bélyeg|Északi-szigeti barna kivi Új-Zéland élővilága a szigetország ősi elkülönülése miatt a világ egyik leginkább egyedi állat- és növényvilága. Jelentősen különbözik a „szomszédos”, mintegy 1600 kilométerre fekvő Ausztrália élővilágától is. Egyediségére meghatározó hatással volt Új-Zéland földtörténete. Általános jellegzetessége az endemikus élőlények igen magas aránya. Az állatvilágnak egész olyan osztályai hiányoznak a Nagy-Britanniánál is nagyobb méretű országból, mint a szárazföldi emlősök, de a hüllők, kétéltűek is alig képviseltetik magukat. Az ország egyik jelképe a kivi, ez a röpképtelen, szárny nélküli, szőrméhez hasonló tollazatú, jól fejlett szaglású madár, amely az erdei kisemlősökhöz hasonló életmódot folytat.
Az élővilág változatosságához hozzájárul, hogy szigetország éghajlata északon szubtrópusi, délen mérsékelt. Az uralkodó nyugati szelek révén a szigetek nyugati oldala sokkal csapadékosabb, mint a belső és a keleti területek. Jelentős hegyvidéki övezetei vannak a fahatár felett. A két nagy szigeten kívül számos kisebb sziget is tartozik hozzá, sajátos élővilággal.
Új-Zéland élővilágának kialakulása A sajátos új-zélandi élővilág története a Gondwana felbomlásával kezdődött a kréta korban. A mai Új-Zéland kőzettömege a Gondwana szélén, annak a kontinentális talapzatán, tengeri lerakódásokból alakult ki, ezért sokkal fiatalabb annak belső részeinél, amik ma Ausztrália nagy részét alkotják. Az őskontinens felbomlása nyomán a mai szigetországot hordozó kontinentális lemezdarab, amit Zélandiának is neveznek, jelentősen eltávolodott – északon kevésbé, délen jobban – az Ausztráliát hordozó Ausztrál–Indiai-lemeztől.PDF Trewick SA, Morgan-Richards M. 2009 New Zealand Biology. Pages 665–673 in Encyclopedia of Islands (Eds R.G. Gillespie and D.A. Clague). University of California Press, Berkeley. Új-Zéland nemcsak gyorsan távolodott Ausztráliától, hanem maga is jelentős geológiai változásokon ment keresztül. Az oligocénban csaknem teljesen ellepte a tenger, alacsony szigetvilág alakult ki a területén.Oligocene paleogeography of New Zealand: maximum marine transgression. DC Mildenhall, N Mortimer, KN Bassett, and EM Kennedy. New Zealand Journal of Geology and Geophysics, 2014 Vol. 57, No. 2, 107–109, http://dx.doi.org/10.1080/00288306.2014.904387 Accessed 25 April 2020 A hegyi tájak teljesen eltűntek, és a kisebb földdarabokon számos faj kihalt a megmaradt kevés élőhelyért folyó küzdelemben, erősen csökkent a biodiverzitás. Nagy valószínűséggel ezekben a kisebb szigeti környezetekben fejlődtek ki az új-zélandi alacsonyabb rendű élővilágnak (pl. a csigáknak) azon endemikus fajai, amelyek elterjedése még a szigetországon belül is csak egy-egy szűkebb területre korlátozódik. Ebből a korból származnak a világ legrégibb fosszilis pingvin leletei, amiket Új-Zélandon találtak, más korabeli tengeri madarak maradványaival együtt.
A szigetvilág talaja korábbiakhoz képest erodálódott, sok helyen sziklára és homokra redukálódott, de a szárazföldi élővilág elszegényedésével párhuzamosan a part menti tengerekben burjánzott az élet. Ekkoriban, a miocén kezdetén Új-Zéland éghajlata trópusi volt. Ekkoriban alakult itt ki a nikaupálma (Rhopalostylis sapida) endemikus faja, a vízparton mangrove-erdők nőttek. Az északi részeken korallok telepedtek meg a tengerben. Ez a helyzet azonban földtörténeti szemmel nézve nem tartott sokáig. A miocén végére a kontinensvándorlás folytatódásával az Antarktisz elfoglalta mai helyét, és az ott óriási szárazföldi területen kialakuló sarkvidéki hideg az egész déli félgömb éghajlatára meghatározó hatással lett. Maga Új-Zéland is délebbre csúszott, és kialakult a ma is jellemző hűvös-mérsékelt éghajlata.
