A házi veréb (Passer domesticus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a verébfélék (Passeridae) családjába tartozó faj. Kis termetű madárfaj, testhossza 14-18 centiméter, testtömege 24-39,5 gramm. A tojók és a fiatal egyedek halványbarnák és szürkék, míg a hímeknek élénkebb barna, fekete és fehér tollazata van. A Passer nemzetség egyik tagjaként egész Európában, a Földközi-tenger medencéjében és Ázsia nagy részén elterjedt madárfaj. Szándékos, vagy véletlen módon számos helyre behurcolták, például Ausztrália néhány pontjára, Afrikába és az amerikai kontinensre, amely miatt az egyik legelterjedtebb vadon élő madárfajnak számít.
A házi veréb jelentős mértékben kapcsolódik az emberi környezethez és képes megtelepedni városi és vidéki környezetben egyaránt. Számos, egymástól eltérő élőhelyen és éghajlaton képes megélni, azonban kerüli a sűrű erdőket, a füves pusztákat és a sivatagokat, melyek távol esnek az emberek településeitől. Túlnyomórészt fűfélék és gabonafélék magjaival táplálkozik, ugyanakkor opportunista módon fogyaszt rovarokat és egyéb táplálékot is. Természetes ellenségei a házi macskák, a héják, a baglyok és még számos ragadozó emlős- és madárfaj.
Nagy egyedszáma és jelentős elterjedési területe, valamint az emberekhez való közelsége miatt kulturálisan kiemelkedő szerepet kapott a házi veréb. Sokszor alaposan, ám sikertelenül üldözték mint mezőgazdasági kártevőt, ugyanakkor gyakran tartották fogságban, háziállatként, vagy élelemforrásként. Bár nagy egyedszámmal rendelkezik, Európában jelentősen megfogyatkozott az állománya, egyes területekről már el is tűnt. Magyarországon mérsékelt csökkenést mutatnak a populációk. A Természetvédelmi Világszövetség listáján "nem fenyegetett" fajként szerepel.
Előfordulása Olaszország kivételével (ahol helyette közeli rokon faja, az olasz veréb a legelterjedtebb verébfaj) egész Európában elterjedt, Észak-Afrikában és Ázsiában több alfaja van.
Számtalan területre betelepítette az ember szerte a Földön. Mára egyike lett a legnagyobb elterjedési területű madárfajoknak. Jelenleg természetes elterjedési területén kívül a következő területeken is él: USA, Kanada, Mexikó, Guatemala, Argentína, Uruguay, Paraguay, Brazília, Chile, Peru, Ecuador, Falkland-szigetek, Kuba, Bermuda-szigetek, Hawaii, Ausztrália, Norfolk-sziget, Új-Zéland, Új-Kaledónia, Vanuatu, Fidzsi-szigetek, Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik, Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Kenya, Szomália, Szudán, Zanzibár, Comore-szigetek, Seychelle-szigetek, Mauritius, Réunion, Rodriguez-sziget, Brit Indiai-óceáni Terület, Azori-szigetek, Zöld-foki-szigetek.
Vannak területek, ahová viszont mindeddig nem sikerült betelepíteni, pedig történtek rá kísérletek. Ilyen területek: Jamaica, a Bahama-szigetek, Szent Ilona, Grönland, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és Déli-Georgia szigete.
A verebek, különösen a mezei veréb állománya az utóbbi 3-4 évtizedben drasztikusan csökkent Nyugat-Európában, olyannyira, hogy például a britek verébállománya az eredeti létszám 3%-ára csökkent, Magyarországon pedig a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a mezei verebet választotta az „év madarának” 2007-ben. Az intenzív, ipari jellegű gazdálkodás, a fokozott vegyszerhasználat, a veszteségmentes terménybetakarítás miatt Nyugat-Európa számos országában jelentősen szűkült a házi veréb élettere és táplálékbázisa is.
A házi verebek a Közel-Keletről származnak és onnan terjedtek el a Eurázsia és Észak-Afrika többi részén a mezőgazdasági termelés elterjedésével párhuzamosan. A tizenkilencedik század közepe óta a verebek meghódították a világ nagy részét, főként a szándékos betelepítéseknek köszönhetően, valamint részben természetes úton és szállítmányok segítségével. Behurcolt madár Észak-Amerikában, Közép-Amerikában és Dél-Amerika déli részén, Dél-Afrikában, Nyugat-Afrikában, Ausztrália keleti felén és Új-Zélandon, valamint világszerte számtalan szigeten. Az 1850-es évektől kezdődően nagy mértékben kiterjesztette élőhelyét Eurázsia északi vidékein és ennek folytatása rajzolódik ki abból is, hogy 1990-re meghódította Izlandot, valamint Japánban a Rishiri-szigetet is. Élőhelyének hatalmas kiterjedése miatt a világ legnagyobb elterjedési területtel rendelkező vadon élő madárfaja a házi veréb.
