Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1964. november 3-án, kedden az országban elnökválasztást tartottak. Lyndon B. Johnson hivatalban lévő elnök, a Demokrata Párt jelöltje legyőzte Barry Goldwatert, a Republikánus Párt jelöltjét. Johnson 61,1%-ával a szavazatok legnagyobb részét szerezte meg az 1820-as választás óta.

Johnson elődje, John F. Kennedy meggyilkolása után vette át az elnöki posztot 1963. november 22-én. Az elnökjelöltségért folytatott küzdelemben könnyedén legyőzte a szegregációt támogató George Wallace alabamai kormányzót egy teljes ciklus betöltése érdekében. Az 1964-es Demokrata Nemzeti Konvención elnyerte saját kiszemeltje, Hubert Humphrey szenátor jelölését az alelnöki posztra. Eközben a Republikánus Nemzeti Konvención Barry Goldwater arizonai szenátor, pártja konzervatív frakciójának vezetője legyőzte New York liberális kormányzóját, Nelson Rockefellert és William Scranton pennsylvaniai kormányzót.

Johnson kiállt a polgárjogi törvény elfogadása mellett és egy sor szegénységellenes programot is támogatott, amelyek együttesen Nagyszerű Társadalom néven váltak ismertté. Goldwater támogatta az alacsony adót, valamint az 1957-ben és 1960-ban a polgárjogi szabályok elfogadására irányuló korábbi kísérleteket, de ellenezte az 1964. évi polgári jogokról szóló törvényt, mivel úgy vélte, hogy sérti az egyéni szabadságot és az államok jogait. A demokraták sikeresen ábrázolták Goldwatert veszélyes szélsőségesként, főleg a televíziós reklámokban. A republikánusok megosztottak voltak a mérsékelt és a konzervatív frakciók között, Rockefeller és más mérsékelt pártvezetők nem voltak hajlandóak kampányolni Goldwaterért. Johnson a kampány során végzett összes közvélemény-kutatásban nagy fölénnyel vezetett.

Johnson 44 államot és Columbia kerületet vitte magával, míg Goldwater megnyerte hazáját és végig söpört a délvidéki államokon, amelyek többségre az újjáépítés 1877-es befejezése óta nem szavazott republikánus elnökjelöltre. Ez az utolsó alkalom, hogy a Demokrata Párt megnyerte a fehér szavazást, egyben ez az első és egyetlen 1992-ig, amelyen a demokraták vitték Vermontot, és 1912 óta az első, amelyen a demokraták elnyerték Mainet.

Ez az utolsó választás, amelyen a demokrata jelölt elnyerte Idaho, Utah, Wyoming, Észak-Dakota, Dél-Dakota, Nebraska, Kansas és Oklahoma államokat és az egyetlen választás, amelyen a demokraták vitték Alaszkát. Ez a legutóbbi elnökválasztás, ahol egész Közép-Nyugat demokratákra szavazott. Iowa és Oregon 1988-ig nem demokratára szavazott, ugyanezt tette 1992-ig Kalifornia, Colorado, Illinois, Montana, Nevada, New Hampshire, New Jersey, Új-Mexikó és Vermont, 2008-ig pedig Indiana és Virginia. 

Johnson földcsuszamlásszerű győzelme egybeesett sok konzervatív republikánus kongresszusi képviselő vereségével. Az ezt követő időszakban olyan jelentős jogszabályokat fogadtak el, mint az 1965-ös társadalombiztosítási módosítások és a szavazati jogokról szóló törvény. Az 1964-es választás egy jelentős, hosszú távú átrendeződés kezdetét jelentette az amerikai politikában. Goldwater veresége jelentősen befolyásolta a konzervatív republikánusok mozgalmát, amely Ronald Reagan 1980-as elnökválasztási győzelmével érte el a csúcspontot.

John F. Kennedy elnök meggyilkolása bélyegkép|Kennedy elnök és felesége néhány perccel a merénylet előtt Johnson 1961 és 1963 között John F. Kennedy alelnökeként tevékenykedett, majd Kennedy elnök 1963. november 22-i dallasi meggyilkolása után ő vette át az elnöki posztot. A támogatókat lesújtotta és elszomorította a karizmatikus elnök elvesztése, miközben az ellenzéki jelöltek kínos helyzetbe kerültek azzal, hogy egy meggyilkolt politikai szereplő politikája ellen indulnak. Az ezt követő gyászidőszakban a republikánus vezetők politikai moratóriumot sürgettek, hogy ne tűnjenek tiszteletlennek. Így a két nagy párt jelöltjei csak 1964 januárjában kezdtek el politizálni és kampányolni. Abban az időben a legtöbb politikai szakértő úgy látta Kennedy meggyilkolását, mint aki politikailag rendezetlenül hagyta el az országot.

