A Mogorović nemzetség egyike volt a Horvát Királyság azon tizenkét törzsi nemzetségének, amelyet a Pacta conventa és a Supetari kartulárium is említ. Kezdetben a 12. és 14. században említik őket a dalmáciai Biograd és Zára vidékén, majd a 13. századtól Lika területén is, ahol amellett, hogy a 15. és 16. századra további tizennégy nemesi családra ágaztak le. Tapasztalt harcosokként aktívan részt vettek a horvát-török háborúkban. A nemzetség közvetlen leszármazottai ma is élnek Horvátországban.
A név eredete A Mogorović családnév valószínűleg a Mogor vagy Mohor személyből származik. Nem más, mint Aquileiai Hermagorasz nevének szláv változata. Jelentése Mogortól származó. Ebből az alakból a Mogorović vezetéknév mellett isztriai horvát családnevek is származnak: Mohor, Mohorić, Mohorac, Mohorović, Mohorčić és Mohorovičić. Ez arra utalna, hogy a név az Aquileiai patriarchátus hatására került Horvátországba, és a nemzetség elveszítette az eredeti nevét. Más elméletek viszont valószínűtlennek tartják, hogy egy szláv törzs elveszítse eredeti nevét, és azt a következtetést vonták le, hogy a név a magyar Megyer törzs legendás ősétől, Magortól származik, amelyből magát a magyar népnevet is levezetik. Ezt a hipotézist valószínűleg XI. Gergely pápa egyik 1373-as levele is alátámasztja („nobili uiro Magor, comiti de Licha”). Egy másik elmélet a nevet a fehér horvát Mouchlotól származtatta, aki egyike volt annak a hét testvérnek, akik a 10. századi De Administrando Imperio szerint a horvát törzseket a mai Horvátországba való vándorlásuk során vezették. Mivel a görög írás gyakran az „l” betűt „r”-re, valamint a „khi” betűt „g”-re cserélte, eltorzítva a neveket, a Mouchloból, Mouchro, Mougro, és végül Mogor lehetett. Vladimir Mažuranić cáfolta az urál-altáji Mogol és Mogul nevek lehetséges származtatását.
Története A Mogorović nevet a 11. és 14. században a dalmáciai Biograd és Zára vidékén, a 13. századtól pedig Likában említik. Nem világos, hogy a dalmáciai Sidraga, Nona és Luka zsupániákból vagy Likáról származtak-e. Az általános álláspont az, hogy a nemesi nemzetségek kialakulásának folyamata a 13. század elejére ért véget, és valószínűleg minden tagjának volt egy ismeretlen közös őse. Likában amellett, hogy a zsupáni címet špannak (ispán) vagy kneznek (knyáz) is nevezték, a törzsnek saját nemesi ítélőszéke (plemeniti stol) is volt négy bíróval és két másik tisztviselővel (pristav), továbbá 24 helyi nemes (osidnici) tagja is volt. Csak amikor a zsupán és az összes bíró összegyűlt, akkor volt teljes a testület (pun stol) a per indításához, amit a hétfői napokon le is bonyolítottak. Ezt a kiváltságot egészen a 16. századig megőrizték.
A család tagjai idővel birtokokat örököltek Lika délkeleti, nyugati, középső és északkeleti részén. Földjeik északon a Frangepán családdal voltak határosak, és Velebittől délre, egészen Obrovacig és Posedarjéig terjedtek, ahol a Gusić nemzetség Kurjaković és Posedarski ágaival voltak határosak. Ezzel a térségből kiszorítottak más nemesi családokat, mint a Tugomirić, Čudomirić és Lagodušić családok, és a régió legnépesebb nemzetsége lettek. A dokumentumok szerint a nemzetség tagjai Bisići, Cahovići vagy Cehovići, Crna vas, Dugošani, Gaćelezi, Grvozdnica, Kasezi, Kuklići, Lučani, Marinci, Podslun, Radina-vas, Ribnik, Sebidraža, Skurina, Stinice, Vnirhovlja, Zabrdo, Zahumići, Zažićno és még sok más településen éltek. A nemesek több, ma már romos erődöt építettek Likában és a Velebit-hegység lejtőin, többek között Počitelj, Lička Ostrovica, Barlete, Lički Novi, Bilaj, Ribnik, Mogorović várait, amelyeknek szinte mindegyike a 16. század elejére a Frangepán és Kurjaković családok tulajdonába került.
