A lángszóró begyújtott folyadék vagy gáz kontrollált, sugárban való kilövésére alkalmas eszköz. Főként katonai alkalmazása ismert. Elsőként a bizánciak alkalmazták a 7. században (görögtűz), míg a modern időkben az első, majd jóval nagyobb mértékben és a második világháború során került ismét alkalmazásra taktikai fegyverként főként az erődítmények, bunkerek leküzdésére. A legtöbb katonai lángszóró folyékony üzemanyagot használ, főleg gázolajat (dízelolaj), míg a kereskedelmi lángszórók többnyire gázzal, például propánnal töltött készülékek, mivel a gázok használata biztonságosabb az alacsonyabb tömegáramuk és a gyorsabban alábbhagyó lángjuk miatt könnyebben elolthatók szükség esetén.
A lángszórók katonai használatát az ENSZ rendelkezései korlátozzák (Protocol on Incendiary Weapons).
A katonai mellett van polgári alkalmazása is ott, ahol kontrollált tűzgyújtásra van szükség, mint például a nádcukor aratásakor és egyéb földi munkák esetén. A lángszóróknak van hordozható (háton rögzített) változata, illetve vannak, amelyeket járművekre szerelnek fel.
Katonai használata
A modern lángszórókat először az első világháború lövészárokharcai során alkalmazták, majd a használatuk a második világháború során jelentősen elterjedtebb lett. Ezeket vagy gyalogosok kezelték, vagy járművekre voltak szerelve.
A gyalogosok kezelte lángszórók két fő elemből álltak – a hátra erősített részből és a csőből. A hátra erősített rész rendszerint két vagy három hengeralakú tartályból áll. A kéttartályos rendszernél az egyik tartály sűrített, a meghajtást szolgáló közömbös gázt (általában nitrogént), a másik tartály gyúlékony folyadékot, jellemzően egy petrolkémiai anyagot tartalmaz. A háromtartályos rendszerben a két külső tartalmazza a gyúlékony folyadékot, míg a középső a meghajtógázt, így a szerkezet súlyeloszlása kiegyensúlyozottabb az azt cipelő katona számára. A hajtógáz egy flexibilis cső segítségével kihajtja a folyadékot a tartályából, bele a csőbe. A cső tartalmaz egy kisméretű tárolót, egy rúgóval működő szelepet és egy gyújtószerkezetet. Egy ravasz meghúzásával megnyílik a szelep, ami lehetővé teszi az éghető folyadéknak a gyújtószerkezet (gyújtógyertya) feletti áthaladást és a csőből való kiáramlást. A gyújtószerkezet többféle rendszerű lehet: Az egyik egyszerű típus egy elektromos melegítésű dróttekercset használ, egy másik megoldás egy őrlángot, amit a rendszer sűrített gázt tartalmazó tartályából táplálnak.
A lángszórókat legfőképpen erődítések, bunkerek és más kiépített állások ellen használták. A lángszóró gyúlékony folyadékot lövell ki sugárban, nem pedig magát a lángot. A lángrakapó folyadék az épületek falára vagy tetejére kerülve, onnan aláfolyva bejuthat kívülről nem látható helyekre is, így a bunkerek vagy gépfegyverállások belsejébe. A lángszórók rendszerint kis hatótávolságú és csak pár méter hatótávolságú eszközökként láthatók a filmekben, mivel a színészek biztonsága érdekében ezek a lángszórók propángázzal töltöttek. A korabeli lángszórók a célpontot 50-100 m távolságból voltak képesek lángra gyújtani. A gyúlékony folyadékot a kilövellése után is lángra lehet lobbantani egy gyújtóeszköz segítségével, vagy begyulladhatott az a bunker belsejében lévő tűz hatására is.
A lángszórók kezelői számos veszélynek ki vannak téve. Az első hátrány a fegyver súlyából és méretéből adódott, ami korlátozta a kezelőjének mozgékonyságát. A fegyver csak pár másodpercig volt használható, mivel nagyon hamar elfogyasztotta az üzemanyagát. Ezért a kezelőjének pontosan kellett vele célra tartania. Az érintőakna-stílusú robbanó kivetőtöltettel szerelt rendszerek (fougasse-style explosive propellant system) lövésszáma is korlátolt. A fegyver könnyen felismerhető volt a harctereken, így a kezelőit hamar azonosíthatták és kiemelt célpontnak számítottak, főleg a mesterlövészek számára. A lángszórók kezelőit ritkán ejtették hadifogságba, főleg ha a célpontja túlélte a lángszórótámadást. Több esetben a kezelőket rögtönítélő bíróság döntése alapján kivégezték. A lángszórók hatásos lőtávolsága más hasonló méretű fegyveréhez képest rövid. A hatásosság érdekében a kezelőnek a célpont közelébe kellett kerülnie, amivel megkockáztatta, hogy magára vonja az ellenség tüzét. A járművekre szerelt lángszórók esetében is fennállt ez a probléma. A lőtávolságuk bár jóval nagyobb volt, mint a gyalogos katonák lángszóróié, de még mindig jóval rövidebb, mint a gyalogsági fegyvereké általában.