Jelölések jobbra|625x625px

Demokrata Párt link=Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Demokrata Párt jelöltjei, 1964elnökjelöltalelnökjelölt200x200px200x200pxAz Egyesült Államok elnöke (1963–1969)Minnesota szenátora (1949–1964) 1964-es demokrata elnökjelölti előválasztás eredményei<center>180x180px Lyndon B. Johnson

Az Egyesült Államok elnöke

1 106 999 (17,8%)<center>180x180px

George Wallace

Alabama kormányzója

672 984 (10,8%) Johnson elnökön kívül az egyetlen jelölt, aki aktívan kampányolt, az George Wallace alabamai kormányzó volt, aki számos északi előválasztáson indult, bár jelöltsége inkább az államok jogainak filozófiáját népszerűsítette az északiak körében. Miközben némi támogatást várt a déli delegációktól, Wallace biztos volt benne, hogy nem száll harcba a demokrata jelöltségért. Johnson 1 106 999 szavazatot kapott az előválasztáson.

A Demokrata Nemzeti Konvención a Mississippi Szabadságdemokrata Párt (MFDP) követelte a mississippi küldöttek mandátumát, nem a párt szabályai alapján, hanem azért, mert Mississippi küldöttségét fehér elsődlegesek választották meg, mely során Délen kizárólag csak fehér szavazók vehettek részt, ez sok fiatal polgárjogi munkavállalót megsértett. A Demokrata Párt liberális vezetői támogatták a Mississippi küldöttség mandátumhoz való jutását. Johnson aggódott, hogy a mississippi demokraták amúgy is Goldwaterre szavaznak, ám ezzel elveszíti a délvidéki államokat. Végül Hubert Humphrey, Walter Reuther és a fekete polgárjogi vezetők, köztük Roy Wilkins, Martin Luther King és Bayard Rustin kompromisszumot kötöttek: az MFDP két helyet foglalhatott el, ám a Mississippi küldöttségnek ígéretet kellett tennie a pártjegy támogatására és egyetlen jövőbeli demokrata konvención sem lehet küldöttséget kiválasztani diszkriminatív szavazással. Az MFDP kezdetben elutasította az egyezséget, de végül elfoglalták helyüket. Mississippi és Alabama számos fehér küldöttje nem volt hajlandó aláírni semmilyen fogadalmat és elhagyta a konvenciót. Johnson elvesztette Louisianát, Alabamát, Mississippit, Georgiát és Dél-Karolinát, azaz a délvidéki államokat.

Johnson kapcsolata Kennedy elnök öccsével, Robert F. Kennedy főügyésszel is bajban volt. A két testvérrel való kapcsolata már szenátusi többségi vezetőként feszült volt. A Johnson-Kennedy ellenségeskedés már az 1960-as Demokrata Nemzeti Konvención is erősen mutatkozott, amikor Robert Kennedy megpróbálta megakadályozni, hogy Johnson a bátyja alelnökjelöltje legyen, ami mélyen elkeserítette mindkét férfit.

1964 elején, annak ellenére, hogy személyes ellenségeskedés állt az elnök és a főügyész között, Kennedy megpróbálta rákényszeríteni Johnsont, hogy fogadja el őt alelnökjelöltjeként. Johnson ezt a fenyegetést azzal hárította el, hogy bejelentette, egyik kormánytagját sem tekinti a demokrata jegy második helyének. Johnson attól is tartott, hogy Kennedy az 1964-es demokrata konvención elmondott beszédét arra használhatja fel, hogy a küldöttek között érzelmeket keltsen annak érdekében, hogy ő legyen Johnson futótársa. Ezt azzal akadályozta meg, hogy szándékosan a konvenció utolsó napjára ütemezte Kennedy beszédét, miután futótársát már kiválasztották. Nem sokkal az 1964-es demokrata konvenció után Kennedy úgy döntött, hogy elhagyja Johnson kormányát és indul a New York-i Szenátusban és megnyerte a novemberi szenátusi választást. Johnson Hubert Humphrey szenátort, egy liberális és polgárjogi aktivistát választotta alelnökjelöltjének.

