Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1976. november 2-án, kedden az országban elnökválasztást tartottak. A Demokrata Párt jelöltje, Jimmy Carter, Georgia volt kormányzója legyőzte a hivatalban lévő elnököt, Gerald Fordot, a Republikánus Párt jelöltjét.
Az előző választáson, 1972-ben Richard Nixon elnököt és Spiro Agnew alelnököt is újraválasztották, de Agnew 1973-ban korrupciós vád miatt lemondott és a 25. alkotmánymódosítás értelmében Fordot nevezték ki alelnöknek. 1974-ben hamarosan a Watergate-botrány nyomán Nixon is lemondott és az elnöki széket automatikusan Ford örökölte, így ő lett az első, akit sem alelnöknek, sem elnöknek nem választották meg. Ford megígérte, hogy folytatja Nixon politikai programját és mérsékelt republikánusként kormányoz, ami jelentős ellenállást okozott pártja konzervatív szárnyának részéről, különösen a volt kaliforniai kormányzótól, Ronald Reagantől, aki kihívta az elnököt a republikánus előválasztásokon, ám Ford szűken legyőzte őt a konvención. Carter a demokrata előválasztások kezdetén kevésbé volt ismert, ám Georgia korábbi kormányzója az első előválasztáson aratott győzelmei után az éllovas lett. Pártja politikai mérsékeltjeként kampányolt és a jelöltségért folytatott küzdelemben vereséget mért a liberális Jerry Brownra és Mo Udallra.
Ford olyan stratégiát folytatott, amelyben tapasztalt vezetőként igyekezte ábrázolni magát. Carter reformerként mutatta be magát. A gyenge gazdasággal, Dél-Vietnám bukásával és Nixon népszerűtlen kegyelemben részesítésével Carter júliusi jelölése után nagymértékben tudta hátráltatni Fordot a közvélemény-kutatások során, ám a választás napjára szoros állást mutattak.
Carter nyerte a lakosság által leadott és az elektori szavazatok többségét is. Számos középnyugati és északkeleti erős államot tudott magával szállítani, mint például Ohio, Pennsylvania és New York, valamint szinte minden a demokraták által uralt déli államokat, míg Ford uralta a nyugati államokat. Carter továbbra is az utolsó demokrata elnökjelölt, aki megnyerte a déli államok többségét. Ford 27 államot nyert meg, a legtöbbet, amit valaha egy vesztes jelölt vitt. Mindkét nagy párt alelnökjelöltje később megnyerte saját pártja elnökjelöltségét, Walter Mondale 1984-ben és Bob Dole 1996-ban, de mindketten veszítettek a választásokon.
1976 volt az utolsó elnökválasztás, ahol a demokraták a New Deal koalícióra támaszkodtak, amely városi szakszervezetekből, vallási kisebbségekből (zsidók, katolikusok), afroamerikaiakból, déliekből és az ipari középnyugati térségben dolgozó kékgallérosokból állt, akik profitáltak a demokrata Franklin D. Roosevelt elnök New Deal gazdasági programjaiból az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság kezelése érdekében. Így Carter győzelme a Demokrata Párt politikai dominanciájának időszakában az utolsó győzelmet jelentette mind elnöki, mind állami szinteken, az 1932-ben kezdődött ötödik pártrendszer 1980-ban így véget ért. Eközben Ford veresége 44 év után volt az első, hogy a hivatalban lévő elnököt kiszavazták hivatalából. Ez az utolsó alkalom, hogy négy déli állam, Alabama, Mississippi, Dél-Karolina és Texas a demokrata jelöltre szavazott az elnökválasztáson.
