thumb|250px|Exékiasz csészéje München Az attikai vázafestészet az ókori görög vázafestészet egyik helyi változata volt körülbelül i. e. 900 és i. e. 320 között. I. e. 900 körül Athén lett az agyagművesség legfontosabb központja. Az itt készült vázák díszítőelemei egyre kidolgozottabbá váltak és megjelentek a lineáris jellegű, rombuszokból, körökből, hullámvonalakból álló frízek. Az i. e. 8. század közepén Athénban az uralkodó osztály sírjaiba nagyméretű kratéreket és amforákat helyeztek, a rajtuk lévő figurális díszítések a század során még sematikusak. Ekkor az attikai művészet még erősen hatott a többi régióra és a Kükládokra viszont a század vége felé Korinthosz vált Görögország legfontosabb kereskedelmi központjává.
Az i. e. 8 – 7 században a Földközi-tenger keleti partjairól érkező hatások alapvető szerepet játszottak a görög művészet fejlődésében, ez az orientalizáló kor. Attika orientalizáló kerámiastílusát protoattikainak nevezik. A korinthoszi kerámiához képest itt ritkábbak voltak a keleti eredetű állatmotívumok inkább az emberi alak állt a középpontban. A protoattikai festésmódot a monumentalitás és a szigorú pontosság jellemezte, az export valamennyire háttérbe szorult, az agyagművesek leginkább helyi használatra készítették termékeiket.
Az i. e. 7. század vége felé kezdtek kísérletezni a Korinthoszból eredő feketealakos technikával. Az ekkoriban népszerű edényformák nagyméretűek, öblös testükön nagyobb és részletesebb festményeket lehetett elhelyezni, majd az i. e. 6. század elején előtérbe kerültek a kisebb méretű edények. Ebben a korban a díszített ivócsészék többféle típusa alakult ki, köztük a kómosz-csészék, a siana-csészék és az úgynevezett kismesterek csészéi. (A kómoszok meztelen vagy vörös tunikát viselő táncosok.) A század első harmadában volt aktív Szophilosz, a legkorábbi ismert vázafestő aki szignálta alkotásait. A Peiszisztratosz idejében fellendülő gazdaság és kereskedelem lehetővé tette, hogy az attikai kerámia egyeduralkodóvá váljon. A kor három legkiemelkedőbb vázafestője a század közepén alkotó Amaszisz, Exékiasz és Lüdosz volt.
Az i. e. 6. század utolsó harmadában kezdtek kísérletezni a vörösalakos technikával. E módszer lényege, hogy az edény felületét feketére festették, az alakokat pedig festetlenül hagyták, a részleteket fekete, ecsettel húzott vonalakkal érzékeltették. Az új festési módot elsőként az Andokidész-festő alkalmazta. Az i. e. 6. század utolsó két évtizedében működött az úgynevezett Úttörő festőcsoport amelynek tagjai, többek között Euphroniosz, Euthüdimész, Szmükrosz szignálták alkotásaikat, időnként egymásnak szóló megjegyzésekkel egészítették ki az ábrázolásokat.
Az i. e. 5. század vége felé új festésmódokat dolgoztak ki. Így jött létre a fehéralapos technika, amely különböző földfestékek használatával változatos színárnyalatok ábrázolását tette lehetővé. Ezt a fehér alapon polikróm ábrázolásmódot leginkább az illatos olajok tárolására szolgáló, henger alakú temetési vázák díszítésénél alkalmazták. A vörösalakos ábrázolások idővel fokozatosan vesztettek művészi színvonalukból és i. e. 320 körül az athéni fazekasműhelyek teljesen felhagytak a vörösalakos edények készítésével.
Háttér 250px|jobbra|thumb|John Davidson Beazley Az athéni feketealakos és vörösalakos vázákat elsőként John Davidson Beazley (1885-1970) oxfordi tudós rendszerezte.Tyler Jo Smith, Dimitris Plantzos (szerk.) - A Companion to Greek art, 46. oldal A korábbi, főleg német kutatókkal ellentétben nem csak a szignált és/vagy kiemelkedő művészi értékű vázákat vizsgálta, hanem az összeset amihez hozzáfért. Körülbelül ötszáz vázafestőt, fazekast, csoportot és műhelyt különített el az edények formája, díszítése és alakja alapján. A legtöbb esetben a festők neve nem ismert, ezért Beazley jellegzetes festési módszerükről (Kinyújtott könyökök festője), jelentős alkotásuk jelenlegi őrzési helyéről (Berlini festő), a fazekas nevéről akinek dolgoztak (Amaszisz-festő), vagy gyakran előforduló ábrázolásukról (Pán-festő) nevezte el őket. Később számos kutató folytatta módszerét és hasonló módon nevezték el az újabban elkülönített alkotókat, beillesztve őket a Beazley által felállított keretekbe.
