A Sapir–Whorf-hipotézis (más néven nyelvi relativizmus, vagy nyelvi metafizika) a nyelvészet, illetve a pszichológia egy elmélete, mely kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, milyenné válik a gondolkodásunk. Eszerint a más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást vesznek észre belőle, másképp elemzik a jelenségeket, másképp érvelnek, és alapvetően más alapokra épül a tudatuk.
A hipotézis Edward Sapir német, illetve Benjamin Whorf amerikai nyelvészek nevét viseli.
Története
A hipotézis születése A gondolatot, hogy a nyelv befolyásolhatja, meghatározhatja használójának világképét, először Wilhelm von Humboldt (1767–1835) német nyelvész, polihisztor vetette fel a 19. század elején: „minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik”. A nyelvi relativizmus a 20. század közepére ismert és széles körben elfogadott nyelvészeti-kognitív szemlélet lett.
Edward Sapir A nyelvészet mint tudomány című munkájában így fogalmaz: „Naiv dolog azt hinni, hogy az emberek a valósághoz a nyelv nélkül viszonyulnak, s hogy a nyelv csupán a kommunikáció és a reflexió alkalmi eszköze. A való helyzet az, hogy a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg. Nincs két olyan nyelv, mely ugyanannak a társadalmi valóságnak a kifejezője volna.”
Benjamin Whorf azt hangsúlyozza, hogy az anyanyelvünk által lefektetett vonalak mentén tagoljuk a természetet. „A kategóriákat és típusokat, melyeket a jelenségek világából elkülönítünk, nem készen találjuk, nem azért jönnek létre, mert mintegy kiszúrják a szemünket. Ellenkezőleg, a világ a benyomások kaleidoszkopikus áramlataként jelenik meg, amit pszichikumunknak kell elrendeznie. Ezt a munkát a pszichikum nagyrészt a nyelvi rendszer segítségével teljesíti. A természetet úgy szabdaljuk föl, úgy szervezzük fogalmakba, úgy tulajdonítunk jelentéseket neki, ahogy azt egy megegyezés előírja számunkra. Egy olyan megegyezés, amely beszédközösségünkben mindenütt érvényes, és nyelvünk mintáiban kodifikálódott. A megegyezés természetesen nincs nyíltan megfogalmazva, azonban tételei abszolút mértékben kötelező érvényűek: anélkül, hogy elfogadnánk az adatoknak a megegyezés által előírt elrendezését és osztályozását, nem tudunk beszélni.”
A nyelvek összehasonlító vizsgálata a kulturális antropológián belül indult meg. A kultúrák sajátos szimbolikája ugyancsak kínálkozott kommunikációelméleti értelmezésre. Az összehasonlító kulturális vizsgálatok során felvetődött olyan hipotézis is, hogy a nyelv struktúrája és szemléleti módja – amely a nyelvben felnövő és élő személyiség számára adott – meghatározza a valóságlátást, a külvilág összefüggéseinek percepcióját. Ez a hipotézis Edward Sapir nyelvész és antropológus és diákja Benjamin Whorf nevéhez fűződött. Ők amerikai indián nyelvek összehasonlító vizsgálata alapján feltételezték, hogy a tér, az idő és az okság a priori jellegű kategóriái is nyelvi eredetűek, és a civilizált társadalmakban megszokott formájuk csak egy változat a lehetséges több más változat között. Az amerikai indián nyelvek, illetve kultúrák valóságszemlélete, tér-, idő- és okságfelfogása más, mint az európaiaké (a SAE – Standard Average European – kultúráké). A Sapir–Whorf-hipotézis új oldalról mutatta a kommunikáció fontosságát. Az ilyen általános, a nyelv ismeretelméleti kérdéseit tárgyaló nézeteket metalingvisztika néven szokták emlegetni (például Wolf, 1952, 1961).
Jelenlegi megítélése A nyelvi relativitás elmélete mellett szólnak azok a kísérleti eredmények is, amelyek igazolják, hogy a néven nevezett tárgyakat könnyebben ismerjük fel és könnyebben emlékszünk vissza rájuk, vagyis könnyebben végzünk velük gondolati műveleteket, mint az olyan tárgyakkal, amelyeknek nincs világos szemantikai címkéjük.
A Sapir–Whorf-hipotézis azonban egyelőre csak föltevés, hiszen még nem sikerült minden kétséget kizáróan bebizonyítani. A föltevés ellenőrzését nehezíti, hogy az eltérő anyanyelvű emberek szükségszerűen más-más kulturális környezetben nőnek föl, ezért nem állapítható meg teljes biztonsággal, hogy a gondolkodásbeli különbségekért pusztán a nyelvek eltérő sajátosságai, vagy inkább bizonyos összetett kulturális hatások a felelősek.