Behurcolt állomány A házi veréb hatalmas területen meghonosodott azokon a területeken, ahová behurcolták. Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy viszonylag korán alkalmazkodott az ember alkotta környezethez, valamint annak, hogy könnyedén alkalmazkodik a különböző élőhelyi sajátosságokhoz. További jelentős tényezőnek számít az, hogy erős immunrendszerrel rendelkezik a mezei verébhez képest. Ahová behurcolták, ott gyors ütemben kezdett el elterjedni, bizonyos területeken akár évenként 230 kilométerrel is kijjebb tolva elterjedési területének határait. A világ számos pontján kártevőnek minősítették és veszélyt jelentenek az őshonos madárfajokra. Néhány helyen a behurcolt állomány kipusztult, vagy csak kevesebb sikerrel tudott fennmaradni állománya, mint például Grönlandon és a Zöld-foki-szigeteken.
Észak-Amerikában a legelső sikeresen meghonosított állomány Angliából származó első egyedeit 1852-ben engedték szabadon New Yorkban. Amerikába az első európai, azaz voltaképpen „angol” verebeket, és pedig nyolc párat, eddigi tudomásunk szerint 1850-ben vitték, mégpedig az Egyesült Államokba; ezeknek azonban valahogy nyomuk veszett, úgy eltűntek, és sem őket, sem utódaikat többé senki sem látta. Két évvel később a Brooklyn Intézet tagjai a veréb meghonosítása céljából bizottságot alakítottak, s erre a célra 200 dollárt szavaztak meg. Kanadába a verebet 1854-ben, New Yorkba 1860-ban és New Havenbe 1867-ben vitték be. Ugyanebben az évben engedtek szabadon Philadelphiában 500 párat; 1871-ben vagy 1872-ben San Franciscóba is bevitték és 1873-ban vagy 1874-ben Utah-ba, a Sóstó mellett levő nagy Mormon városba. Ezek példáját aztán egymás után követte sok város és falu, melyek szárnyas vendégeiket vagy közvetlenül Európából, vagy más észak-amerikai városból szerezték. A házi veréb felbukkant az Északnyugati területektől kezdve egészen Panamáig, és Észak-Amerikában az egyik legelterjedtebb madárfajnak számít. A házi verebet 1863-ban hurcolták be Ausztráliába, ahol először Melbourne-nél engedték szabadon és általánosan elterjedtté vált az ország keleti felében, ugyanakkor megelőzték, hogy meghonosodjon Nyugat-Ausztráliában, ahol minden házi verebet, amelyre rábukkannak, azt kiirtják. A házi verebet 1859-ben hurcolták be Új-Zélandra és innen terjedt el a Csendes-óceán szigetein, például Hawaiin.
Dél-Afrikába 1900 környékén hurcolták be, ahová mind az Európából származó domesticus, mind pedig az Indiai szubkontinensről származó indicus alfajt betelepítették, nagyjából azonos időben. A domesticus alfaj leszármazottainak populációi csak néhány városra korlátozódóan telepedtek meg, míg az indicus alfaj egyedei gyorsan elterjedtek és az 1980-as évekre elérték Tanzánia vidékeit is. Gyors terjeszkedése ellenére az őshonos rokonai is megtelepedtek és sikerrel szaporodnak a városokban. Ilyen például a fokföldi veréb (Passer melanurus) is. Dél-Amerikába 1870 környékén hurcolták be, ahol első egyedeit Buenos Aires közelében engedték szabadon és gyorsan általánosan elterjedtté vált a földrész déli vidékein. Napjainkban közel kihagyás nélkül előfordul a Tűzföldtől kezdve, egészen Amazónia széléig, míg elszigetelt populációi alakultak ki egészen északon, a venezuelai partvidék mentén is.
