Pogányvár vagy Pogányvári-hegy a Zalaapáti-hát egyik magaslata és történeti szőlőhegye Zala vármegyében, elsősorban Dióskál külterületéhez kapcsolódóan. A Zalai-dombság részét alkotó magaslat a térség régi szőlő- és gyümölcstermő kultúrtájának egyik meghatározó eleme. A hegyen és környezetében szőlő- és gyümölcsterületek, egykori pincék, idős védett fák, meteorológiai radarállomás és térképészeti torony található. Magas fekvése és a Kis-Balaton, a zalai dombvidék, valamint tiszta időben a Balaton irányába nyíló panorámája miatt turisztikai kiadványok és kirándulási ajánlók is számon tartják. A Pogányvár és a környező települések hagyományos tájának helyreállítását célzó térségi együttműködés Magyar Tájdíjat nyert, majd az Európa Tanács tájvédelmi programjában is nemzetközi elismerést kapott.
Fekvése és tájképe Pogányvár a Zalai-dombságban, a Zalaapáti-hát területén, Dióskál és Orosztony határának térségében helyezkedik el. A külterület nagyobb része Dióskálhoz, a csúcstól délre eső kisebb része Orosztonyhoz, annak Pogányvári út nevű külterületi részéhez tartozik.
A magaslat tengerszint feletti magasságára a különböző források eltérő értékeket közölnek. A Zalai élmények két keréken című, 2014-ben megjelent kerékpáros turisztikai kiadvány 298 méteres magasságot ad meg, és a hegyről a Kis-Balatonra, valamint több környező településre, köztük Kerecsenyre és Dióskálra nyíló kilátást emeli ki. Egy 2009-es helyi sajtóbeszámoló 300 métert meghaladó magasságot közöl, míg térképi adatok között 289 méteres érték is előfordul.
Egy 2016-os regionális sajtóanyag Pogányvárt a közép-zalai térség legmagasabb pontjaként és a környék egyik legismertebb szőlőtermő helyeként mutatta be. Egy 2019-es helyi sajtóanyag Zala vármegye harmadik legmagasabb pontjaként említi a magaslatot. Az eltérő közlések miatt a „harmadik legmagasabb pont” megjelölés nem tekinthető egységesen igazolt földrajzi rangsornak.
A magaslat a Zalaapáti-hát messziről felismerhető pontjai közé tartozik, részben a rajta álló térképészeti torony és meteorológiai radartorony miatt. A meteorológiai szolgálat égképismertetője szerint a radarállomás térségéből Dióskál, Egeraracsa, a Zalaegerszeg környéki dombvidék és a Keszthelyi-hegység körvonalai figyelhetők meg. Helyi sajtóbeszámoló szerint megfelelő látási viszonyok között a Badacsony és a Balaton víztükre is látható.
A Pogányvár középső, tornyokkal jelzett magasabb részéről Dióskál délnyugati területe, Alsókál, valamint Egeraracsa déli és keleti része is belátható. Tiszta időben északkeleti irányban a Balaton és a Keszthelyi-öböl térsége, a Badacsony és a Keszthelyi-hegység körvonala, nyugat felé pedig a Zalaegerszeg környéki dombvidék figyelhető meg. Turisztikai látnivaló-adatbázisok ugyancsak a Keszthelyi-öböl felé nyíló panorámát emelik ki.
Régészeti emlékek és helyi hagyományok A terület „Dióskál, Pogány-vár” néven szerepel a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázisában. A lelőhely azonosítója 67353, besorolása felszíni településnyom, kora a nyilvántartás szerint ismeretlen. Emiatt az Árpád-kori várra vonatkozó helyi hagyomány és a későbbi kutatói értelmezések nem tekinthetők a hivatalos régészeti nyilvántartás által bizonyított kormeghatározásnak.
Egy 19. századi régészeti terepjegyzetet ismertető későbbi közlés szerint a helyet már 1863-ban leírták: a feljegyzés egy észak felé nyúló hegygerinc végén fekvő, mély és széles árokkal elkülönülő, akkor már szőlővel beültetett magaslatot említ. A várhelyet később lehetséges középkori nemesi várként is értelmezték, a 2010-es években pedig ismét terepen azonosították. Egy további terepbejárási közlés szerint a gerinc északi kifutásán mély szárazárokkal elkülönülő, mintegy 20 méter átmérőjű magaslat maradt fenn. A területet a korábbi szőlőművelés után erdő borította be, domborzati formája pedig a második katonai felmérés térképén is felismerhető.
A helyi hagyomány szerint a hegyen előbb Árpád-kori palánkvár, később kisebb török őrhely állhatott. A szájhagyomány az állítólagos utolsó török parancsnok, Pili basa nevét is megőrizte; a hegy egyik magaslatát ma is Pilivárnak nevezik. A helyi hagyományhoz a „Pili basa, nagy a hasa, beleférne 50 kacsa” mondóka is kapcsolódik.
Egy másik helyi monda szerint Pili basa leánya beleszeretett egy környékbeli birtokosba, Szegi Tamásba, de mivel nem lehetett a férfié, önkezével vetett véget életének. A legenda szerint szelleme telihold idején ma is a Pilivár környékén kísért.
Pogányvárhoz föld alatti üregről szóló hagyomány is kapcsolódik. A monda szerint a hegy alatt akkora barlang vagy üreg húzódott, hogy a török kort megelőző időkben a környék lakossága, állatai és egyéb javai is elférhettek benne. Egy későbbi változat szerint a törökök ebben az üregben tárolták a környékről begyűjtött aranyat, majd távozásukkor az utolsó basa a bejáratot vagy magát az üreget berobbantotta, a kincs pedig odabent maradt. A helyi történet szerint az állítólagos kincs ma is a hegy belsejében lehet.
