A leyvonal különböző történelmi építmények, illetve természeti képződmények között húzott egyenes vonal. A 20. század elején Európában az a vélemény alakult ki, hogy ezek a vonalak szándékos tervezés eredményei a régebbi korokból. Az 1960-as évek óta az Earth mysteries és más ezoterikus hagyományok hívei közül sokan úgy vélekednek, hogy ezek a vonalak meridiánokat jeleznek, melyekben a Föld energiája áramlik, és leszállási pályákat jeleznek a földönkívüliek számára.
Az elgondolást Alfred Watkins antikvárius népszerűsítette az 1920-as években. Erről könyvet is írt, ami The Old Straight Track címmel jelent meg. Amellett érvelt, hogy a különböző történelmi építmények között húzható egyenes vonalak a régi brit társadalmak kereskedelmi útjai. Habár szert tett egy kisebb követőtáborra, a brit régészek nem osztották véleményét, ami nagyon bosszantotta. Kritikusai rámutattak arra, hogy az egy egyenesen levő építmények különböző korokban épültek. Továbbá rámutattak arra, hogy meglehetősen előnytelen nyílegyenes kereskedelmi utakat építeni hegyen-völgyön át. Watkinstól függetlenül hasonló ötletek merültek fel a kortárs Németországban.
Watkins ötleteit az Earth Mysteries más formában újjáélesztette az 1960-as években. 1961-ben Tony Wedd előállt azzal az elméletével, hogy ezek a vonalak iránymutatásként szolgálnak földönkívüli űrhajók számára. A tágabb közönség John Michell könyveiből értesülhetett az elméletről, különösen a The View Over Atlantis című, 1969-es művéből. Michell munkáival párhuzamosan megindult a Ley Hunter magazin is, amely mellé szerveződött egy mozgalom, ami leyvonalakat keresett az Egyesült Királyságban. A leyvadászok a keresést különböző ezoterikus módszerekkel, például asztrológiával, ingával és számmisztikával támogatták. Habár általában ellenségesek voltak a régészekkel szemben, egyes leyvadászok megpróbáltak tudományos bizonyítékot keresni a földenergiára, de nem találtak. Az állandó régészeti kritika miatt a leyvadászok közössége feloszlott az 1990-es évekre, és prominens képviselőik áttértek a folklór kutatására, illetve a tájképrégészetre.
A régészek megjegyzik, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a leyvonalak néven ismert jelenséget már a korai civilizációk is ismerték, illetve azok különböző korok építményeit kötik össze. Régészek és statisztikusok rámutattak arra, hogy elég sok véletlenszerűen elhelyezkedő pont között lesz elég sok, amelyek egy egyenesre esnek. A szkeptikusok rámutattak arra, hogy nincs tudományos bizonyíték a leyvonalakban áramló földenergiára.
Története Edward Duke Edward Duke tiszteletes vetette fel 1846-ban azt az ötletet, hogy a szent helyeket tervezetten építették egy vonalra, miután megfigyelte, hogy történelem előtti épületek és néhány középkori templom egy egyenesen vannak. Németországban 1909-ben Wilhelm Teudt vitte tovább az ötletet, aki úgy gondolta, hogy a lineáris elrendezés vallási, illetve csillagászati funkciót látott el, és az ősi germán magaskultúra régészeti bizonyítékaként tekintett rájuk. Különféle kultuszhelyekkel foglalkozva megállapította, hogy az általa szentnek tekintett helyek egyenes vonalakkal összeköthetők.Wilhelm Teudt: Germanische Heiligtümer. Eugen Diederichs, Jena 1936, Kapitel 15: Heilige Linien – Ortung germanischer Heiligtümer, Seite 300 f. Ő alapította a „Vereinigung der Freunde germanischer Vorgeschichte“ társaságot is. Habár a komoly régészeti kutatás elutasította, elmélete népszerűvé vált a náci Németországban, és máig kedvelt ezoterikus és újpogány körökben.
Alfred Watkins
A brit tájat átszelő leyvonalak, mint útvonalak ötlete Alfred Watkinsban merült fel, aki gazdag üzletember és antikvárius volt, és Herefordban lakott. Könyve szerint Blackwardine, Herefordshire hegyeiben vezetett, amikor felfigyelt arra, hogy több építmény is felsorakozik egy vonalban. Ezután elkezdett egyeneseket húzni térképein, és az az elképzelése alakult ki, hogy a szigetek régi lakói egyenes vonalak mentén utaztak, és az építmények alapján tájékozódtak.