Élőhelyei 240px|bélyegkép|jobbra|Még Arizónában is megél A házi veréb közeli kapcsolatba hozható az ember élőhelyeivel és megművelt területeivel. Nem kényszerből vált az ember társává az évek során, mint ahogyan azt néhányan feltételezik. Közép-Ázsiában a házi veréb általában az emberektől távol, nyílt vidékeken fészkel, és másutt is élnek olyan egyedei, melyek távol élnek az ember alkotta környezettől. Az egyetlen olyan élőhely, amelyhez a verebek nem tudtak alkalmazkodni, az a tundra és a sűrű erdőségek. A verebek jól alkalmazkodtak az emberek közelségéhez, gyakran fedett helyen fészkelnek, időnként beltérben, főleg gyárak, raktárak és állatkertek esetében. Feljegyezték, hogy Angliában verebek fészkeltek egy szénbányában 640 méterrel a felszín alatt, valamint azt is, hogy éjszaka az Empire State Building kilátóján táplálkoztak verebek. Legnagyobb egyedszámban városokban fordul elő, ám a sikeres szaporodás esélye a külvárosi területeken nagyobb, ahol jóval bőségesebben hozzáfér a különböző rovarokhoz. Vidéken nagyobb egyedszámmal bír azokon a területeken, ahol gabonaféléket termesztenek. Ilyen terület például az Amerikai Egyesült Államok területén a Közép-Nyugat.
Számos különböző éghajlati adottsághoz képes alkalmazkodni, különösen a trópusokon jellemző éghajlati zónákhoz. Számos helyen a száraz éghajlatú területekhez is képes alkalmazkodni, beleértve a magas sótartalommal bíró helyeket is, amely szárazabb vidékeken víz hiányában különböző bogyók elfogyasztásával pótolja folyadékszükségletét. Ázsia keleti részének jelentős területén nem fordulnak elő házi verebek, itt a mezei veréb veszi át helyét. Azokon a területeken, ahol e két verébfaj élőhelyei átfedésben vannak egymással, ott a házi veréb általában jóval nagyobb számban fordul elő, mint a mezei veréb, ugyanakkor Maud Doria Haviland angol ornitológus jellemzése alapján elég szeszélyes módon váltakozik az, hogy hol, melyik faj válik uralkodóvá. Elterjedési területének jelentős részén a házi veréb kivételesen elterjedt madárfaj, leszámítva néhány helyet, ahol csökkenésnek indult állománya, ugyanakkor azon vidékeken, ahol csak érintőlegesen található meg populációja, ott összefüggéstelenül, szigetszerűen alakulnak ki állományai.
Alfajai Alfajai közé 12 alfaj tartozik, melyeket kettő csoportra lehet bontani: az orientális P. d. indicus és a paleoarktikus P. d. domesticus csoportokra. Előbbibe tartozik példának okáért a Passer domesticus indicus, míg az utóbbiba a például a Passer domesticus domesticus tartozik. A P.. d. domesticus csoport tagjainak orcája szürke, míg a P. d. indicus csoport tagjai fehér orcával rendelkeznek, valamint világosabb színezetű a fejük felső részén tollazatuk színe, kisebb a csőrük, illetve hosszabb fekete vállövi csíkjuk van. A P. d. tingitanus alfaj egyedei némileg eltérnek a névadó alfajtól, mivel testük alsó része világosabb és fejükön fekete pöttyök találhatóak. A P. d. balearoibericus alfaj tagjai némileg világosabb tollazattal rendelkeznek a névadó alfajhoz képest, viszont sötétebbek, mint a P. d. bibilicus alfaj példányai. A P. d. bibilicus alfaj tagjainak tollazata halványabb, mint a legtöbb alfajé, ám szürke orcájuk van, mint a P. d. domesticus csoport tagjainak. A hasonló küllemű P. d. persicus alfaj halványabb és kisebb, míg a P. d. niloticus közel azonos kinézetű, ám kisebb madár. A kevésbé nagy kiterjedésű élőhellyel rendelkező P. d. indicus csoport tagjai közül a P. d. hyrcanus nagyobb, mint a P. d. indicus, míg a P. d. hufufae halványabb tollazattal rendelkezik. A P. d. bactrianus nagyobb és halványabb tollazatú, miközben a P. d. parkini alfajba tartozó egyedek nagyobbak és sötétebbek, begyükön több fekete színezetű tollal, az többi alfajhoz képest.
A Passer domesticus alfajai: Passer domesticus africanus, Passer domesticus bactrianus, Passer domesticus balearoibericus, Passer domesticus biblicus, Passer domesticus brutius, Passer domesticus domesticus, Passer domesticus hufufae, Passer domesticus hyrcanus, Passer domesticus indicus, Passer domesticus maltae, Passer domesticus niloticus, Passer domesticus parkini, Passer domesticus payni, Passer domesticus persicus, Passer domesticus rufidorsalis , Passer domesticus tingitanus. A korábban többek által alfajnak tekintett Passer domesticus italiae az újabb kutatások alapján önálló fajnak tekintendő Passer italiae néven.Új verébfaj alakult ki hvg.hu 2011. szeptember 20., (Hozzáférés: 2015. június 2.)
Megjelenése bélyegkép|265px|jobbra|A hím