A filmekben felnagyítják a tartályokat ért ellenséges találatok okozta robbanás kockázatát. Egyes esetekben a hajtógáz tartályát ért lövedék- vagy repesztalálat okozott robbanást, ami végzett a fegyver kezelőjével. A Vietnam in HD című dokumentumfilmben Charles Brown szakaszvezető beszámolt arról az esetről, mikor az egyik embere életét veszítette a lángszóróját ért gránátszilánk következtében a 875-ös dombért folytatott küzdelem során.
A nyomásfokozó tartály egy nem gyúlékony gázt tartalmaz magas nyomáson. Ha ez a tartály felszakad, az erőhatás miatt a kezelő előre bukhat. A tartályokban lévő üzemanyagkeverék nehezen gyullad be, ezért alkalmaznak náluk magnéziummal töltött gyújtószerkezeteket. Ha egy lövedék kilyukasztja a tartályt, a benne lévő dízelolaj vagy napalm egyszerűen kifolyik belőle, hacsak nem gyújtóhatású lövedék találta el.Gordon, David. Weapons of the WWII Tommy
A lángszórók hátrányainak a kiküszöbölésére a legjobb módszer az volt, ha páncélozott járművekre telepítették őket. A Brit Nemzetközösség és az Egyesült Államok használtak a leginkább a járműre szerelt lángszórókat. A britek és a kanadaiak Wasp névvel rendszeresítettek lángszóróval szerelt Universal Carrier lánctalpas járműveket gyalogsági zászlóalj szinten 1944 közepétől kezdődően. A kezdeti harckocsikra szerelt lángszórók közé tartozott a Badger (a Ram tankokból kialakítva) és az Oke, melyeket első ízben a dieppe-i rajtaütéskor vetettek be.
Harci bevetései A propángázzal működtetett lángszórónál a gáz a saját nyomása eredményeképpen kerül a tartályból a csőbe és annak végénél egy piezo gyújtó lobbantja lángra.
A folyékony anyaggal működő lángszóróknak a gyúlékony folyadék kijuttatásához való sűrített gáztartálya kisebb méretű. A hajtógázas tartályhoz két cső csatlakozik. Az első a folyadéktartályokba nyílik és elegendő nyomást fejt ki ahhoz, hogy a folyadékot kiszorítsa onnan. A másik csővezeték egy gyújtókamrába vezet, mely a fegyver csőrészének vége előtt foglal helyet és ahol elkeveredik levegővel és piezo gyújtóval gyújtják be. Ez az előgyújtás a forrása annak a lángnak, amit a filmeken és dokumentumfilmeken a fegyver csöve előtt lehet látni. Ahogy a folyadék átáramlik a lángon, begyullad és a célpont irányába vetődik ki.
Története Görög és bizánci lángszórók A tűz hajításának fegyverként való alkalmazása az ősidők óta létező koncepció volt. Thuküdidész leírása szerint a peloponnészoszi háború során a boiótiaiak használtak egyfajta lángszórót a délioni csatában az athéniak erődfalainak lerombolásához. Később a bizánci korban a hadihajókon alkalmaztak kézi erővel működtetett szivattyúval szerelt lángszórókat. A Bizánci Birodalom széleskörben alkalmazta a görögtüzet, amit állítólag a héliopoliszi Kallinikosz fejlesztett ki 673 körül. A bizánci szövegek említést tesznek olyan szárazföldi egységekről, melyek görögtüzet lövelltek ki és kheiroszifóna (χειροσίφωνα) volt a megnevezésük, ami kézben tartott szifont jelentett (egyes számban: χειροσίφωνο). A modern lángszóró elődje egy kézben tartott szivattyúból, egy szifonos vezetékből és egy szelepből álló szerkezet volt, melynek kivezetésénél egy a modern eszközökhöz hasonlóan egy kis láng gyújtotta be a kilövellt folyadékot.Needham, 5. kötet, 77. o. A bizánci Hérón Poliorcetica című művében található egy mozgatható lángszóróval felszerelt katonát szemléltető ábra.Vatican Library - Manuscript - Vat.gr.1605 A görögtüzet elsősorban a tengeren vetették be és jelentős előnyt biztosított a bizánci flottának az ellenséges hajóhadakkal szemben, mint például az arabokéval szemben, akik később átvették tőlük a görögtüzet. Egy 11. századi illusztráció maradt fent róla Ióannész Szkülitzész kéziratában.