A dalmáciai Tukljača (ma Turanj) faluban, amelyet 1078-ban Tochinia néven említ Zvonimir király oklevele, megalapították a Sveta Gospa (Szentséges Szűzanya) templomot. A templom azért figyelemre méltó, mert kapuzatának áthidalóján egy felirat található, mely szerint a Mogori család tagjai alapították ősatyjuk, Gregorius Mogor, Olim Nicula Mogor fia tiszteletére. A feliratot tartalma és az áthidaló díszítése alapján a 9. de legkésőbb a 10. századra keltezik (egyesek szerint a felirat 845-ből való és Miszláv horvát fejedelmet említi). A nemzetséget legkésőbb 1069 óta említik, ekkor kelt ugyanis IV. Krešimir horvát király oklevele, amelyben Biogradban a Szent Tamás női kolostort megalapította, melyben megemlíti „terrara Mogorouicit” is, majd „terram Mogorouizi” alakban 1164-ben újra megemlítik. A nemzetség legkorábbi ismert tagja „Petrum de genere Murithorum” zsupán, egyike annak a Pacta conventában említett tizenkét nemesnek, akik Kálmán magyar királlyal tárgyaltak. A Supetari Kartulárium szerint a Mogorović egyike volt annak a hat nemzetségnek, amelyek a bánokat választották, és akik új királyt is választhattak abban az esetben, ha az előző király úgy halt meg, hogy nem hagyott örökösöket. A 12. század végén a nemzetség tagjai közül tanúként említik a korabeli oklevelek Gregorius (1188), Mergia (1197), Disislavus, Duymo (1207), Joanni (1240), Berislavus és Petrus nevű nemeseket. Raduči Ivan („Joanni”) 1240-ben IV. Béla magyar király lovagja és tanácsosa volt, 1268-ban pedig megkapta Regiane és Veterinići falvakat, valamint Ljuba várát tartozékaival együtt. 1248-ban a likai nemesi ítélőszék megerősítette, hogy „Tethacsics” egyes földjei időtlen idők óta bizonyos „Porugh” tulajdonában vannak, aki ugyanolyan jogokkal birtokolja, mint a Mogorovićok nemzetsége, és hogy birtoka „terrae Mogorovich”-csal határos. 1263-ban a Tolimirović-ágból származó Petar Tolimirović kapott birtokokat cserébe IV. Béla királytól Počitelj vára helyett. 1349-ben a Tolimirović-ágból származó Novak, Martinuš és Borislav-i Petar, valamint a tolimiri Grgur testvérek birtokuk nagy részét 3000 velencei líráért eladták Disislavić ágbeli Kurjaknak, és a Disislavićok másik ágából származó Novaknak, Grgurnak és Petar fia Ivannak. Egy másik ágat, a Berislavićot 1349 és 1411 között említik. Az 1360-as években I. Lajos magyar király elvette örökölt likai zsupáni címüket, de 1372-ben megbékéltek. Ezt erősíti meg 1373-ban XI. Gergely pápa levele a nini egyházmegye egyházi tizedének lefoglalásáról, melyről értesítette a likai zsupánt. A levélben három új zsupán a Tolimirović-ágból származó Novak, Petar és Magor (vagy Mogor) szerepel, utóbbi annak az ágnak az alapítója, amely később a Mogorić vezetéknevet vette fel.
1446-ban Ivan Jurislavić, Ivan és Grgur Kurjaković szolgálatában szerzett érdemeiért megkapta a likai Badučevo Selót. 1468-ban a Mogorović nemzetségből származó Ivan Gusićot Pavao Kurjaković katonai szolgálataiért Paprčaneban és Tršćaneban néhány birtokkal jutalmazta, ami arra utal, hogy a Gusić család egyes tagjai a Mogorović nemzetség részévé váltak. Ugyanebben az évben a srijani Mogorović család néhány tagja vásárolt birtokot ugyanezen falvakban Pavao Kurjakovićtól, testvéreiknek pedig 1478-ban ajándékoztak néhány birtokot Karlo Kurjaković leszármazottai Zára környékén. Egy 1490-es glagolita oklevélben Tomaš Mogorićot említik, aki a bužani nemesek spanja volt. Két évvel később Tomaš Mogorić Ladislav Vučić-tyal és Petričević Pállal Budára ment, hogy aláírjon egy dokumentumot, amellyel a horvát nemesség garantálta a Habsburg-házi I. Miksa örökségét a magyar-horvát trónra, ha II. Ulászló utód nélkül halna meg. 1551-ben a zenggi katonai legénységi állomány összeírásakor Petar, Vinko és Matija Gojčić – Mogoroević de Novaki Likában szolgáltak. Utóbbit 1555-ben temették el a zenggi Szent Ferenc-templom családi sírboltjában. Felirattal és címerrel díszített sírköve van. 1675-ben vagy 1679-ben a Zaprešić melletti Marija Gorica templomában Mihael Vrenić sírfeliratot állított az ogulini kapitánynak, Martino Mogorichnak, aki 1643-ban halt meg. A sírkő gazdagon van díszítve, a törökökkel vívott csatából őt ábrázoló jelenettel, címerével és felirattal. Majdnem ugyanez a címer található Nikola Mogorić 1675-ös pecsétjében. Úgy tűnik, hogy ennek az ágnak a fiági vonala a 17. század végén kihalt.
