Judah Philip Benjamin, (Sankt Croix, Dán Nyugat-India, 1811. augusztus 6. – Párizs, 1884. május 6.) a királynő jogtanácsosa (Queen's Counsel, QC: tiszteletbeli cím az angol jogi rendszerben), az Amerikai Egyesült Államok louisianai szenátora, az Amerikai Konföderációs Államok kabinetjének tagja volt több minőségben. Az amerikai polgárháborúban elszenvedett konföderációs vereség után elmenekült és az Egyesült Királyságban keresett menedéket. Ügyész és ügyvéd foglalkozást űzött a királyi udvarnál. Benjamin volt az első zsidó, aki bekerült egy észak-amerikai ország kormányába és az amerikai szenátusba is beválasztották, anélkül, hogy elvetette volna hitét.
Benjamin szülei spanyol és portugál szefárd zsidók voltak, akik Londonban éltek, míg a napóleoni háborúk idején megszállt Dán Nyugat-Indiába emigráltak, St. Croix-ba. Nagyobb lehetőséget látva továbbmentek az Egyesült Államok földjére és Charlestonban telepedtek le, Dél-Karolinában. Judah a Yale Egyetemre járt, de diploma nélkül félbehagyta. New Oreansbe költözött, ahol jogot tanult és ügyvéd lett.
Benjamin gyorsan fejlődött a tárgyalóteremben és a politikában is. Vagyonos ültetvényessé vált és rabszolgákat vett és beválasztották Louisiana törvényhozásának alsó- és felsőházába képviselőnek, illetve szenátornak. 1852-ben az Egyesült Államok kongresszusi képviselője lett. A kongresszusban tetszetős szónoklatokban védte a rabszolgatartás jogosságát. Louisiana 1861-ben történő elszakadásakor Benjamin lemondott mandátumáról és visszatért New Orleansba. Ezt követően nem sokkal később Richmondba utazott, ahol Jefferson Davis elnök kinevezte államügyésszé. Benjamin ebbéli minőségében keveset tett azon kívül, hogy meggyőzte Davist rátermettségéről, aki a poszt felszabadulásakor hadügyminiszterré léptette elő. Benjamin szilárdan támogatta Davist és az elnök lojalitásáért saját bizalmát helyezte belé. Mikor 1862 márciusában Benjamint hadügyminiszteri tevékenységét többfelől is kritika érte, például a Roanoke Island-i ütközet elvesztése miatt, az elnök elmozdította, de pénzügyminiszterré tette.
Külügyminiszterként Benjamin megpróbálta elérni, hogy a Második Francia Császárság és Egyesült Királyság ismerje el a Konföderációt, de erőfeszítéseit végső soron nem kísérte siker. A Konföderáció helyzetét rontó katonai vereségeivel párhuzamosan egyre elkeseredettebben próbálkozott, végül eljutva a rabszolgák felszabadításáig és felfegyverzéséig a háború végén. Próbálkozásait csak részlegesen fogadták el a háború utolsó hónapjában. Davis 1865 áprilisában elmenekült Richmondból és Benjamin is vele tartott. Később saját menekülőutat talált, mely sikeresebbnek bizonyult Davisnél, akit az Uniós csapatok elfogtak. Benjamin ezzel szemben hajóra tudott szállni és kikerülve a blokádot az Egyesült Királyságba ment és magával vitte a Konföderáció pénztartalékát is. Új életet kezdve udvari ügyvéddé és ügyéssze vált, s ezzel ismét az uralkodó körök tagjává vált. 1883-ban visszavonult és következő évben meghalt Párizsban.
