A Paranthropus robustus elnevezésű kihalt hominidafaj Dél-Afrikában élt a korai és középső pleisztocénben, kb. 2,27-0,87 millió évvel ezelőtt. Kövületeit egy viszonylag kis terület, az ún. "emberiség bölcsője" barlangjaiban találták meg.
A P. robustus az ún. "robusztus australopithecusok" közé tartozott (a P. boisei és a P. aethiopicus mellett), amelyek vaskos koponyájukkal és hatalmas zápfogaikkal tértek el a "gracilis australopithecusoktól". A hímek magasabbak, nehezebbek és erőteljesebb koponyájúak voltak, mint a nőstények. Becslések szerint a hímek átlagosan 132 cm magasak és 40 kg-osak, míg a nőstények 110 cm magasak és 30 kg-osak lehettek. Megkövült fogai között aránytalanul sok az olyan példány, amelynek egyenetlen a fogzománca; feltételezik, hogy ennek oka egy, a populációban általánosan elterjedt genetikai betegség lehetett. Agytérfogatukat 450-476 cm3-re becsülik (a velük egyidőben élő Homo fajok agya 500-900 cm3-es volt).
Növényevő volt, főleg gyümölcsöket, lágy növényi részeket evett, de szükség esetén kemény fűfélékkel, gyökerekkel is beérte; ilyenkor vehette hasznát jókora őrlőfogainak. Lehetséges hogy mézet és termeszeket is fogyasztott. A növények feldarabolására, szétszedésére csonteszközöket használt, de ezeket nem munkálta meg. Természetes ellenségei közé tartoztak a leopárdok, kardfogú macskák és hiénák. Az erdős-bozótos vidékeken élő P. robustus a pleisztocén közepén halt ki, amikor az eljegesedési ciklusok instabillá válása miatt hosszas aszályos időszakok következtek be és élőhelyei eltűntek.
Felfedezése
A faj első fosszíliáját, egy részleges koponyát és egy alsó állkapocs-töredéket (TM 1517), egy iskolásfiú, Gert Terblachne találta meg 1938 júniusában a dél-afrikai Kromdraai-barlangban. A fiú Charles Sydney Barlow természetbúvárnak adta a leletet, aki továbbította a paleontológus Robert Broomnak. Broom ásatást kezdett a barlangban és néhány héttel később meg is találta egy jobb felkarcsont alsó részét, egy jobb singcsont felső részét és egy nagylábujj utolsó csontját; valamennyit a TM 1517-nek tulajdonította. Talált egy másik nagylábujjcsontot is, amelyet egy páviánnak tulajdonított, de azóta szintén a TM 1517-hez kapcsoltak. Broomnak feltűnt, hogy a Kromdraai-barlangban talált maradványok láthatóan robusztusabbak, mint más fosszilis emberfélék csontjai; bár ekkor még csak a Raymond Dart által 1924-ben felfedezett taungi gyermek (Australopithecus africanus) és a Broom által 1936-ban leírt Plesianthropus transvaalensis (ma szintén az A. africanus szinonimája) volt ismert a korai "majomemberek" közül. Valamennyi lelet pleisztocénkori volt és mind egy viszonylag kis dél-afrikai régióból került elő, amelyet később "az emberiség bölcsőjének" kereszteltek. 1938 augusztusában Broom megjelentette közleményét az új fajról, amelynek külön genust hozott létre és Paranthropus robustus-nak nevezte el. A nem neve az ógörög para – mellett és anthroposz – ember szavakból tevődik össze.
1948-ban Broom a közeli Swartkrans-barlangban kiásta egy fiatal példány állkapcsát (SK 6), amelyet P. crassidens néven írt le, mivel a környező állatcsontok alapján eredetileg egészen más korban élt, mint a TM 1517. Broom javasolta a korai emberelődök taxonómiájának megreformálását is és három új alcsaládot vezetett volna be az akkor ismert fajok számára; javaslata azonban ellenállással találkozott. Voltak aki valamennyi, a Homo nemen kívül eső fajt az Australopithecus nembe kívántak zsúfolni, így a P. robustus-t is átnevezték volna A. robustus-nak. Ez a vita változó intenzitással a mai napig tart. A taxonómiai csoportok számának csökkentése érdekében 1954-ben javasolták, hogy a P. crassidens-t a P. robustus alfajaként sorolják be; a 21. századra pedig a P. crassidens elnevezés jórészt ki is kopott a használatból.