Jelölések
Demokrata Párt jobbra|364x364px bélyegkép|397x397px|Kampányplakát link=Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Demokrata Párt jelöltjei, 1976elnökjelöltalelnökjelöltközépre|200x200pxközépre|200x200pxGeorgia volt kormányzója (1971–1975)Minnesota szenátora (1964–1976) bélyegkép|Carter és Mondale Demokrata jelöltek az elnökjelöltségért:
Jimmy Carter, Georgia volt kormányzója Jerry Brown, Kalifornia kormányzója George Wallace, Alabama kormányzója Mo Udall, Arizona 2. körzetének kongresszusi képviselője Robert C. Byrd, Nyugat-Virginia szenátora Ellen McCormack, a New York Right to Life Párt elnöke Walter Fauntroy, Kolumbia Kerület kongresszusi képviselője Walter Washington, Kolumbia Kerület polgármestere Jesse Gray, New York 70. kerületének volt államgyűlési képviselője Frank Church, Idaho szenátora Henry M. Jackson, Washington szenátora Lloyd Bentsen, Texas szenátora Milton Shapp, Pennsylvania kormányzója Fred R. Harris, Oklahoma volt szenátora Sargent Shriver, Franciaország volt amerikai nagykövete, 1972-es alelnökjelölt Birch Bayh, Indiana szenátora Terry Sanford, Észak-Karolina volt kormányzója
Az 1976-os demokrata elnökjelöltség meglepetésszerű győztese Jimmy Carter volt, George volt kormányzója. Amikor az előválasztások elkezdődtek, Carter országos szinten kevésbé volt ismert és számos politikai szakértő inkább ismertebb jelöltet tartott a jelölés kedvencének, mint például Henry M. Jacksont, Morris Udallt, George Wallace-t és Jerry Brownt. Carter rájött, hogy washingtoni kívülálló, politikai centrista és mérsékelt reformer státusza előnyhöz juttathatja őt ismertebb riválisaival szemben. 1976-ban az előválasztásokon és a jelölőgyűléseken ezt ki is használta riválisai félresöprésére.
Jackson szenátor úgy döntött, hogy nem indul a korai iowai és new hampshire-i előválasztáson, amelyet Carter nyert meg, miután a liberálisok megosztották szavazataikat négy másik jelölt között. Bár Jackson megnyerte a massachusettsi és a New York-i előválasztást, május 1-én kénytelen volt visszalépni a versenyből, miután 12 százalékponttal elvesztette a pennsylvaniai előválasztást Carterrel szemben. Carter ezután nagy fölénnyel legyőzte Wallace-t, fő konzervatív kihívóját az észak-karolinai előválasztáson, így őt is kampánya befejezésére kényszerítette. A liberális Udall lett Carter fő ellenfele. Második lett Carterrel szemben a new hampshire-i, massachusettsi, wisconsini, New York-i, michigani, dél-dakotai és az ohioi előválasztáson és megnyerte az előválasztást saját hazájában, Arizonában és indult Carterrel szemben az új-mexikói előválasztáson. Azonban az a tény, hogy Udall a második helyen végzett Carterrel szemben a legtöbb versenyen, azt jelentette, hogy Carter egyre több küldöttet gyűjtött össze magának, mint Udall.
Carter győzelmei után egy mozgalom indult az északi és a nyugati liberális demokraták körében, akik attól tartottak, hogy Cartert a déli nevelése túlságosan konzervatívvá teszi őt a Demokrata Párt számára. A mozgalom vezetői, Frank Church és Jerry Brown mindketten bejelentették jelöltségüket a demokrata jelölésre és több késői előválasztáson is legyőzték Cartert. A kampányuk azonban túl későn kezdődött, hogy Cartert megakadályozzák abban, hogy összegyűjtse a jelölés megszerzéséhez szükséges többi küldöttet.
1976 júniusára Carter az elegendőnél is több küldöttet gyűjtött össze és az 1976-os Demokrata Nemzeti Konvenciót könnyedén megnyerte már az első fordulóban, Udall a második helyen végzett. Ezután Walter Mondale szenátort, Hubert Humphrey liberális és politikai pártfogoltját választotta meg alelnökjelöltjének. +A Demokrata Nemzeti Konvenció eredményeiElnökjelöltAlelnökjelöltJimmy Carter2 239Walter Mondale2 817Mo Udall330Carl Albert36Jerry Brown301Barbara Jordan25George Wallace57Ron Dellums20Ellen McCormack22Henry M. Jackson16Frank Church19Gary Benoit12Hubert Humphrey10Frank Church11Henry M. Jackson10Fritz Efaw11Fred R. Harris9Peter F. Flaherty11Milton Shapp2George Wallace6Robert C. Byrd2Allard K. Lowenstein5Egyéb9Egyéb18
