A mongol inváziók Európában a 13. század második felében indultak Dzsingisz kán (1162–1227) unokái, Batu kán (1207–1255 körül) és Kádán († 1261 körül) vezetésével, amelynek eredményeként a mai Oroszország és Ukrajna a mongolok fennhatósága alá került. Batu kán, a hadműveletek főparancsnoka és Szubotáj a remek stratéga ambiciózus terve az volt, hogy egész Európát meghódítsák. Nyugat felé haladva kétirányú inváziót indítottak a széttöredezett Lengyelország, illetve Magyarország ellen. A lengyelek legyőzése a legnicai csatában (1241. április 9.), míg a magyaroké az úgynevezett muhi csatában (1241. április 11.) tetőzött.
Az európai keresztény fejedelmek között széthúzás viszály és háború dúlt, Európa védelmi ereje meggyengült, egyrészt a keresztes hadjáratokban elszenvedett veszteségek után a IX Gergely pápa és II. Frigyes császár közötti ellenségeskedések miatt. Kiválóan összehangolt és jól időzített stratégiai tervezéssel megvalósított hadjárat során a mongoloknak sikerült Oroszországon és Lengyelországon keresztül egészen Sziléziáig eljutniuk; feldúlták Morvaországot, Magyarországot, Dalmáciát, de máig vitatott okok miatt Batu kán visszavonult a közép-ázsiai sztyeppékre, és időlegesen elhagyta Kelet-Közép Európa térségét. A tatárjárás így a lengyelek, csehek, magyarok, a balkáni államok, románok és bolgárok, oroszok ukránok történetírásának lényeges elemévé vált. bélyeg|400px|Az európai tatárjárás (1235–1242)
Előzmények
Ögödej az új nagykán, Dzsingisz kán második fia, a karakorumi főhadiszállásról parancsot küldött három hadseregnek, az egyik Korea ellen, a másikat a Jangce Kiangtól délre Kínát uraló Szung-dinasztia ellen, és a harmadikat Európa ellen. Ögödej a hadsereg parancsnokságát Batu kánnak adta, aki idősebb és elhunyt testvérének, Dzsocsinak a fia volt. A Kaszpi-kapun áthaladva a stratégiát kidolgozó Szubotáj elfoglalta Bolgarit, a volgai bolgárok fővárosát (1237), majd továbbhaladt északnyugati irányba. Közben Batu a későbbi Penza és Tambov tartományok erdein keresztül nyomult, és 1237 végén elérte a Szuzdali Rusz peremén fekvő Rjazanyt. Ez az oroszok számára meglehetősen rosszkor jött, mert a Kijevi Rusz hanyatlásának utolsó szakaszához közeledett, míg az új központoknak, Vlagyimir-Szuzdalszkijnak, Novgorodnak és Halicsnak nem volt ideje kellőképpen megszilárdulni ahhoz, hogy ellenálljanak egy nagyobb sereg támadásának. A rjazanyi fejedelmek, az Olgovicsok ugyan megpróbálták Voronyezsnél megállítani a tatár támadást, de a feladat reménytelenségét látva visszatértek területük védelmére. Rjazany öt napig állta a tatár ostromot, de 1237. december 2-án elfoglalták a várost. A lakosokat a tatárok kegyetlen kínzások közepette lemészárolták. 1238 februárjára tizennégy várost foglaltak el, köztük az akkor még fejletlen Moszkvát. Mivel kijevi testvére, Jaroszláv által küldött erősítés nem érkezett meg, II. Vszevolodovics, Szuzdal nagyfejedelme elhagyta fővárosát, Vlagyimirt.
Miután a tatárok kifosztották az egész Szuzdali Fejedelemséget, előrenyomultak Volokolamszk, Tver és Torzsok felé, amelyet elpusztítottak, majd behatoltak a Novgorodi Köztársaság területére. Maga Novgorod csak hajszál híján menekült meg, mert a betolakodók elérték a mintegy harminc mérföldre lévő Lovatot, mielőtt hirtelen irányt változtattak; ezt valószínűleg egy hirtelen jött olvadás miatt tették, és visszatértek a kunok által elfoglalt sztyeppékre. Rjazan és Szuzdal városok elfoglalása után 1239-ben Oroszország délnyugati területeit; 1240-re az egész Kaukázus tatár ellenőrzés alá került.
