thumb|Az ausztrofasiszta állam jelképe, a mankós kereszt
Az ausztrofasizmus Ausztria 1933–1938 közötti, korporatív, diktatórikus, fasiszta eszmék felé orientálódó, tekintélyuralmi politikai rendszere volt. A rezsim önmagára a "rendi állam" (Ständestaat) megnevezést alkalmazta. Az ausztrofasiszta rendszert Engelbert Dollfuß keresztényszocialista kancellár vezette be 1933 márciusában, a parlament működésének felfüggesztése után. A rezsim jellemzői a demokratikus parlamenti rendszer elutasítása, a katolikus egyházzal való szoros kapcsolat, a konzervatív kulturális értékek, a politikai ellenzék és a munkásmozgalom elnyomása, az antiszemitizmus. Fő politikai szervezete ("állampártja") a Hazafias Front volt.
Miután Dollfußt a sikertelen júliusi puccs során a nemzetiszocialisták meggyilkolták, a rendszert Kurt Schuschnigg vitte tovább, míg Hitler Németországa nem annektálta Ausztriát 1938 márciusában.
A rendszer létrejötte bélyegkép|balra|A Heimwehr felvonulása Bécsújhelyen, 1928 októberében Az első nyílt politikai program, amely a parlament felszámolására és egy antidemokratikus kurzus létrehozására irányult, a paramilitáris, nacionalista Heimwehr 1930. május 18-i "korneuburgi esküje" volt, amely elsősorban az ellenzéki szociáldemokraták ellen irányult. "Elutasítjuk a nyugati demokratikus parlamentarizmust és a pártállamot" jelentették ki, de számos keresztényszocialista politikus, mint a későbbi szövetségi kancellár Leopold Figl és Julius Raab is támogatta őket.
Az 1930-as parlamenti választáson az osztrák nemzetiszocialisták több mint 100 ezer szavazatot kaptak, de egyetlen képviselőjük sem jutott be a Nemzeti Tanácsba. Két évvel később a tartományi választásokon Bécsben, Alsó-Ausztriában és Salzburg tartományban a nemzetiszocialistáknak már 336 ezer szavazatot sikerült gyűjteniük, elsősorban a Nagynémet Néppárt rovására. Egyedül Bécsben 201 ezer szavazatot kaptak, amellyel meghétszerezték korábbi eredményüket. A bécsi szociáldemokraták azonban megtartották a korábbi 59%-ukat, míg a keresztényszocialisták némi teret vesztettek. Az ezzel egy időben tartott karintiai és stájerországi önkormányzati választáson a szélsőjobboldaliak előretörése nem volt ennyire látványos, de azért érezhető volt.
A nemzetiszocialisták drámai megerősödése nyilvánvalóvá tette, hogy a következő parlamenti választáson a Keresztényszocialista Párt, a Landbund és a Heimwehr koalíciója alkotta kormány el fogja veszíteni a mindössze egyetlen mandátumon múló többségét. Engelbert Dollfuß kancellár keresni kezdte a diktatúra bevezetésének lehetőségét; ebben külföldi támogatókra (főleg Benito Mussoliniéra) is talált.
Dollfußt 1932 májusában nevezték ki kancellárrá. Októberben az 1917-es hadigazdasági törvényre való hivatkozással megkerülte a kormány tevékenységét felügyelő parlamenti kontrollt. Ezzel politikai válságot idézett elő, amely 1933. március 4-én pattant ki, a parlament alsóházának ún. "önkiiktatása" során. Egy szavazást követően, melyet egyetlen voks döntött el, a parlament elnöke, a szociáldemokrata Karl Renner lemondott tisztségéről, hogy ő is szavazhasson. Ezt követően két helyettese is lemondott és a parlament elnök híján formálisan működésképtelenné vált. Dollfuß alkotmányos válsághelyzetet hirdetett ki és bejelentette, hogy a parlament kiiktatta önmagát, így az 1920-as alkotmányos átmeneti törvény alapján a kabinet annak felügyelete nélkül folytatja a kormányzást.