Ifjúsága Judah Philip Benjamin 1811. augusztus 6-án született St. Croix-ban, a Dán Nyugat-India (ma Amerikai Virgin-szigetek) szigeten, egy a napóleoni háborúk idején brit megszállás alá került dán szigeten. Szülei szefárd zsidók voltak, akik Londonban házasodtak össze. Az apa Philip Benjamin Nevis szigetén született és felesége Rebecca de Mendes névre hallgatott. Philip és Rebecca bolti eladók voltak és a Nyugat-Indiára vándoroltak ki a jobb élet reményében. Judah hét gyermekük közül harmadikként született és ugyanazt a nevet kapta, amit bátyja, aki csecsemőkorában meghalt. A szefárdok némelyike által követett hagyomány szerint apai nagyapja után lett elnevezve, aki a körülmetélését is végezte. A család üzleti lehetőségei korlátozottak voltak, mert a Dán Nyugat-India a brit okkupáció ellenére kereskedelmi blokád alatt maradt. 1813-ban a család továbbállt az észak-karolinai Fayetteville-be, ahol rokonaik laktak. Philip nem volt elégedett a fayetteville-i üzlettel sem, ezért 1821-ben Charlestonba költöztek a családdal. Ebben a városban élt az Egyesült Államok legnagyobb zsidó közössége és szintén híres volt vallási türelméről. Benjamin vallásilag rendkívül művelt volt, de mint üzletember nem kísérte szerencse; így Rebecca kikötőbeli gyümölcsárus pultjából keresett pénzre fanyalodtak, mely elég pénzt keresett a család fenntartásához. Philip unokatestvére és egyik üzletfele volt Moses Elias Levy, aki az 1820-as évek elején vándorolt be az Egyesült Államokba, szintén a Nyugat-Indiákról érkezve.Mosaic: Jewish Life in Florida (Coral Gables, FL: MOSAIC, Inc., 1991): 9
Judah és két testvére másfél évig a rokonoknál maradt Fayetteville-ben, míg szüleik Charlestonban dolgoztak. Judah a Fayetteville Academy iskolájába járt, ahol magas intelligenciáról tett tanúbizonyságot és elismerték tanulmányi eredményeit. Charlestonba költözve apja megalapította az Egyesült Államok első reformista gyülekezetét. Azt a gyakorlatot honosította meg, hogy rövidebb istentiszteletet tartottak és azt inkább angolul, semmint héberül celebrálták. Philip Benjamint egy idő után a közösség kitaszította, mivel a Sábát megtartását is elhanyagolta. Judah vallásos neveltetését bizonytalanság veszi körül. Értelmi képessége már Charlestonban is kitűnt és ezáltal kapott pénzügyi segítséget oktatásához.
14 éves korában, 1825-ben Judah beiratkozott a Yale Egyetemre, mely a déliek között népszerű volt, pl. John C. Calhoun dél-karolinai származású alelnök is az öregdiákjai közé tartozott. Judah jó tanuló volt a Yale-en, de 1827-ben hirtelen otthagyta és sosem fejezte be tanulmányait. Ennek oka bizonytalan: 1861-ben, mikor Louisiana kivált az Unióból és Benjamin lemondott szenátusi mandátumáról, egy abolíciós újság azt írta, hogy lopáson érték a Yale-en. Benjamin pert fontolgatott, de ahhoz vissza kellett volna térnie az Egyesült Államok területére, ami a háborúval lehetetlenné vált. 1901-ben egyetlen életben levő osztálytársa azt írta, hogy Benjamint szerencsejátékon kapták. Robert Meade, életrajzírója számba vette, és az elvetéshez túl soknak ítélte a helytelen cselekedetre vonatkozó utalásokat, de megjegyezte, hogy a Yale elhagyásakor mindössze 16 éves volt.
Benjamin röviden hazatért Charlestonba, majd útnak indult New Orleansba. Bertram W. Korn rabbi a városi zsidókról szóló műve szerint, „1828-ban megérkezett New Orleansba, és csak eszével, sármjával és mindenevő elméjével felfegyverkezve, no meg határtalan energiával, hogy megtalálja a helyét a nap alatt.” Egy ideig kereskedőként dolgozott, majd irodai munkára váltott egy ügyvédcégnél, ahol maga is ügyvédbojtárként jogot tanult. A Louisiana állambeli joghoz szükséges volt a megfelelő francia nyelvtudás és a francia és spanyol joganyagon nyugvó lousianai jog ismerete. A pénzkeresethez franciaajkú kreolokat tanított angolul; így ismerkedett meg Natalie Bauché de St. Martinnal is, aki a franciatanára volt. 1832 végén, 21 évesen elnyerte a jogosultságot, hogy ügyvédként járulhasson a bíróság elé.
1833 elején elvette feleségül Natalie-t, aki egy tehetős, katolikus francia kreolcsalád leánya volt. Hozománya részeként dollárt kapott és két rabszolgalányt, akik 11 és 16 évesek voltak és közösen 1000 dollár volt az értékük. Még házasságuk előtt Natalie St. Martin felháborította a New Orleans-i közösséget a viselkedésével. William De Ville házasságról szóló naplóbejegyzésében megjegyzi, hogy „a St. Martin család nagyon is jól viselte, hogy megszabadulnak fiatal lányuktól” és hogy „Benjamint valósággal megzsarolták, hogy vegye el Natalie-t és ő habozás nélkül megtette, hogy további céljait előmozdítsa.”