Kozelszk elfoglalása után Batu kán a Dnyeper felé vonult, hogy elpusztítsa Kijevet, de a túlparton, a kis Pesocsnij közelében megállva, a város mérete és szépsége megbabonázta, és tartózkodott a támadástól. A tatárok ekkor a kunok felszámolásába kezdtek. A kunok harci ereje, mivel nomádok voltak, jóval gyengébbnek bizonyult a tatárokénál; 1239-ben Kötöny, a kunok kánja és Daniel Romanovics halicsi herceg apósa mintegy 40 000 emberrel együtt Magyarországra menekült, ahol IV. Béla király hajlandó volt menedéket nyújtani nekik azzal a feltétellel, hogy áttérnek a kereszténységre. Ennek hallatán Batu kán arra kérte Bélát, hogy adja vissza neki „kun szolgáit”, és amikor a magyar király erre nem volt hajlandó, Batu elhatározta Magyarország lerohanását. Plano Carpini, aki 1246-ban bejárta ezeket a területeket, azt állította, hogy a még eredeti szálláshelyükön maradt kunokat vagy rabszolgasorba taszították, vagy lemészárolták. Az orosz krónikák szerint sokan közülük Daniel Romanovics halicsi herceg szolgálatába álltak, aki könnyű csapatként alkalmazta őket a litvánok ellen. Mások délnyugatra mentek, szalmával töltött bőrökön átkeltek a Dunán, és Bulgárián keresztül Macedóniába jutottak. Az Ipatyevszkij-krónika szerint Batu kán 1240 decemberében seregeivel körülvette Kijevet és rövid ostrom során december 6-án elfoglalta a várost.
Batu kán ennyi hadi siker után már eredeti célja, a nyugati királyságok meghódítására összpontosíthatott, köztük az akkori egyik legnagyobb ország, a Magyar Királyság letámadására. Erre az adott közvetlen okot, hogy IV. Béla, aki a kunok védelmezőjének szerepében lépett fel, azok keresztény hitre térítése mellett mintegy negyvenezer kunt fogadott be országába, egyúttal kinevezte magát Kunország királyának is. Ez a mongolok szemében súlyos vétek volt, hiszen a kunokat ők saját alattvalóiknak tekintették, mivel több csatában legyőzték őket. Batu tehát eldöntötte nyugati hadjáratának folytatását.
Kijevnél Batu kán négy részre osztotta seregét, (mintegy 300-400 ezer harcos) közülük három, köztük a közvetlenül általa irányított, megindult Halicson (nagyjából a mai Galícián) és a Kárpátokon átkelve Magyarországra, míg a Baidar vezette negyediknek Dániel halicsi herceg területén kellett áthaladnia és Lengyelországba betörnie. Míg a tatárok még Kijevben tartózkodtak, Dániel Magyarországra ment, hogy szövetséget kössön IV. Bélával és így egyesítse erőit az invázióval szembeni ellenállásban. Amikor azonban 1241-ben visszatért, országa már elesett. A podóliai Ladizsin bátor ellenállást tanúsított, ami arra késztette Batu kánt, hogy megállítsa a Déli-Bug fölötti előrenyomulását. A tatárok által Lengyelországban követett útvonalat később szlak vagy droga Tatarozv néven ismerték.
1241-es invázió Lengyelország ellen bélyegkép|Legnicai csata (Legnitz) 1241. A Szent Hedvig-legendából: „hic pugnat dux henricus filius sanctae hedwigis cum thartaris in campo quod dicitur wolstat” Henrik herceg, Szent Hedvig fia, itt harcol a tatárokkal azon a mezőn, amelyet Wahlstattnak hívnak;|251x251px
A Vlagyimirból induló nyugati jobb szárnyat Bajdán és Kaidu támogatása mellett Batu testvére, Orda vezette, elsődleges céljuk IV. Béla lengyel és sziléziai szövetségeseinek elpusztítása volt. Batu kán úgy gondolta, hogy ha a háború Magyarországra is kiterjed, a lengyelek bizonyára segítségükre sietnek. Már 1241 januárjában feltűntek felderítő egységei Lublin és Zawichost alatt, a tényleges invázió azonban egy hónappal később következett be.
Orda északra indult egy 10 ezer harcosból álló hadsereggel. Először Szutyejt pusztította el, majd Lublint dúlta fel, ezt követően Szondamért ostromolták, majd miután az február 13-án megadta magát, kifosztották, és erőik kettéváltak. Orda seregei feldúlták Közép-Lengyelországot, Wolbórzig és egészen Łęczycáig északra vonultak, mielőtt délre fordultak és Sieradzson keresztül Wrocław felé vették az irányt. Bajdár és Kádán feldúlták Lengyelország déli részét, Chmielnik, Krakkó, Opole és végül Legnica felé vonultak, mielőtt nyugat és dél felé elhagyték a lengyel földeket.