1933. március 7-én a minisztertanács gyülekezési tilalmat vezetett be, majd gazdasági okokra hivatkozva (az átmeneti törvény csak gazdasági kérdésekben engedélyezte a rendeleti kormányzást) felügyelete alá vonta a sajtót. A sajtórendelet szerint amennyiben egy korábban már elkobzás alá került sajtótermék "a hazafias, vallási vagy erkölcsi érzet megsértése által... veszélyezteti a köznyugalmat, a közrendet vagy a közbiztonságot", akkor a további számait két órával terjesztése előtt be kell mutatnia a hatóságnak. Ez nyilvánvalóan cenzúra volt, bár a kormány igyekezett fenntartani a látszatot, hogy továbbra is tiszteletben tartja a cenzúra alkotmányos tilalmát. bélyegkép|balra|Engelbert Dollfuß (balra), Benito Mussolini (középen) és Gömbös Gyula (jobbra) római csúcstalálkozójukon Március 15-én az ellenzéki pártok újra meg akarták nyitni a parlamenti ülésszakot, de a kormány rendőri erővel megakadályozta őket ebben. A Nemzeti Tanács épületét 200 csendőr vette körül és nem engedték be a szociáldemokrata és nagynémet képviselőket. A Szociáldemokrata Párt egyelőre folytathatta működését, de paramilitáris szervezetét, a Republikánus Védelmi Szövetséget (Republikanischer Schutzbund) március 31-én betiltották.Die Auflösung des Republikanischen Schutzbundes. In: Neue Freie Presse, 1. April 1933, S. 4. A Schutzbund riválisának, a Heimwehrhez tartozó bécsi Honvédelmi Szövetségnek jogi helyzetét ezzel szemben megerősítették. Április 10-én visszavonták az iskolások kötelező hitoktatását eltörlő rendeletet (a rendelet szerzőjét, Otto Glöckel volt szociáldemokrata közoktatási minisztert 1934-ben letartóztatták és büntetőtáborba zárták, amelyből megtört emberként szabadult és hamarosan meghalt).
1933. május 10-én a kormány minden választást - szövetségi, tartományi és önkormányzati szinten egyaránt - felfüggesztett. Május 26-án feloszlatták az Osztrák Kommunista Pártot, június 19-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt osztrák tagozatát, egy nappal később pedig a katolikus egyház kérésére a szekularista Szabadgondolkodó Szövetséget is. Dollfuß szeptemberben bejelentette, hogy célja egy tekintélyelvű, korporatív állam létrehozása. Egyidejűleg megkezdte a leszámolást a szociáldemokratákkal, elkezdték a volt schutzbundisták letartóztatását, akiket a wöllersdorfi büntetőtáborba zártak. 1934. február 12-én a rendőrség házkutatást akart tartani a Szociáldemokrata Párt linzi központjában, a Hotel Schiff-ben, de a schutzbundisták fegyveresen ellenálltak és három napra országszerte összecsapásokra került sor: ez volt az "osztrák polgárháború".Karl Vocelka, Geschichte Österreichs, München 2002, , S. 292. A pártot még azon a napon betiltották. Fegyveres konfliktusokra főleg Felső-Ausztria, Felső-Stájerország és Bécs iparosodott régióiban került sor. A hadsereg a Heimwehr segítségével 14-re mindenütt leverte a baloldaliak ellenállását, volt ahol tüzérséget is bevetettek.
1934. április 30-án a volt kormánypárti képviselőket tömörítő Hazafias Front "csonka" parlamenti ülést tartott (a szociáldemokrata képviselők helyét betöltetlennek minősítették, a nagynémet képviselők többsége pedig nem vett részt a színjátékban), amely során a parlament alsó- és felsőházának jogköreit átruházták a kormányra.
A diktatúra rendszere bélyegkép|A Hazafias Front gyűlése (1936 október) bélyegkép|A Hazafias Front felvonulása Az autoriter politikai rendszer létrehozását az új alkotmánnyal koronázták meg, amely 1934. május 1-én (nem véletlen, hogy éppen a legyőzött munkásmozgalmi pártok legfontosabb ünnepén) lépett hatályba. Míg a régi alkotmány így kezdődött: "Ausztria demokratikus köztársaság. Jogrendje a néptől ered"; az új már más filozófiát tükrözött: "A Mindenható Isten nevében, akitől minden jog származik, kapja az osztrák nép ezt az alaptörvényt keresztény, német szövetségi állama számára". Az ország neve Osztrák Köztársaságról Osztrák Szövetségi Államra változott. Az állam jelképévé (a címer mellett) a történelmi gyökerekkel is rendelkező mankós keresztet választották, már csak azért is, hogy megkülönböztessék magukat a horogkeresztet használó nemzetiszocialistáktól.
Igazságszolgáltatás A parlament után az alkotmánybíróság működését is felszámolták, még 1933-ban. A négy keresztényszocialista alkotmánybírót rávették, hogy mondjon le és a testület határozatképtelenné vált, mert sem a köztársasági elnök, sem a kormány nem kezdeményezte az üres helyek betöltését. A kormány ezáltal megelőzte az általa kiadott "szükségrendeletek" előre várható felfüggesztését. Ezt követően rendelettel tiltották meg új alkotmánybírák kinevezését, gyakorlatilag megszüntetve ezzel a legfelső jogi fórumot.