A házasság nem bizonyult boldognak. Az 1840-es évekre Natalie Benjamin Párizsban élt egyetlen közös gyermekükkel, Ninette-tel, akit magához hasonlóan katolikus nevelésben részesített. A lány neve Anne Julie Marie Natalie Benjamin volt. Benjamin évente meglátogatta őket. Az 1850-es évek végén, immár szenátorként sikerült meggyőznie Natalie-t, hogy költözzön hozzá Washingtonban, ahol egy fényűzően berendezett házban éltek. Amikor Natalie és leányuk Franciaországba indultak, Benjamin nyilvános megszégyenítés tárgya lett, hogy képtelen maga mellett tartani feleségét, és elárvereztette a háztartás bútorait és egyéb eszközeit. Pletykálták, hogy Benjamin impotens és Natalie hűtlen.
A házasság rendhagyó volta találgatásoknak adott terepet Benjamin homoszexualitására vonatkozóan. Daniel Brook 2012-ben írt cikket róla és ebben azt sugallja, miszerint az eddigi életrajzokból úgy tűnik, mintha írói tipikus homoszexuális emberként ábrázolják, miközben saját maguk egyértelműen heteronormatív szemüveget viselnek, s ezáltal kétséges, hogy tudják-e miről beszélnek. Ezeknek a következtetéseknek 2001-ig nem volt írottan nyoma, mikor is Meade életrajzának újrakiadása után William C. Davis történész elsőként leírta, hogy a korábbi találgatásoknak megfelelően Benjamin homoszexuális volt.
Louisianában végzett ügyvédi munkája
Benjamin első ügyét az állami Legfelsőbb Bíróságig juttatva nyert frissen megnyílt ügyvédi praxisa első pár hónapjában. Ennek ellenére az ügyfelek ritkán jöttek az első évben. 1834-ben elég időt tudott találni Thomas Slidellel a Digest of the Reported Decisions of the Superior Court of the Late Territory of Orleans and the Supreme Court of the State of Louisiana(A volt Orleansi territórium és Louisiana állam Legfelsőbb Bíróságának döntési kivonata) megírásához, ami tárgyalás ügyiratának analízisére épült. A könyv azonnali sikerkiadvány lett és nagyban segített Benjamin karrierjét beindítani. Slidell 1840-ben elkészített egy új kiadást a könyvből, de ezúttal egyedül dolgozott rajta, mert Benjamin túlságosan elfoglalt volt a jogi ügyek bíróság elé vitelével.
Benjamin a kereskedelmi jog szakértője lett, amiből New Orleans forgalmas kikötőjében, a nemzetközi kereskedelem és a rabszolgapiac centrumában volt bőven. 1840-re a város az Egyesült Államok negyedik legnagyobb településévé és vagyonossá vált. Az ország legjobb ügyvédei közül sokat praktizáltak a kereskedelmi jogot szakértőjeként és Benjamin egyike volt a sikereseknek. Az egyik ügyében egyszer sikeresen megvédte egy rabszolga eladóját azzal a váddal szemben, hogy tudomása lett volna a rabszolga gyógyíthatatlan tuberkulózisáról. Benjamin néha perelt büntetőügyekben is, de szívesebben vett részt a kereskedelmi perekben és ennek szakértőjének tartotta magát.
A Creole ügye 1842-ben nemzetközi kihatású ügyek egy csoportjában vett aktív részt. Biztosítótársaságok képviseletére kérték fel, melyeket bepereltek az 1841-ben a Creole hajón fellázadt rabszolgák ellenértékének megtérítésére. A Creole partmenti rabszolga-kereskedelmi járat volt Virginia és New Orleans között, lázadók pedig a hajót Bahama-szigeteki Nassaura irányították, brit fennhatóság alá, ahol a jogállás szerint már 1834-ben eltörölték a rabszolgaságot, így szabad emberként távozhattak. A tulajdonosok $ értékre perelték a biztosítókat, akik megtagadták a fizetést. Benjamin érvek tárházát vonultatta fel, melyek legkiemelkedőbbje az volt, hogy a tulajdonosok maguk idézték elő a lázadást a hajó zsúfolttá tételével.
Benjamin összefoglalójában így fogalmazott a bíróság előtt:
A bíróság a biztosítók pártját fogta, noha más megfontolásból. Benjamin összefoglalóját abolicionista körök nyomtatták ki és terjesztették. Eli Evans történész, Benjamin életrajzírója nem hitt benne, hogy a Creole ügyében előterjesztett érvelést Benjamin személyesen is vallotta volna, inkább amondó volt, hogy kliensei ügyvédjeként szokásban volt drámai köntösbe öltöztetni a mondanivalóját, hogy érvelése gyenge pontjairól elterelje a figyelmet. Evans szerint megjegyzendő és Benjamin jellemére fölöttébb valló, hogy meg tudta választatni magát a rabszolgatartó louisianai polgárháborút megelőző társadalomban ilyetén szavak leírása után is.
A louisianai politikában