A nyelv nem zárja az embereket egy áthatolhatatlan falú megismerési univerzumba. Valóban léteznek azok a különbségek, hogy mit lehet mondani a különböző nyelveken, de ezeknél lényegesebbek azok, hogy mit lehet viszonylag könnyen kifejezni, azaz gondolni, hiszen – bár kétségkívül nagyobb gondolati erőfeszítéssel – végső soron Whorf is képes volt megérteni a hopi indiánokat, és a különböző nyelvek közötti fordítások elé sem tornyosul áthághatatlan akadály. A nyelvi relativitáselmélet maradandó értékének ma nem a nyelv által történő valóság-, illetve kultúra-konstrukció gondolatát tekintjük, hanem azt, hogy felhívta a figyelmet nyelv és kultúra szoros kölcsönhatására.
Nyelvi, kulturális különbségek A nyelvi-kulturális különbségek legnyilvánvalóbban a szókincsben mutatkoznak meg. Az eszkimóknak – legalábbis a legenda szerintAz eszkimó hó – gazdag szókincse van a különböző hófajták vagy a bálnák típusainak leírására, az afrikai maszáj nyelvben a tehén tizenhét szóval jelölhető, Burmában a rizs húsz fajtájára húsz külön szó létezik, az arab nyelvben a tevével több száz szó áll kapcsolatban stb. Míg a kvakiutl indiánok az életük szempontjából fontosnak tűnő minden lehetséges helynek nevet adnak, az eszkimók meglehetősen szűkösen bánnak a helynevekkel. A kvakiutl nyelvben könnyű leíró neveket alkotni, mert igen gazdag helyhatározó toldalékokban. A kvakiutl indián meg tudja különböztetni az életterében lévő szigeteket úgy, hogy a sziget szóhoz egyszerűen egy toldalékot fűz, mivel léteznek olyan szóképző toldalékok, mint "középen", "szélénél" vagy "mögött". Ezzel szemben az eszkimó nyelvben nincsenek ilyenek; ha egy helyet "Középső sziget"-nek neveznének, bonyolult körülírást kellene alkalmazniuk.
Vajon az a körülmény, hogy az eszkimó halász, aki nyelvének strukturális sajátossága miatt nem tud könnyedén beszélni egy helyről, amit a kvakiutl halász tömören úgy nevez, hogy "Három körtefa a folyó szájánál", azt jelenti-e, hogy az eszkimók figyelmét és gondolatait kevésbé kelti fel egy ilyen hely?
Könnyen belátható, hogy az elnevezéseknek ez a gazdagsága az adott tárgyaknak a természethez való alkalmazkodásban betöltött fontos szerepével függ össze. A társadalmi kapcsolatok kultúrára jellemző szerveződése is megragadható a szókincsben. A japán személyes névmások a személyes kapcsolatok sokkal finomabb megkülönböztetését teszik lehetővé, mint az európai nyelvek névmásai, az angol jóval több kifejezést használ a humorra, mint a német stb.
Whorf a hopi indiánok nyelvét az európai nyelvekkel összehasonlítva kimutatta, hogy a nyelv szerkezeti különbségei világszemléleti különbségeknek felelnek meg. A hopi nyelvben nincsenek az európai nyelvekben megszokott igeidők, mint múlt, jelen, jövő. Ezzel szemben a jelen idő kifejezésére sokkal szélesebb választék áll a hopik rendelkezésére.
Egy további különbség az idiomatikus szerkezetekben nyilvánult meg. Az európai nyelvekben idiomatikusan alkalmaznak téri metaforákat az időtartam jelölésére, "hosszan beszél" vagy "rövid időköz", míg a hopi nyelvből hiányoznak a képzeletbeli tér metaforái a nem téri tulajdonságokra.
Mindezek a nyelvi szerkezeti különbségek arra utalnak, hogy az európai nyelvekben tükröződő nyugati kultúrával szemben, amelynek centrális tengelye az idő és a tér, a hopi kultúrában élő emberek nyelvükből eredően az események egymásra következésének fogalmaiban gondolkodnak. Az időt nem tekintik mérhetőnek vagy olyasvalaminek, aminek határpontjai lehetnek. Eltérően a nyugati kultúrától, az időnek nincs értéke, hopi nyelven nem lehet időt vesztegetni vagy spórolni, adni vagy venni. A hopi kultúrában az a fontos, ahogyan az események követik egymást. Ha például egy növényt elültetnek, az a lényeges, hogy kinőjön, nem pedig az idő, ami alatt kinő. A hopi embert házépítéskor az foglalkoztatja, hogy az események megfelelő sorrendben történjenek, szemben az európaival, akit elsősorban az érdekel, hogy mikorra épül fel a háza.