Elképzeléseit könyveiben írta le. Első könyve 1922-ben jelent meg, Early British Trackways címmel. Elméletét az 1925-ben megjelent The Old Straight Track című könyvében részletesebben is kifejtette. Elmélete szerint az úthálózat csupa egyenesből állt, és áthaladt történelem előtti, római és középkori építményeken. Szerinte ezek kereskedelmi utak voltak. Watkins korábbi kutatásra hivatkozott: Norman Lockyer brit csillagász szerint az épületeket a nap-éj egyenlőségi napkeltéhez és napnyugtához igazíthatták. Munkája hivatkozott G. H. Piper cikkére, amit a Woolhope Naturalists' Field Clubban mutatott be 1882-ben, ami a következőt írta "Ha egyenest húzunk a Skirrid-fawr hegytől északra Arthur's Stone-ig, akkor az áthalad a következőkön: a Hatterall Hill legdélibb pontja, Oldcastle, Longtown Castle, illetve az Urishay és Snodhill kastélyok."Piper, G.H. (1888). Arthur's Stone, Dorstone. Transactions of the Woolhope Naturalists' Field Club 1881–82: 175–80.
Watkins ezekre a vonalakra a ley szóval utalt, némi fenntartásokkal. Az óangol ley szó nyílt teret jelent, és Watkins azért kezdte használni, mivel benne volt sok olyan település nevében, melyeken áthaladtak ezek az egyenesek. Hasonlóan megfigyelte a cole és a dod szavakat a települések nevében, így az építők nevezhetők colemannek vagy dodemannek. Szerinte a Long Man of Wilmington geoglifa Sussexben egy ilyen személyt ábrázol, mérőeszközökkel.
A profi és az amatőr történészek elvetették Watkins elméletét. A kritikák szerint az egyenes vonalak nem lettek volna praktikusak mivel hegyen-völgyön át haladnak; továbbá az általuk összekötött régészeti emlékek különböző korokban épültek. A régészek viszont később igazolták azt, hogy a nagyarányú erdőirtás már a történelem előtt végbement. További ellenvetés, hogy a történelem előtti idők embereinek nem voltak olyan fejlett eszközei arra, hogy ilyen nagy távolságokon át a leyvonalakhoz szükséges pontossággal egyeneseket mérjenek ki. A kulturális diffúzió a brit régészetben elfogadott elmélet, így azt az állítást sem fogadták el, hogy ez a brit szigetekre jellemző sajátos fejlődés eredménye.
1926-ban Watkins hívei megalapították a Straight Track Clubot. 1927-ben Watkins kiadta a The Ley Hunter's Manualt, hogy ezzel segítse híveit további leyvonalak felfedezésében. A klubtagok leveleket írtak az Antiquity folyóirat szerkesztőjének, O. G. S. Crawfordnak. Crawford a Crankeries című cikkekben tette közzé a leveleket, és bosszankodott azon, hogy jól képzett emberek miért hisznek olyan dolgokban, melyek beláthatóan hülyeségek. Visszautasította azt is, hogy hirdesse a The Old Straight Tracket, amivel kivívta Watkins ellenszenvét.
Watkins még egy könyvet kiadott 1932-ben Archaic Tracks Around Cambridge címmel. Watkins 1935. április 7-én meghalt, de klubja túlélte. A második világháború kitörése után (1939) a klub inaktívvá vált, és 1948-ban formálisan is feloszlott. Clive Ruggles archeoasztronómus szerint a leyvonalak az 1920-as évek után a sötétségbe fakultak. Ronald Hutton szerint az 1950-es években az ötlet elhagyatottá vált.
Az Earth Mysteries mozgalom Az 1940-es évektől kezdve az Egyesült Királyságban egyetemi kurzusokat tartottak a régészetet és a történelmet kedvelők számára, így az amatőrök profikká váltak. Ez azt jelentette, hogy a korábban amatőrök által uralt régészet professzionálissá vált. Az 1960-as években a leyvonalakat az ellenkultúra karolta fel, és a vonalaknak szakrális, illetve misztikus erőt tulajdonítottak. Ruggles szerint ekkoriban a leyvonalakat a hatalom vonalainak tulajdonították, melyekben spirituális energia vagy erő áramlik, amihez az ősök hozzáfértek, de a szűklátókörű huszadik század tudományos gondolkodás számára elvesztek.
