ivó és kanásztülkeit.

A díszítésnek egyik módja a spanyolozás: a kimetszett tere­ket spanyolviasszal töltik ki.

Szaruból készítették a különböző formájú fésűket a fésűsök.

Lószőrből is fontak kisebb-nagyobb dísztárgyakat.

A honfoglalás előtti magyar kultúrában nagy szerepe volt a bőrmunkának is. Népi bőrdíszítményeink egy része, ré­szint a pásztorok, részint a szíjgyártók, nyerges, szűcscéhek és paraszti kisiparo­sok munkájában sokat őriz meg ebből az ősi bőrdíszművességből.

A díszítés történhet színes irharávarrással, rátéttel, pillangó és sallang díszítéssel, szironyozással. Szépek a tiszántúli, hajdúsági pásztori bőrmunkák, ostornyelek, övek, tüszők, szíjfonatok.

Fafaragások bélyegkép|jobbra|Székelykapu A fafaragásban elöl járnak a pásztori faragások, botok, juhászkampók, ivócsanakok, baltanyelek, a híres tükrös borotvatokok. Ezek díszítő elemei is a régi, mértani, stilizált formákat mutatják, készítésükben igen gondosak, minden tárgynak a faragására másfajta fa alkalmas.

A fafaragás régibb stílusa e tárgyakon mértanias és síkszerű, az újabb, nyugat-európai hatás alatt keletke­zettek naturalista ábrázolások és domborművűek. A faragott bútorok (ládák, lócák stb.) is ezt a két réteget mutatják.

A monumentális faragások közül híresek a fejfák, amelyeknek egy csoportja az egyik elmélet szerint a finnugor ha­lászó kultúra idejére nyúlna vissza, a kopjafa-szerű fejfák mindenesetre a török korból valók.

Híresek a fara­gott székelykapuk is, melyek Viski Károly elmélete szerint a nyugati gótikus vártorony formáiból vezethetők le.

Agyagművesség, fazekasság

A cserépmunka is ősi formájában mutatja nem egyszer díszítőművességünket, bár ez a terület is világosan mutatja az úri hatások nyomait. A legegyszerűbb díszítések: a karcolás, a domború, vájt díszítmény stb.

A magyar cserepesség kifejlődése különböző gócok körül történt, minthogy az agyag helyhez kötötte a fazekasipart.

Régibb cserép­edényeink sokkal egyszerűbbek voltak színekben és díszítményekben is: az úri porcelánedények hatására alakult ki a gaz­dag cserép­edény-kultú­ra.

Egyik leg­nevesebb góc volt a habánok kerámiaipara. Hatásuk az erdélyi cserepességen is érezhető, míg az alföldi, dunántúli cserepesség külön fejlődött.

Hímzés

A legkülönbözőbb technikájú és stílusú hímzéseink nagy része az úri hagyomány talaján nőtt; különösen híresek és szépek a kalotaszegi, kalocsai, matyó, rába­közi és sárközi hímzések. A hímzésnek egyik szép és gazdag motívumanyagú csoportja a szűrhímzés.

A magyar népi vászonhímzésnek három fő típusa van: a szál szerint igazodó, a vagdalásos és az írás után való.