Kísérletek 1. Egy kísérletben kétnyelvű japán nők vettek részt, akikkel egy ugyancsak kétnyelvű kérdezőbiztos készített interjút két egymást követő alkalommal. A kérdések mindkét esetben azonosak voltak, azzal a különbséggel, hogy egyszer japánul, másszor angolul zajlott az interjú. Az eltérő nyelvhasználat jelentős változást okozott a vizsgálati személyek gondolkodásmódjában, amit az alábbi példák szemléltetnek:
Amikor vágyaim összeütközésbe kerülnek családom vágyaival……ez nekem boldogtalanságot okoz. (japán)…megpróbálom valóra váltani vágyaimat. (angol)Az igazi barátoknak……segíteniük kell egymást. (japán)…őszintének kell lenniük egymáshoz. (angol)
2. Az eltérő anyanyelvű emberek szükségszerűen más-más kulturális környezetben nőnek föl, ezért nem állapítható meg teljes biztonsággal, hogy a gondolkodásbeli különbségekért pusztán a nyelvek eltérő sajátosságai, vagy inkább bizonyos összetett kulturális hatások a felelősek. Úgy látszott, ez kibogozhatatlan csomó, ám a közelmúltban John R. Skoyles brit kutató, a London School of Economics munkatársa meglepő új adatokkal állt elő. Megtalálni vélte azt a két embercsoportot, amelyeknek tagjai azonos kulturális közegben nőnek föl, mégis eltérő nyelvet használnak. Az egyikbe azok a született siket gyermekek tartoznak, akiknek a szülei szintén siket, a másikba azok, akiknek a szülei ép hallásúak. Skoyles szerint az egyazon társadalomban felnövő siket gyermekeket egyforma kulturális hatások érik, ám a siket szülők jól beszélik a jelnyelvet, és ennek árnyalt használatára gyermeküket is meg tudják tanítani, a halló szülők viszont – legalábbis eleinte – csak sokkal kezdetlegesebb módon tudnak "beszélni" siket gyermekükkel. Vajon van-e különbség e két – egymástól sajátosan eltérő nyelvi környezetben felnövő – csoport gondolkodása között?
Képzeljünk el egy kísérletet: a pszichológus kezében levő játékbaba beletesz egy golyót az asztalon álló kosárkába, majd elmegy. Amíg a baba távol van, a kísérletvezető a golyót áthelyezi egy dobozba. Vajon amikor a baba visszatér, hol fogja keresni a golyót? Ezt a feladatot (az autistákat kivéve) 4 éves életkor felett gyakorlatilag mindenki meg tudja oldani. Épp ezért megdöbbentő, hogy a halló szülők által nevelt siket gyermekek nagyon rosszul teljesítenek ebben a próbában, a siket szülők siket gyermekei viszont jól. Skoyles szerint ez bizonyíték lehet a Sapir-Whorf-féle föltevés mellett: a szegényes jelnyelvet anyanyelvként elsajátító gyermekek vagy egyáltalán nem, vagy csak később képesek megfelelően gondolkodni bonyolultabb és elvontabb dolgokról.
Az irodalomban George Orwell ezt a jelenséget használta ki disztópiájában az újbeszél nyelv megalkotásakor, aminek célja az emberek gondolkodásának befolyásolása a nyelv radikális leegyszerűsítésével, pusztításával oly módon, hogy szinte lehetetlen legyen, hogy bárkinek pártellenes gondolatai szülessenek, ezáltal fenntarthatóvá válhat a totális diktatúra.
Jegyzetek
Források Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, Budapest, Animula, 1994, Mannhardt András: Lélektani lelemények – A nyelv formálja a gondolkodást? In: Élet és tudomány 57. (2002) 10., p. 319. Bernáth László-Révész György: A pszichológia alapjai, Tertia Kiadó, 1995, 269-271. p.
További információk Kapcsolat a beszélt nyelv és a színlátás között? Melyik volt előbb? A nyelv vagy a gondolat? (angol) A nyelv formálja az emberi gondolkodást (angol) A Sapir–Whorf-hipotézis – két alapelv: nyelvészeti determinizmus és nyelvészeti viszonylagosság (angol) A Sapir–Whorf-hipotézis az idézetekben (angol) 10%-os szavazatkülönbség, annak függvényében, hogyan teszik fel a kérdést (angol)
Kategória:Pszicholingvisztika Kategória:Nyelvfilozófia