Abū ʿAbdallāh al-Khwārazmī a Mafātīḥ al-ʿUlūm (“Kulcsok a tudományokhoz”) című művében 976 körül megemlíti a bāb al-midfát és a bāb al-mustaqot, amik állítása szerint naftaszórók részei és kivetők (al-naffātāt wa al-zarāqāt) voltak. Ibn al-Razzaz al-Jazari 1206-ból való „Elmés mechanikus eszközök könyve” (Kitāb fī ma 'rifat al-ḥiyal al-handasiyya) említést tesz egy naftakilövellőről (zarāqāt al-naft).
Kínai lángszórók
A Pen Huo Qi (kb.: tűzpermetező szerkezet) egy kínai szelepes lángszóró volt, ami egy benzinhez vagy naftához hasonló anyagot használt. Az eszközt 919 körül fejlesztették ki az „öt dinasztia és a tíz királyság” korában. A görögtüzet 917-ben említi Kínában elsőként a Vu Renchen által írt „A tíz királyság tavaszi és őszi évkönyvei.”Needham, Volume 5, 80. o. 919-ben szifonos kilövő-szivattyút (siphon projector-pump) használtak a „félelmetes lángoló olaj” (Meng Huo Yuo) célba juttatására, amit nem lehetett vízzel eloltani Lin Yu (林禹) Wu-Yue Beishi (吳越備史) című művében tett megállapítása szerint. Ez az első hiteles kínai feljegyzés a görögtűz lángszóróval való alkalmazását illetően.Needham, Volume 5, 81. o. Lin Yu azt is megjegyezte, hogy a „félelmetes lángoló olajra” Kína végső soron a „déli tengerekkel” (azaz Arábiával; 大食國 Dashiguo) való kapcsolata során tett szert.Needham, Volume 5, 82. o. A Langshan Jiang-i csata (a farkashegyi folyónál vívott csata) során 919-ben Venmu király hadiflottája vereséget mért a Vu királyság flottájára, mivel a „tűzolaj” segítségével fel tudta gyújtani annak hajóit. Ekkor használták első ízben a kínai hadviselésben a lőport is, mivel a lángra lobbantáshoz egy lassú égésű kénezett gyutacsra volt szükség.Needham, Volume 5, Part 7, 81–83. o. A kínaiak egy kétszelepes fújtatót használtak az egyetlen hengeralakú tartályban tárolt kőolajszármazék kiszivattyúzására, végül egy lassan égő lőpor gyújtotta be az olajat az 1044-ben keletkezett Vujing Zongjao kézirat szerint. A Déli Tang állam és a Szong dinasztia flottái között összecsapásra került sor a Jangce folyón 975-ben. A Déli Tang állam flottája megpróbált lángszórókat bevetni a harcban, de a hirtelen feltámadó erős szél a tüzet az ő irányukba fújta és a lángok az ő hajóikat emésztették el.Needham, Volume 5, 89. o. Négy kerekű mozgatható kocsikra szerelt lángszórók a későbbi kínai feljegyzések, illusztrációk és leírások alapján már az 1044-es Vujing Zongjao lapjain is felbukkantak. Az illusztrációit 1601-ben is újrarajzolták.:File:Battle of kedah.jpg A haditechnikai fejlődés a Szong-dinasztiát is segítette az északi szomszédaival, főként a mongolokkal szemben.
Lángszórók a 20. század elején
A modern lángszórót Németországban találták fel és az itt használt szót (Flammenwerfer) vette át több más nyelv is tükörfordításban, pl. a magyar és az angol (flamethrower). Az első modern értelemben vett lángszóró kifejlesztését Richard Fiedlernek tulajdonítják. Ő a Flammenwerferének több modelljét is a német hadseregnek adta át kiértékelésre 1901-ben. Ezek közül a legjelentősebb egy hordozható eszköz volt, mely egy vertikálisan elhelyezett, 1,2 m magas hengerből állt, amit horizontálisan két részre osztottak és az alsó részében magas nyomású gázt, a felső részében gyúlékony olajat tartalmazott. Egy fogantyú lenyomásával a hajtógáz a gyúlékony olajat belenyomta egy gumicsőbe, melynek végén egy acél fúvóka volt és itt az olaj egy egyszerű gyújtókanóc lángja felett elhaladva lángra lobbant. A fegyver lángot lövellt ki 18 m távolságra hatalmas füstképződés mellett. A fegyvert egyszer lehetett elsütni. Ismételt használathoz a gyújtórészt ki kellett cserélni.