A fekete- és vörösalakos vázák magas vastartalmú agyagból készültek kemencében vörösre égetve. A vörös festékanyag ugyanebből az agyagból készült vízzel hígítva. Ez a festék vastagon felhordva domborműszerű hatást keltett. A feketealakos technika alkalmazásakor megrajzolták az alakot, a körvonalakat fekete festékkel töltötték ki majd a részleteket a festékbe karcolták. Vörösalakos technika esetében a körberajzolták az alakot, a részleteket vonalakkal jelezték, majd fekete festékkel töltötték ki a hátteret. További részleteket adhattak hozzá fehér, vörös és bíbor festékkel. Az edények végső színüket háromlépcsős égetési eljárással nyerték el amikor a vékonyabb festékréteg megolvadt és ez megakadályozta a vas oxidálódását. Így a díszítés megőrizte fekete és fehér színét, míg az agyag test narancsvörössé változott.
Protogeometrikus kor 250px|thumb|Attikai protogeometrikus amfora, i. e. 10. század Körülbelül i. e. 1650 és 1100 között a görög szárazföldön a bronzkori mükénéi kultúra hatása érvényesült. I. e. 1100 körül ennek összeomlásával a népesség drasztikus csökkenésnek indult és a legtöbb művészeti ág eltűnt. Az agyagedények készítése azonban, igaz kisebb mennyiségben tovább folytatódott. A szubmükénéi fazekasok ugyanolyan edényformákat alkalmaztak mint a késő bronzkorban, de az edények minősége gyengébb volt, és a díszítés csak hullámvonalakra korlátozódott az edények hangsúlyosabb részein.
A protogeometrikus festészeti stílus (i. e. 1050 – 900) a szubmükénéi stílusból folyamatosan fejlődött ki, legfontosabb emlékei az athéni Kerameikosz negyedben található Dipülon-temetőből kerültek elő. A protogeometrikus vázákat korongon készítették és magasabb hőmérsékleten égették ki mint szubmükénéi elődeiket. A korai időszakban a díszítés hullámvonalakból, koncentrikus körökből és félkörökből állt, később kettős bárdok, homokórák, keresztmintás háromszögek és négyszögek jelentek meg az edények fontosabb részein. Emberi alakokat még nem ábrázoltak, de néhány festőnél már megjelentek a lóábrázolások.Tyler Jo Smith, Dimitris Plantzos (szerk.) - A Companion to Greek art, 40. oldal Az edények két csoportra oszthatók az egyiken világos háttéren fekete festéssel jelennek meg a díszítőelemek közvetlenül a narancssárgás színre égetett felületen, a másikon fekete háttéren egy világos sávban helyezkedik el a díszítés. A kor jellegzetes edényformái a has- és nyakamforák, a hüdriák, az oinokhoék, a szküphoszok, és a léküthoszok. Geometrikus kor A geometrikus díszítési mód a protogeometrikusból fejlődött ki, azonban jelentős eltérés a korábbiakhoz képest, hogy az edények hangsúlyosabb részét nyakát és testét díszítették különálló sávokkal. Jellegzetes motívumok a vonalak, háromszög és négyszög alakú elemek, meanderek és koncentrikus körök. A geometrikus kort a az edényformák és díszítésmódok változása alapján három részre osztják, a korai protogeometrikus kor i. e. 900 – 850, a középső i. e. 850 – 750 míg a késői i. e. 750 – 700 közé datálható. Attikán kívül is széles körben elterjedt, azonosítható helyi műhelyekkel Eubóiában, Boitóiában, az argoszi régióban, a Kükládokon és Kelet-Görögországban. thumb|250px|A Dipülon-festő i. e. 760 – 750 körül készülhetett amforája Korai geometrikus A korai geometrikus edényformák is protogeometrikus elődeikből fejlődtek ki. Gyakoriak voltak a nyakamforák, a léküthoszokat egy hibrid forma, háromkaréjos kiöntőnyílással rendelkező léküthosz-oinokhoé váltotta fel. Eltűntek a hüdriák és a mély szküphoszok is ritkábbá váltak. A periódus második felében lapos talpú oinokhoék jelentek meg, és alacsony szküphoszok.Tyler Jo Smith, Dimitris Plantzos (szerk.) - A