Miután Kis-Lengyelországban a mongolok nem találtak jelentős ellenállást, kerülővel délre fordultak Boroszló (Wrocław) térségébe. A városba Kaidu érkezett, Bajdan Krakkót célozta meg, amit Szandomir eleste (1241. február 13.) után 1241. március 22-én vettek be. Brzeźnicai Klemens krakkói várnagy, valamint Włodzimierz vajda is súlyos vereséget szenvedett 1241. március 18-án Chmielniknél . A várost felgyújtották, a lakók egy közeli sziget erődítésébe menekültek, ahol a mongolok már nem vesztegették az idejüket az erőd ostromával, csatlakoztak Orda és Kaidu seregéhez.
II. Henrik lengyel fejedelem, sziléziai herceg országa nyugati határán várt a nyugati hatalmak beígért segítségére, de közben a kis-lengyelországi hadak maradványait és saját friss alakulatait, szövetségeseit Legnica körül gyűjtötte össze. Henrik, serege erősítésére még Szilézia egyik legnagyobb városát, Wrocławot (Boroszló, Breslau) is feláldozta. Henrik várta sógorát is, I. Vencel cseh királyt, aki nagy sereggel érkezett a segítségére.
Az európai uralkodók azonban a császárság és pápaság hatalmi harcával voltak elfoglalva, és nem vették komolyan Henrik segélykérését. Csak a templomos és a johannita lovagok, valamint a cseh király, I. Vencel is küldött segítséget, de ez utóbbi végül elkerülte a csatát, csapatait Legnicától egy napi járásra megállította. Valószínűleg attól tartott, hogy a keresztény erők veresége esetén Csehország könnyű prédája lesz a mongoloknak.
Miközben a mongolok azt fontolgatták, hogy ostromolják-e Wrocławot, jelentéseket kaptak, hogy a cseh király nagy sereggel már csak napokra van tőlük. A mongolok nem fejezték be az ostromot, elindultak, hogy Henrik seregeit elfogják, mielőtt az egyesül a segítségükre küldött csapatokkal A mongolok Legnica közelében értek utol Henriket egy később Wahlstatt („csatatér” középfelnémetül; ma Legnickie Pole, „Legnica mezeje”) néven ismert helyen. Henriket a saját seregén kívül II. Mieszko , valamint a Tursknál és Chmielniknél legyőzött lengyel seregek maradványai, a katonai rendek tagjai és kis számú külföldi önkéntes segítette.
A legnicai csata 1241. április 9-én zajlott le, és II. Henrik hadseregének vereségével és a fejedelem halálával végződött. A vereség okaként általában az Európában ismeretlen harcmodort és II. Mieszko váratlan megfutamodását tartják. A sziléziai herceg haláláról két feljegyzés maradt fenn: az egyik Jan Długosztól származik, a másik a C. de Bridia nevű szerzetes Historia Tartatorumában fogalmazódott meg, és jelenleg ezt tartják hihetőbbnek, mivel az eseményekhez időben közelebb íródott, és értesülései az események szemtanúitól származnak. A mongolok nem foglalták el Legnica várát, de szabad kezet kaptak Szilézia kifosztására és fosztogatására, mielőtt elvonultak volna, hogy csatlakozzanak a magyarországi főerőkhöz. A mongolok nem akarták elfoglalni az országot, mivel a legnicai vereség után röviddel (miután hiába próbálták megostromolni Wrocławot) Morvaországon keresztül Magyarországra zúdultak, és csatlakoztak Batu kán főseregéhez. Henrik ruhátlan, lefejezett holttestét özvegye azonosította.
A cseh korona területeinek meghódítása (Csehország, Morvaország, Szilézia) bélyegkép|Egy freskó részlete, amely Sternberki Jaroszláv legendás olmützi győzelmét ábrázolja a mongolok felett 1241-ben, Zelena Hora vár, Nepomuk, Csehország|249x249pxAz európai haderő Liegnitznél elszenvedett vereségét követően a mongolok folytatták a fosztogatást Lengyelország szomszédos királyságaiban, elsősorban Sziléziában és Morvaországban. Miután látta a mongolok pusztítását lengyel földön, I. Vencel cseh király hazatért országába, hogy annak védelmét megszervezze. Út közben erősítést gyűjtött Türingiából és Szászországból. Csapatait Csehország hegyvidéki területein állomásoztatta, ahol a mongolok nem tudták volna hatékonyan használni a lovasságukat.de Hartog, Leo. Genghis Khan: Conqueror of the World. Tauris Parke Paperbacks (January 17, 2004). p. 173.