A család Budišić-ágából a legkiemelkedőbb az 1492–1506 között emlitett Franko volt, aki glagolita könyvek írását szorgalmazta, köztük a Lapčan családból származó Martinac „Drugi novljanski brevijar”-ját. Zažićnoban (ma Pazarište) a pálos kolostor és a Szűz Mária-templom priorja volt. A pusztító korbávmezei csata (1493) után Mogorović és Frangepán család támogatásával újították meg a kolostori birtokokat.
A mai Gospić vidékén a nemzetségnek több fontos temploma is volt. A kasezi Szent Jánios-templom valószínűleg a mai Gospić központjában állt, és már 1263-ban említették. A Počitelj és Kukljić közötti 1017 méter magas hegyen állt a Szent János-templom, amelyet valószínűleg a Mogorovićok alapítottak. A templomnak Čelopeciben, Kozji Rogban és Nadbrdoban voltak birtokai. 1433-ban a Velebit környékén élő oláhok hivatalosan megígérték, hogy nem tesznek kárt benne. 1441-ben Franko Petričević gróf minden Mogorović nevében glagolita misét mondatott, és a zsupánia adójából származó minden bevételt az egyháznak adományozott bűneik és minden halott lélek bocsánatára. A 16. század elején egy ferences kolostort is építettek itt, amelyet az oszmán hódításkor felhagynak. A vatikáni könyvtárban levő régi glagolita misekönyvben található, 1449-ból származó feljegyzés szerint Petrichevich Franko volt a likai zsupán és szintén a Mogorovich-nemzetségből származó Péter volt a horvát bán. Ezt a misekönyvet 27 aranydukátért vette meg Petrichevich Franko comes és ajándékozta a Mogorovićok által a Raduč melletti Szent János-kolostornak, melyet azért alapítottak a Mogorovićok, hogy a szerzetesek a lelkük üdvéért imádkozzanak. E kolostor romjai ma is láthatók a Radučtól nyugatra emelkedő magas hegyen. Egy másik templomuk volt a supetari Szent Péter-templom, mely a zsupánia központjának számító városban, fontos kereskedelmi utak kereszteződésében, a vásártéren állt.
Vjekoslav Klaić szerint a 15. század végére és a 16. század elejére a nemzetség tagjainak a szám elérte a 3500 főt. Az 1499-1515 között feljegyzett és a nemzetségből származó családok a következők: Babić, Babonožić, Bučić vagy Vučić, Budišić, Drašković, Dudulović, Gojčić, Gonešić, Hlapčić vagy Hlibčić, Jakovlić, Juričić, Jurislavić, Kobasić, Korlatović, Lalković, Lopusić, Lovrenčić, Malić, Mihalić, Milječić, Miserić, Mitarinić, Mogorić, Nelković, Orlovčić, Paladinić, Petričević (és Hreljac), Piričić, Plišković, Podknežinić, Požarić, Pribislavić, Radčić vagy Račić, Radmančić, Skoblić, Sladojević, Slavković, Slišković, Sopčić vagy Sobčić, Srepković, Starci, Sučić vagy Sudčić, Surotvić, Tomašić, Tvrtković, Utišenić, Vidović, Vitosavić, Zoranić, Zdralić vagy Ždralić, Zdrubači és mások. Közülük a ma is ismert nagyhatalmú Drašković család valószínűleg nem a nemzetség leszármazottja, vagy nem volt rokona a nemzetségbeli Drašković családnak. Ezek a családok együtt éltek Likában egészen 1526-1528-ig, amikor is az Oszmán Birodalom támadásai alatt sok tagja esett áldozatul, és úgy döntött, hogy szétvándorolnak az egész Horvátország területén, részben a Korana és Kulpa folyók környékére, részben a Kulpa mentén Zágráb megyébe és más helyekre.
A Disislavić-ág