1933 szeptemberében büntetőtáborokat (pl. Kaisersteinbruchban) létesítettek a politikai ellenfelek internálásra. A táborokba szociáldemokratákon, szocialistákon, kommunistákon, anarchistákon kívül az 1934 júliusában zajlott szélsőjobboldali puccskísérlet után jelentős számú nemzetiszocialistát is zártak.
1933. november 11-én a Dollfuß-kormány bevezette a szükségállapotot és a súlyos bűncselekményekre (gyilkosság, gyújtogatás és "mások tulajdonának rosszindulatú megrongálása útján elkövetett nyilvános erőszakoskodás") visszaállították a halálbüntetést. Négy bírából és egy államügyészből álló rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, ahol legfeljebb három nap alatt ítélet született, amely vagy felmentés vagy kötél általi halál lehetett. Ha három nap alatt nem tudták lezárni a pert, azt egy hagyományos bíróság vette át, amely nem oszthatott ki halálbüntetést. A köztársasági elnöknek joga volt kegyelmet adni és ezt számos alkalommal meg is tette, amikor a keresztényszocialistákhoz politikailag közel álló embereket ítéltek halálra a bíróságok.
A rögtönítélő bíróságok első áldozata az értelmi fogyatékos Peter Strauß volt, aki felgyújtotta haragosának pajtáját (emberéletben nem esett kár és a pajta biztosítva volt). 1934. február 12. után szükségrendelettel a rögtönítélő bíróságok hatáskörébe utalták a "lázadás" bűncselekményét is, így a februári harcokban részt vevő személyeket is halálra ítélhették. A gyorsított ítélethozatal neves politikai áldozatai közé tartoztak a februári felkelés szociáldemokrata vezetői, köztük Karl Münichreiter, Georg Weissel, Wallisch Kálmán, Emil Swoboda és Josef Stanek.
Egy 1934. június 19-én hozott törvénymódosítás ismét bevezette a halálbüntetést a hagyományos eljárásokban is. 1934 februárja és 1938 márciusa között összesen 141 halálos ítéletet hoztak,Hintergrund_Die-Todesstrafe-in-Oesterreich Hintergrund: Die Todesstrafe in Österreich, DiePresse.com, 5. September 2013. amelyek többségét börtönbüntetésre változtatták, 45 személyt azonban kivégeztek. 1934 szeptemberében a büntetőtáborokban és a fogdákban fogva tartott politikai foglyok száma elérte a 13 338-at. Az ausztrofasiszta államban összesen mintegy 16 ezer embert tartottak fogva politikai okokból.Wolfgang Neugebauer: Repressionsapparat – und Maßnahmen. In: Emmerich Tálos (Hrsg.): Austrofaschismus. Politik – Ökonomie – Kultur 1933–1938. Lit, Wien 2005, , S. 298–321, hier: S. 314.
Oktatás bélyegkép|balra|Dolfuß beszédet mond a Hazafias Front gyűlésén (1933. szeptember) Az oktatáspolitikát már 1933-ban elkezdték átalakítani a fasiszta elvek alapján. A katolikus egyház erős befolyásra tett szert az oktatási rendszer felett, amelyet korábban Otto Glöckel szekularizált. A középiskolásoknak kötelező hitoktatáson kellett részt vennie. A lányok számára ismét megnehezítették a közép- és felsőoktatásban való részvételt, mivel a hatalmon lévők a nőknek a hagyományos "anya és háziasszony" szerepet szánták. Ugyanezen év nyarán betiltották az iskolákban az ellenzéki (szocialista, nagynémet és nemzetiszocialista) ifjúsági szervezetek működését; ezeket 1936-ban az újonnan alapított állami szervezet, az Osztrák Ifjúság (Österreichisches Jungvolk) váltotta fel.
Az egyetemeken csökkentették az egyetemi tanárok és tanársegédek számát, lehetővé téve, hogy a rezsimmel szemben kritikus tanárokat legálisan eltávolíthassák állásukból. A fegyelmi eljárásokat, amelyek korábban az érintett egyetem hatáskörébe tartoztak, a szövetségi minisztérium ellenőrzése alá helyezte, ami szintén hátrányosan érintette a rendszerrel szembenálló egyetemi dolgozókat.
Akadémiai közhivatalokat csak az állampárt, a Hazafias Front tagjai tölthettek be. "Minden megüresedett tanári állást hazafias és lehetőleg keresztény beállítottságú egyetemi tanárral kell betölteni,"Hans Pernter. In: Grundfragen der Hochschulpolitik. Krasser 1936, S. 48. jelentette ki Hans Pernter oktatási miniszter az új egyetemi törvények elfogadása után.