1959-ben újabb, még erőteljesebb felépítésű australopithecust fedeztek fel Kelet-Afrikában, a P. boisei-t, 1975-ben pedig kimutatták, hogy ez a faj egy időben élt az ember ősének tekintett H. ergaster/H. erectus-szal. Ezzel bebizonyosodott, hogy a Paranthropus az ember törzsfájának egy különálló mellékága; mind a Homo, mind a Paranthropus az Australopithecus nemből vált ki (utóbbit ekkor még csak az A. africanus reprezentálta). Röviddel később, 1978-ban felfedezték a kelet-afrikai A. afarensis-t, és lévén 3,5 millió évével a legrégebbi az ismert taxonok közül, egyúttal meg is tették a Homo és a Paranthropus ágak közös ősének. A dél-afrikai A. africanus lett volna a szintén itteni elterjedésű, de későbbi P. robustus ősanyja. A szépen elrendezett családfát a még ősibb, 2,5 millió éves, kelet-afrikai Paranthropus aethiopicus 1985-ös felfedezése zavarta össze.
A P. robustus sokáig csak a Kromdraai és a Swartkrans barlangokból volt ismert, de 20. század végén, 21. század elején több barlangban is megtalálták maradványait: valamennyit az "emberiség bölcsője" régióban.
Osztályozása A Paranthropus nembe (amely a "robusztus" australopithecusokat tömöríti, szemben a "gracilis" fajokkal) a kelet afrikai P. boisei és P. aethiopicus, valamint a dél-afrikai P. robustus tartozik. A három faj közös, monofiletikus származása vitatott, egyes kutatók szerint csak hasonló testalkatú, de más eredetű fajokat raktak össze egy mesterséges, parafiletikus csoportba. A csontvázleletek kis száma miatt az egymás közötti és más australopithecusokkal való részletes összehasonlítás nehézségekbe ütközik. A közös eredet legfőbb bizonyítéka a masszív állkapocs; ennek szerkezete azonban erősen függ a faj étrendjétől és környezetétől és nem zárható ki, hogy egymástól függetlenül fejlődött ilyenre a P. boisei és a P. robustus esetében. A monofiletikus eredet hívei szerint a P. aethiopicus lehetett a másik két faj őse, vagy legalábbis az ős közeli rokona. A parafiletikusok mindhárom fajt áthelyeznék az Australopithecus nembe.
Testalkata bélyegkép|A nőstény példányhoz tartozó DNH7 kövület bélyegkép|A hím SK 48 Koponya Rokonaihoz hasonlóan a P. robustus-nak is jókora őrlőfogai voltak és előzápfogai hasonlítottak a zápfogakra. Ezzel szemben metsző- és szemfogai mérete megfelelt a mai emberének. Örlőfogainak zománcvastagsága nagyjából akkora volt, mint a modern ember esetében, bár az australopithecusok fogainál a zománc inkább a foggumók tetején, míg az embernél a tövében vastagodik meg.
A P. robustus arckoponyája hosszú volt, állkapcsa kissé előreugrott. A hímek koponyájának tetején jól fejlett hosszanti taréj szolgált a rágóizmok tapadási helyéül. Járomcsontjai erősen kiálltak, így arca némileg homorú volt. Az előreálló járomcsontok miatt a szemgödrök is előrébb kerültek; ennek következtében szemöldökeresze viszonylag gyenge, homloka pedig hátracsapott volt. A kiálló járomcsont a rágóizmot is előretolta, a fogsor viszont hátrébb került, így az előzápfogak harapásának ereje megnövekedett. Az alsó állkapocs ága (az állkapocstestet a koponyával összekötő nyúlvány) eléggé magas, megnövelve a harapás forgatónyomatékát.
A feltételezett nőstény DNH-7 koponya esetében a koponyataréj és a kiálló járomcsontok hiányoznak, ezért feltételezik, hogy a hímek erőteljesebb felépítésűek voltak a nőstényeknél. A Drimolen-barlangból származó példány koponyája gracilisabb mint a Swartkrans- és Kromdraii-barlangbéli, így harapásának ereje is kisebb lehetett. Szemöldökeresze is inkább lekerekített a többiek szögletesével szemben és a hímnek gondolt DNH-155 koponyataréja hátrébb tolt.
Az SK 46 és SK 47 koponyák belső fülének hátsó félkörös ívjáratai eltérnek az emberétől és az ebben a tekintetben inkább majomszerű australopithecusokétól is, vagyis egyensúlyérzékelése (és ebből következően test- és fejmozgása) némileg más lehetett. A mai ember esetében a hátsó félköríves járatok a futás közbeni egyensúlyozást szolgálják, vagyis talán feltételezhető, hogy a P. robustus nem volt kiváló futó.