Tony Wedd 1961-ben megjelentetett egy könyvet Skyways and Landmarks címmel, amiben arról írt, hogy a leyvonalak valóban léteznek, és útmutatóul szolgálnak a földönkívüli űrhajók számára. Ezt az ötletet összevetette Aimé Michel francia ufológussal, aki az "orthotenies" mellett érvelt, melyek vezérvonalak a földönkívüli űrhajók számára. Wedd szerint a földönkívüliek vagy a leyvonalakat követték, vagy mindkettő a Föld körül áramló mágneses áram folyásához igazodik.
Wedd ötleteit átvette John Michell író, aki népszerűsítette őket a nagyközönség számára 1967-ban megjelent The Flying Saucer Vision című könyvében. Ebben Michell azt népszerűsítette, hogy az ősi időkben földönkívüli űrhajósok látogatták meg a Földet, segítették az emberek fejlődését, akik istenként imádták őket. A földönkívüliek elhagyták az embereket, mivel túlzottan materialistává és technológia-központúvá váltak. Amellett érvelt, hogy a materializmus önpusztításhoz vezet, ami azonban elkerülhető lenne az ősi központok reaktiválásával, ami megkönnyítené a kapcsolatfelvételt a földönkívüliekkel.
Michell hiedelmeit 1969-ben is megjelenítette a The View Over Atlantisban, ami Hutton szerint majdhogynem a modern Earth Mysteries alapító dokumentumának tekinthető. A szerző itt a leyvonalakat a kínai orvostudományban használatos meridiánokkal (lung mei) hozta összefüggésbe. Úgy gondolta, hogy ezeket a meridiánokat az ősi kultúrák ismerték, és felhasználták a bennük folyó energiát. Mivel a lung mei kifejezés lefordítva sárkányösvényt jelent, azért újraértelmezte a brit folklórt, és a sárkányölőket gonosznak tartotta. Hutton szerint Michell heves vallásos érzületet testesített meg, és nem keresztényként a keresztény modellek által befolyásolva evangéliumi és apokaliptikus hangot ütött meg, és az jósolta, hogy hamarosan eljön a Vízöntő kora, amikor a régi tudás újra felfedezhető. Michell felhasználta az elméletéhez illeszkedő régészeti bizonyítékokat, azonban a régészeket ellenségnek tartotta, akik megtestesítik a modern materializmust, amit ő le akart rombolni.
Az 1970-es évek közepén Michell részletes esettanulmányt publikált a cornwalli West Penwith területről, annak leyvonalaival együtt. Kihívást intézett a régészekhez, hogy részletesen vizsgálják meg ötleteit, és felajánlott egy nagyobb összeget jótékonysági célra, ha sikerül őt megcáfolniuk. Hutton szerint ez volt a legrészletesebb és legfinomabb felmérő munka, amire pszeudorégész vállalkozott. Azonban Michell a neolit és a bronzkori maradványok mellett még természeti képződményeket és középkori építményeket is bevont a vizsgálatába. Leyvadászat Ufológusok egy csoportja 1962-ben megalapította a Ley Hunter's Clubot. A leyvadászok Michell publikációjának nyomán beutazták az egész országot, keresve a különböző építményeket összekötő vonalakat. Kedvelték a plébániatemplomokat, hiszen azok feltevésük szerint majdnem mindig pogány szent helyekre épültek. Az 1970-es és 1980-as években megnőtt a leyvonalakkal foglalkozó publikációk száma. Philip Heselton elindította a Ley Hunter magazint 1965-ben. A magazin szerkesztését később Paul Screeton vette át, aki megírta a Quicksilver Heritage című művet. Ebben amellett érvelt, hogy a neolit korszak idillikus társadalmat hozott létre, ami a spiritualizmusnak volt szentelve, ám ezt a fémtechnológiák tönkretették. Ez az aranykor azonban visszahozható. A Mysterious Britain egy másik kulcsfontosságú könyv leyvadászok számára, melynek szerzői Janet és Colin Bord.