Az Antarktisz körüli Déli-óceánon, a negyvenes és az ötvenes szélességi fokok körzetében, ekkoriban alakult ki az az állandó légáramlás, amit később a vitorlás hajózók „üvöltő negyveneseknek”, illetve „dühöngő ötveneseknek” neveztek el. Ezek a szelek, valamint a tengeri áramlatok, főleg a más földrészek folyói által a tengerbe sodort kidőlt fák, számos növényt és állatot hoztak el Új-Zélandra. Ekkor érkeztek ide a Celmisia, Sophora (Kowhai), füzike (Epilobium) növénynemzetségek képviselői, valamint az ausztráliai akácia és a kék gumifa – ez utóbbiak a későbbi új-zélandi jégkorszakot, amikor a szigetek nagy részét gleccserek borították el, nem élték túl. Hasonlóképpen a miocénban érkezhettek Új-Zélandra a madárvilág ausztráliai származású fajai is, mint a takahe, a Porphyrio melanotus (maori neve pukeko), a csengőmadár, a tui és az új-zélandi nesztorpapagáj. Új-Zéland sokkal délebbre nyúlt, mint Ausztrália, ezért megtelepedtek rajta a hidegkedvelő albatroszok,pingvinek, fókák.
A szelek vagy a kidőlt fák „tutajai” révén az új fajok érkezése rendszeresen bekövetkezik. Természetesen egy-egy faj Új-Zélandra eljutó néhány példányának továbbélése, szaporodása korántsem biztos. A hosszú időszakok alatt ismétlődő eljutások nyomán azonban számos fajnak sikerült megtelepednie. Már az európai telepesek figyelték meg az ezüstös pápaszemesmadár megjelenését a 19. században, a 20. század 30-as éveiben pedig az álarcos bíbic érkezett meg spontán és szaporodott el a mezőgazdaság révén nyílttá tett, így számukra kedvezővé vált új-zélandi területeken, bár nem valószínű, hogy korábban nem jutott el néhány példányuk ide.
A miocén és a pliocén korszakban, a 23 millió évtől 2,6 millió év ezelőttig a zélandiai lemeztöredéknek a Csendes-óceáni-lemezzel történő ütközése során Új-Zéland hegységei, különösen a Déli-Alpok erőteljesen kiemelkedtek. A kor élővilágáról jól tanúskodnak a Déli-sziget Foulden Maar lelőhelyén feltárt 23 millió évvel ezelőtti édesvízi halak, ízeltlábúak, növények és gombák maradványai. A lelőhely pillanatképet ad a korabeli faunáról, amit az új-zélandi kutatók Saint Bathans fauna néven tartanak nyilván. Az egykori édesvizű tóban és környékén számos mára már kihalt állat, köztük a kloákásokhoz tartozó ősi Saint Bathans emlős, krokodilok, valamint a legkorábbi ismert moafélék is éltek.
A Déli-Alpok kiemelkedése és a miocént követő pliocén kor hűvösebb éghajlata több olyan növénycsoport kihalásához vezetett, amik egyébként a szintén Zélandiához tartozó Új-Kaledóniában fennmaradtak. A hegyvidék kiemelkedése a szigettengerből új környezetet, új ökológiai fülkéket hozott létre, amiket részben Ausztráliából érkező fajok, részben pedig gyors evolúcióra képes helyi fajok töltöttek be.
A pleisztocén jégkorszak 2,6 millió évvel ezelőtt kezdődött. Az eljegesedések maximumán a tengerszint mintegy 130 méterrel volt alacsonyabb a mainál, és az Északi-sziget egybekapcsolódott a Déli-szigettel. A hőmérséklet 4–5 °C-kal maradt el a maitól. A Déli-Alpok és a Fiordland régió nagy részét gleccserek borították. A további területeken száraz hideg uralkodott, a növényzetet füvek és bozótok alkották.New Zealand during the last glacial maximum from Te Ara: The Encyclopedia of New Zealand A csekély növényzet és a száraz klíma kedvezett a löszképződésnek. A melegebb interglaciálisok idején a tengerszint a mainál is magasabb volt. Az új-zélandi flóra még ma is a jégkorszak utáni helyreállítási periódusát éli. A déli kaurifenyő a jégkorszak csúcsán csak az Northland régióban élt, de az elmúlt 7000 évben fokozatosan terjeszkedett dél felé; jelenlegi határát mintegy 2000 éve érte el.
További jelentős hatással volt az élővilágra a mintegy 2 millió évvel ezelőtt létrejött északi-szigeti Taupo vulkánikus övezet, aminek egyik legnagyobb kitörése, a Hatepe vulkánkitörés i. sz. 186-ban volt. Az Északi-sziget középső területét a vulkáni kitörések nyomán kobaltban szegény talajok borítják, ami akadályozza az erdők fejlődését.