Agy A faj leírásakor Broom a töredékes agykoponya belső térfogatát 600 cm3-re becsülte, amit 1946-ban 575–680 cm3-re módosított. Összehasonlításképpen, a korabeli Homo-fajok agytérfogata 500-900 cm3 között változott. Becslését azóta többen kétségbe vonték; egyrészt mert a megmaradt egyetlen halántékcsont alapján nem lehetséges megbízhatóan meghatározni az agy méretét, másrészt felhívták rá a figyelmet, hogy Broom hajlamos volt felülbecsülni a korai emberfélék agyméretét.
1972-ben az amerikai Ralph Holloway a homlokcsontot nem tartalmazó SK 1585 koponyateteje alapján a példány agytérfogatát 530 cm3-re becsülte és úgy vélte hogy – az australopithecusoktól eltérően és a Homo-khoz hasonlóan – kisagya relatíve nagy volt. 2000-ben az SK 1585 hiányzó részeit P. boisei-csontokkal kiegészítve 476 cm3-es agyméretet kaptak. 2020-ban egy majdnem teljes koponyát fedeztek fel (DNH 155), amelynek agytérfogata 450 cm3-nek bizonyult.
Csontváz A P. robustus-nak csak néhány csigolyája ismert. Az egyetlen, mellkasi és ágyéki csigolyákat egyaránt tartalmazó sorozat (SKW 14002) egy fiatalkorú példányhoz tartozott és vagy az 1-4 vagy a 2-5 ágyéki csigolyáit találták meg. Egy másik lelet, az SK 3981 esetén az utolsó (12.) mellkasi és egy alsó ágyéki csigolya maradt meg. A 12. mellkasi csigolya viszonylag megnyúlt és a többi csigolyával való ízesülési felülete vese alakú. Magasságát illetően rövidebb, mint más australopithecusoké vagy a mai emberszabásúaké. A mai emberek közül leginkább azok csigolyái hasonlítanak a csimpánzokéra és az australopithecusokéra, akik porckorongsérvben szenvednek; ilyen az egyetlen másik, P. robustus-hoz tartozó 12. mellkasi csigolya, a fiatal egyedhez tartozó SK 853 is. Az SK 3981 viszont inkább egészséges mai emberhez hasonlít; ennek pontos oka nem ismert (lehet, hogy idősebb korban emberszerűbbé váltak a csigolyák, az adott példány abnormális volt vagy egyszerűen rosszul azonosították be fajszinten a kövületet). Az ágyéki csigolyák alakja inkább felel meg a turkanai fiúénak (H. ergaster/H. erectus) és a mai embernek, mint a többi australopithecusnak.
A medence hasonlít az A. africanus-éra és az A. afarensis-ére, de csípőtaréjai szélesebbek, csípőízületi árka és csípőízülete pedig kisebb. A keresztcsont és az első csípőcsigolya felépítése összevethető a többi australopithecuséval. A medence szerkezete alapvetően megfelel az emberének és a két lábon járó életmódból következik, bár egyes eltérések más izomfeszülésekre és erőáttétekre engednek következtetni (akárcsak az A. africanus esetében), ami talán azt jelenti, hogy a P. robustus alsó végtagjai mozgékonyabbak voltak a mai emberénél.
Végtagok A P. robustus felkarcsontjának alsó része megfelel az ember és a csimpánz hasonló csontjának (amelyek meglehetősen hasonlóak egymáshoz). Az orsócsont alakja az australopithecusokéhoz hasonlít. A csuklóízület olyan mozgékony mint a modern emberé (szemben az inkább egy irányban hajló emberszabású csuklóval), a könyök viszont inkább emberszabású és némi ágakon függeszkedő aktivitásra enged következtetni. Ujjcsontjai az emberhez hasonlóan egyenesek (nem hajlottak, mint a csimpánz esetében) és az az kapcsolódó izmok is gyengébbek a majmokénál, proximális (tenyérhez közeli) ujjperce viszont rövidebb az emberénél. A középső ujjperc egyenes és vaskos, a külső ujjperc pedig gyakorlatilag megegyezik az emberével. Mindez arra utal, hogy az emberszabásúakhoz vagy akár a P. boisei-hez képest rosszabbul mászott fára. and P. boisei. Keze alkalmas volt a fejlettebb szerszámok készítéséhez szükséges precíziós fogásra.
Combcsontja – akárcsak a P. boisei és a H. habilis esetében – elölről és hátulról lapított, amely arra utal, hogy járásmódja inkább a korai előemberékere hasonlított, nem pedig a mai emberére. Az SKX 1084 térdkalácsának szerkezete az emberé és a csimpánzé között található. Lábcsontjai alapján a P. robustus kb. olyan szintet ért el a két lábon járásban, mint a H. habilis.
Mérete