Companion to Greek art, 41. oldal A vázák alapszíne fekete volt, világosabb sávokkal a díszítésnek. Idővel ezek a sávok egyre szélesebbé váltak így az edények egyre nagyobb felülete lett világosabb. Az eddig ismert darabokon ekkor még nem láthatók ember- vagy állatábrázolások. Középső geometrikus A középső geometrikus korban püksziszek (fedővel ellátott dobozok) jelentek meg, valamint talpas kratérek és később elegáns formájú kantharoszok. A világos és sötét háttér aránya egyensúlyba került. Új díszítőelemek jelentek meg, kettős bárdok, rombuszok sora, keresztvonalak, spirálok, ezen kívül cikkcakk vonalak, és kisméretű panelek csillagokkal a zárt edényformák vállrészén. A korai időkből ismert egy sirató nőt és egy lovat ábrázoló kép egy nagyméretű, gazdag sírt jelölő kratéren de utána úgy tűnik egy darabig nem ábrázoltak embereket.Tyler Jo Smith, Dimitris Plantzos (szerk.) - A Companion to Greek art, 42. oldal Viszont egyre gyakoribbak lettek a lóábrázolások metopé jellegű panelekben. A festékanyag kevésbé fényes mint korábban, a különbség szabad szemmel is észrevehető. A kor végéből két váza jelzi az athéni figurális festészet igazi kezdetét. Az egyik egy szküphosz Eleusziszból a másik egy monumentális kratér. Mindkét sírjelző edényen szárazföldi és tengeri csatajelenet látható. Késői geometrikus 250px|thumb|balra|Nagyméretű kratér, Hirschfeld-festő, (Metropolitan Művészeti Múzeum, New York) A késői geometrikus kor kezdetét a Dipülon-festő monumentális, 1,62 méter magas i. e. 760 – 750 körül készülhetett amforája jelzi. A váza egy gazdag arisztokrata nő sírját jelölte az athéni Kerameikos negyedben lévő Dipülon-temetőben. A legfontosabb figurális részt, egy nő felravatalozását a váza két fogója közé helyezte a festő. Az edény többi részén világos és sötét geometriai minták váltakoznak többszörös balra forduló meanderekkel, amit a Dipülon-festő találmányának tartanak. A késő geometrikus kor egy virágzó időszak volt. A Közel-Kelettel való szoros kapcsolatok következtében megjelentek az első ismert állatfrízek térdelő, hátrafelé néző kecskék formájában az edények nyakán, valamint legelő őzek a Dipülon amfora felső harmadában. Monumentális kratérekkel és nyakamforákkal férfiak, hasamforákkal nők sírját jelölték. A kisebb, díszített vagy díszítetlen vázákat közvetlenül a sírban helyezték el.
A figurális festészet elterjedésével amennyiben egy festőnek több vázája is ismert az edényeket stilisztikai alapon fantázianevekkel azonosított alkotókhoz lehet kötni. A geometrikus festészet fő témái az előkelők temetése a felravatalozással (prothészisz) ábrázolva, ritkábban a temetési menet (ekphora) valamint a tengeri és szárazföldi ütközetek. Úgy tűnik a csatajelenetek eltűntek miután a Dipülon-műhely beszüntette a tevékenységét. A Dipülon-mester alakjai jellegzetesek, a gyászolók karja és mellkasa egyenlő szárú háromszög alakú, a mellkas vonala kissé konkáv és a figurák álla hangsúlyos. A művész nagyméretű temetési vázákra szakosodott, elsőként díszített hatalmas méretű oinokhékat, magas peremű edényeket,kancsókat,valamint átlagos méretű oinokhékat, kancsókat és korsókat is festett.
A késő geometrikus kor másik nagy egyénisége a Hirschfeld-festő, aki nevét egy korábban a Hirschfeld-gyűjteményhez tartozó monumnetális kratérról kapta (jelenleg Metropolitan Művészeti Múzeum, New York). Stílusa sok tekintetben különbözik a Dipülon-festő alakjaitól. A karok négyszögletesek, a szemeket egy fekete ponttal jelölte a körvonalrajzzal kialakított arcban és a figurák neme is könnyebben felismerhető.Tyler Jo Smith, Dimitris Plantzos (szerk.) - A Companion to Greek art, 43. oldal