Republikánus Párt jobbra|363x363px bélyegkép|250x250px|Az állami delegációk első szavazása az elnökjelöltségről a konvención bélyegkép|Az 1976-os Republikánus Nemzeti Konvenció, Bob Dole alelnökjelölt baloldalon a szélén, középen Gerald Ford elnök és Ronald Reagan kezet fognak, Fordtól jobbra Nelson Rockefeller alelnök link=Republikánus Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Republikánus Párt jelöltjei, 1976elnökjelöltalelnökjelöltközépre|200x200pxközépre|200x200pxAz Egyesült Államok elnöke (1974–1977)Kansas szenátora (1969–1996) Republikánus jelöltek az elnökjelöltségért:
Gerald Ford, Az Egyesült Államok elnöke Ronald Reagan, Kalifornia volt kormányzója
A Republikánus Párt 1976-os elnökjelöltségéért folyó versenyben két komoly jelölt harcolt egymás ellen: Gerald Ford elnök, a párt mérsékelt szárnyának egyik vezető tagja és Ronald Reagan, Kalifornia korábbi kormányzója, a párt konzervatív szárnyának egyik vezető tagja. Mind a két férfi kemény kampányolt, a Kansas Cityi Republikánus Nemzeti Konvenció augusztusi kezdetekor a jelöltségért folyó verseny túl szorosnak bizonyult. A konvenció első fordulójában végül Ford szűk fölénnyel legyőzte Reagant és a hivatalban lévő alelnök, Nelson Rockefeller helyére Bob Dole szenátort választotta, annak ellenére, hogy Dole az előző évben bejelentette, hogy nincsenek ambíciói az alelnöki székért. Rockefeller akkor lett alelnök, amikor Fordot beiktatták Nixon lemondása után, így ő lett az egyetlen alelnök, aki soha nem volt jelölt a választásokon. Az 1976-os Republikánus Konvenció volt az utolsó olyan politikai konvenció, amely úgy nyílt meg, hogy az elnökjelölt személyének kérdése még nem dőlt el, egészen a tényleges szavazásig.
A választás
Kampány bélyegkép|Carter és Ford az első vitán A kampány kezdetén Ford előnye Carterrel szemben az volt, hogy ő elnökölt például a függetlenség napjának 200. évfordulója alkalmából rendezett eseményeken, ez gyakran kedvező nyilvánosságot hozott Ford számára. A július 4-i washingtoni ünnepi tűzijátékot is az elnök vezette le, amit az országos televízió közvetített. Július 7-én az elnök és a First Lady házigazdaként vettek részt a Fehér Ház állami vacsoráján II. Erzsébet brit királynővel és Fülöp herceggel, amit a PBS közvetített. Ford ezzel úgy mutatta magát, mint aki szorgalmasan végzi feladatait nemzeti vezetőként. Csak októberben volt hajlandó elhagyni a Fehér Házat és aktívan kampányolni az egész országban.
Carter reformerként indult, akit „érintetlenül” töltöttek a washingtoni politikai botrányok, amelyet sok szavazó vonzónak talált a Watergate-botrány nyomán, amely Richard Nixon elnök 1974-es lemondásához vezetett. Ford, bár személyesen nem állt kapcsolatban Watergateval, sokan úgy gondolták, hogy túlságosan közel áll a hitetlen Nixon-kormányhoz, különösen azután, hogy Ford elnök kegyelemben részesítette Nixont minden olyan bűnért, amelyet hivatali ideje alatt elkövetett. Nixon kegyelemben részesítése miatt Ford népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint zuhanni kezdett. Megtagadta, hogy megmagyarázza annak okait, hogy miért kegyelmezett meg Nixonnak.
Ford sikertelenül kérte a kongresszust, hogy vessen véget az 1950-es évekbeli földgázára vonatkozó árellenőrzésnek, amely az 1973-as olajválság után az amerikai földgáztartalékok csökkentését okozta. Carter kampánya során kijelentette, hogy ellenzi az árszabályozás megszüntetését és úgy vélte, hogy egy ilyen lépés katasztrofális lenne.
A Demokrata Nemzeti Konvenció után Carter 33%-os előnnyel hagyta le Fordot a közvélemény-kutatásokban. Azonban ahogy a kampány folytatódott, a verseny egyre szorosabbá kezdett válni. A kampány során a Playboy magazin ellentmondásos interjút tett közzé Carterrel. Az interjúban Carter elismerte, hogy feleségén kívül a szíve más nőkre is vágyott és hogy elméjében házasságtörést követett el. Ezzel elvesztette a nők és az evangéliumi keresztények támogatását. Szeptember 23-án Ford jól szerepelt az 1960 óta először tartott televíziós elnökjelölti vitán. A vita után készült közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a legtöbb néző úgy érezte, hogy Ford a győztes. Fordhoz hasonlóan Cartert is sokan támadták azzal, miszerint nem rendelkezik szükséges tapasztalattal ahhoz, hogy hatékony nemzeti vezető legyen és sok kérdésben homályos.