Az élővilág a mai Új-Zélandon tehát mindezen fejlemények miatt jelentős változásokon ment keresztül az idők folyamán. Számos, még a Gondwanáról származó faj kihalt, mint a Saint Bathans emlős.Wallis, GP, Jorge, F. Going under down under? Lineage ages argue for extensive survival of the Oligocene marine transgression on Zealandia. Mol Ecol. 2018; 27: 4368– 4396. https://doi.org/10.1111/mec.14875 A gondwanai élővilágnak főleg növényi képviselői élnek a mai Új-Zélandon, mint a kőtiszafafélék és a déli bükk (Nothofagus), de emellett számos madár, béka, rovar származása is oda vezethető vissza. A legkülönlegesebb a hidasgyík, ez az igen ősi endemikus hüllőfaj. Az Északi és a Déli-szigetet az utóbbi 30 millió év túlnyomó részében tenger választotta el egymástól, ezért sok új-zélandi faj külön északi és dél alfajokat hozott létre
A szigetország önálló természettörténete 1300 körül ért véget, amikor a maori törzsek letelepedtek ott és megkezdődött az emberi beavatkozás korszaka. Az emberi beavatkozás súlyosbodott az európaiak megérkezésével. Sok endemikus élőlény kihalt, azonban még így is rendkívül egyedi maradt az új-zélandi élővilág, és a 20. század második fele óta komoly természetvédelmi erőfeszítések történnek az eredeti élővilág védelmére, helyenként rekonstrukciójára.
Állatvilág Az új-zélandi állatvilág rendkívül sajátos, mert egész állatrendszertani osztályok szinte teljesen hiányoznak belőle, mint a szárazföldi emlősök, ezért szegényesnek is tekinthető. Ugyanakkor azonban az itt hiányzó fajok által üresen hagyott ökológiai fülkéket egészen más állatfajok töltötték be, mint a madarak a legelő emlősök helyét, vagy az ízeltlábúak a kis rágcsálók helyét. A kizárólag itt megtalálható helyi, endemikus fajok gazdag változatossága részben feledteti az eredeti fauna szegényességét. A későbbi emberi vadásztevékenység, valamint a behurcolt fajok, különösen az elvadult házimacskák és kutyák azonban nagy pusztítást vittek végbe az eredeti állatvilágban.
Gerincesek Emlősök Az ember érkezése előtt a szigetország területén nem élt szárazföldi emlős. 23 millió évvel ezelőtti leletekből ismertek a kloákásokhoz tartozó ősi Saint Bathans emlős kövületei, ez a faj azonban később kihalt.
Denevérek Fennmaradt viszont denevérek két faja, amelyek közül az egyik származását egészen a Gondwana koráig lehet visszavezetni. A mai új-zélandi denevérfélék (Mystacinidae), az emlősök (Mammalia) osztályába, a denevérek (Chiroptera) rendjébe, a kis denevérek (Microchiroptera) alrendjébe tartozó család. A családba az egyetlen Mystacina nem tartozik. A nem két faja közül az egyik, a nagy új-zélandi denevér (Mystacina robusta) valószínűleg kihalt, 1965 óta nem láttak élő példányt. A nem másik faja, az új-zélandi denevér (Mystacina tuberculata) sajátos új-zélandi viselkedési mintákat alakított ki a ragadozók hiányában: képes a földről is felszedegetni táplálékát, és a hím hangos énekléssel csábítja a nőstényt.
A másik élő denevérfaj, a Chalinolobus nembe tartozó új-zélandi hosszúfarkú denevér (Chalinolobus tuberculatus), szintén endemikus, de közeli rokonai élnek Ausztráliában és másutt is. 2021-ben az év madarának választották Új-Zélandon, annak ellenére, hogy nem madár.
Tengeri emlősök A bálnák mintegy 40 millió évvel ezelőtt váltak teljesen tengeri emlősökké. A legrégibb új-zélandi bálnaleletek 35 millió évesek.
Az új-zélandi oroszlánfóka szinte csak a szigetország partja közelében él. Az új-zélandi medvefóka Ausztrália déli opartjain is honos. A szélesebb körben elterjedt déli elefántfóka is megfordul Új-Zéland partjainál. A Hector-delfin viszont csak Új-Zéland körül él a tengerben.
Madarak Az új-zélandi madárvilág egy része gondwanai leszármazott. Közéjük tartoznak a kivifélék, az álcsuszkafélék, és a kokakófélék. A struccalakúak rendjébe tartozó moafélék ősei is már a Gondwana lakói lehettek, ezért találhatók meg rokonaik többfelé a déli féltekén. A moák kihalása egyértelműen az emberi vadászat következménye.
A szigetország endemikus madarai másik részének ősei később érkezhettek a szelek segítségével, ezért viszonylag közeli rokonaik vannak más földrészeken is. Közéjük tartozik többek között a karimáscsőrű réce, kakapó, kea, takahe, és az óriás-gyümölcsgalamb, vagy a már kihalt rigóféle, a turnagra.