Republikánus Párt jobbra|643x643px link=Republikánus Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Republikánus Párt jelöltjei, 1964elnökjelöltalelnökjelölt200x200px200x200pxArizona szenátora (1953–1965)Amerikai kongresszusi képviselő (1951–1965) 1964-es Republikánus Nemzeti Konvenció eredményei<center>180x180px Barry Goldwater

Arizona szenátora

883<center>180x180px

William Scranton

Pennsylvania kormányzója

214<center>180x180px

Nelson Rockefeller

New York kormányzója

114<center>180x180px George W. Romney

Michigan kormányzója

41<center>180x180px Margaret C. Smith

Maine szenátora

27<center>180x180px Walter Judd

Kongresszusi képviselő

22<center>180x180px Hiram Fong

Hawaii szenátora

5<center>180x180px Henry C. Lodge

dél-vietnámi nagykövet

2 A Republikánus Párt 1964-ben súlyosan megosztott volt konzervatív és mérsékelt-liberális frakciói között. Richard Nixon volt alelnök, akit Kennedy megvert a rendkívül szoros 1960-as elnökválasztáson, úgy döntött, hogy nem indul. A mérsékelt Nixon 1960-ban képes volt egyesíteni a frakciókat, távollétében egyértelmű volt, hogy a két frakció keményen harcol egymás ellen a jelölésért. Barry Goldwater szenátor volt a konzervatívok jelöltje. A republikánus konzervatívok történelmileg Közép-Nyugaton székeltek, de az 1950-es évektől kezdve délen és nyugaton is hatalomra jutottak. A konzervatívok előnyben részesítették az alacsony adókulcsú, kis szövetségi kormányt, amely támogatta az egyéni jogokat és az üzleti érdekeket és ellenezte a szociális jóléti programokat. Az internacionalista külpolitika mellett álltak ki és nehezteltek a mérsékelt szárny dominanciájára, amelynek szélhelye az Egyesült Államok északkeleti részén volt. 1940 óta a keleti mérsékeltek legyőzték a konzervatív elnökjelölteket a republikánus nemzeti konvenciókon. A konzervatívok úgy vélték, hogy a keleti republikánusok alig különböznek a liberális demokratáktól filozófiájukban és a kormányzáshoz való hozzáállásukban. Goldwater legfőbb ellenfele a republikánus jelölés elnyerésére Nelson Rockefeller, New York kormányzója, aki már régóta a liberális-mérsékelt frakció vezetője volt.

Kezdetben Rockefellert tartották az éllovasnak, megelőzve Goldwatert. 1963-ban, Rockefeller két évvel válása után feleségül vette Margaretta Murphyt, aki közel 18 évvel volt fiatalabb nála és éppen elvált férjétől és négy gyermekét átadta az ő felügyelete alá. Az a tény, hogy Murphy hirtelen elvált férjétől, mielőtt hozzáment Rockefellerhez, olyan pletykákhoz vezetett, miszerint Rockefellernek házasságon kívüli viszonya volt vele. Ez sok szociálkonzervatívot és női szavazót feldühített a Republikánus Párton belül, akik közül sokan Rockefellert „feleséglopónak” nevezték. Újra házasodása után Rockefeller esélyei az elnökjelöltség elnyerésére folyamatosan csökkent. Prescott Bush szenátor Rockefeller kritikusai közé tartozik a kérdésben: „Eljutottunk -e életünk azon pontjához nemzetként, ahol egy nagy állam kormányzója – aki talán az Egyesült Államok elnökjelöltségére törekszik – elhagyhat egy jó feleséget, felnőtt gyermekei anyját, elválik tőle, majd meggyőz egy négygyermekes fiatal anyát, hogy hagyja el férjét és négy gyermekét és menjen feleségül a kormányzóhoz?”

Az első előválasztáson, New Hampshire-ben Rockefellert és Goldwatert tartották a két legesélyesebb jelöltnek, ám meglepő módon a szavazók inkább az Egyesült Államok dél-vietnámi nagykövete, Henry Cabot Lodge, Nixon 1960-as alelnökjelöltje mellett tették le voksukat. Lodge beírta magát a lehetséges jelöltek közé, megnyerte a massachusettsi és a New Jersey-i előválasztást is, mielőtt visszavonta volna jelöltségét, mert végül úgy döntött, hogy nem akarja a republikánus jelölést elnyerni.

Annak ellenére, hogy vereséget szenvedett New Hampshire-ben, Goldwater tovább erősödött és kevés ellenzékkel szemben megnyerte az illinoisi, a texasi, az indianai és a nebraskai előválasztást, míg számos jelölőgyűlést megnyert és egyre több küldöttet gyűjtött össze. Eközben Rockefeller megnyerte a nyugat-virginiai és az oregoni előválasztást Goldwater ellen, William Scranton pedig saját államában, Pennsylvaniában. Rockefeller és Scranton is számos jelölőgyűlést nyertek meg, főleg északkeleten.