Helyi visszaemlékezések szerint a palánkvárnak tartott maradványok még az 1950-es évek körül is felismerhetők voltak, és egy alagútszerű nyílásba hozzávetőleg tíz méter mélységig be lehetett jutni. Ezek a történetek a helyi kulturális emlékezet részét képezik; barlang, elrejtett kincs vagy konkrét török őrhely létét a jelenlegi hivatalos régészeti nyilvántartás nem igazolja.
Történeti tájhasználat és mezőgazdaság Pogányvár nemcsak szőlőhegyként, hanem más gazdasági tevékenységek helyszíneként is szerepel történeti forrásokban. Egy 1876-ban megjelent földtani szakmunka a térségben homokból, homokkőből, agyagból és márgából álló rétegsort írt le, és külön megemlítette, hogy a Dióskál melletti Pogányvár tetején homokkövet fejtettek, amelyet építési célokra és utak kavicsozására használtak.
Egy néprajzi adatfelvétel Dióskál hagyományos szőlőhegyei között név szerint sorolja fel Pogányvárt, Szegfalut, az Ungi-hegyet és Kálhegyet. A gyűjtés szerint a helyi szőlőterületek birtoklása erősen a faluközösséghez kötődött, más településekről főként ideházasodás révén rendelkeztek itt szőlővel.
A hagyományos pogányvári táj zártkertes, kisparcellás rendszerében szőlők, gyümölcsösök és kiskertek váltakoztak. A hegyre vezető utak mentén feszületeket gondoztak, a szőlőhegy pedig nemcsak gazdasági térként működött, hanem hétvégi zenés-táncos közösségi alkalmaknak is helyet adott.
A Pogányvár környékén több karbantartott, alapvetően a 20. században emelt kőfeszület található, és helyenként felhagyott területeken is fennmaradtak még termő gyümölcsfák, köztük cseresznye- és diófák. Orosztony irányából a magasabb részeken szőlőföldek, részben ma is használt présházak és kisebb szántók alkotta dombos kultúrtáj figyelhető meg.
A Pogányvár szőlőhegy jó hírneve már a 19. századi sajtóban is megjelent. Egy 1883-ban megjelent országos újsághirdetés Zala vármegyében, a „jóhírű Pogányvár szőlő-hegy” tövében fekvő birtokot kínált eladásra, és külön kiemelte annak jó állapotú, kiváló bort termő szőlőjét, valamint természeti környezetét. Mivel a szöveg hirdetés volt, a minősítő megfogalmazások nem független értékelésként, hanem a korabeli Pogányvár-reputáció egyik dokumentumaként értelmezhetők.
A Magyar Tájdíj hivatalos értékelése szerint a későbbi tájrevitalizáció egyik célja a hegy gazdasági, közösségi és identitásképző szerepének újbóli megerősítése volt. A Pogányvár név a modern mezőgazdasági intézményrendszerben is megjelent. Egy 2000-ben közzétett hivatalos kárpótlási árverési hirdetmény Dióskálon árverésre kijelölt termőföldeket a zalaapáti székhelyű Zalavölgye–Pogányvár mezőgazdasági szövetkezet használatában lévő területekként is feltüntetett.
Szőlészet, borászat és közösségi hagyományok Pogányvár hosszú múltra visszatekintő szőlőtermő terület. Egy helyi borászat történeti összefoglalója szerint már a kelták, majd a rómaiak, avarok és szlávok is műveltek itt szőlőt; ez az állítás azonban ebben a forrásban történeti hagyományként szerepel, önmagában nem tekinthető régészetileg igazolt településtörténeti adatnak.
A helyi és megyei sajtó történeti visszatekintései Pogányvárt Zala egyik jelentős bortermő helyeként említik. Több későbbi közlés szerint egy innen származó bor az 1889-es párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Az állításhoz jelenleg könnyen hozzáférhető elsődleges világkiállítási jegyzék nem került elő, ezért az adatot a későbbi források közléseként indokolt kezelni.
A 20. század elején a „Pogányvári” megnevezést önálló termőhelyi minőséggel is összekapcsolták. Egy helyi borászati forrás szerint a környékről származik a legrégebbi ismert magyar boroscímke, egy 1870-es évekből fennmaradt helyi bor címkéje. Ugyanez a forrás egy 1873-as bécsi világkiállítási dicséretet is említ egy helyi borral kapcsolatban.
A szocialista időszakban a korábban önállóbban számon tartott pogányvári termőhely a tágabb balatoni borvidéki rendszerbe illeszkedett, miközben a hagyományos kisparcellás szőlőművelés fokozatosan visszaszorult. Több korábbi szőlőterület beerdősödött vagy más művelési ágba került.
A rendszerváltozást követően a helyi borászat ismét fejlődésnek indult. Egy borászati összefoglaló szerint a borvidék mai Zalai borvidék elnevezése 2006 óta használatos, korábban Balatonmelléki borvidék néven szerepelt. Dióskál szőlőkataszter szerinti I. és II. osztályú határrészeit az 1997-ben kihirdetett szabályozás a borvidék Szentgyörgyvári körzetéhez sorolta.
A Zalai borút Dióskált is érinti, és a borút korábbi szolgáltatói között dióskáli szőlő- és bortermelő hely is szerepelt.
A pogányvári termőhely sajátosságait egy helyi borászati leírás a Balaton és az Alpok közelségével, a mintegy 250–300 méteres tengerszint feletti magassággal, valamint a hozzávetőleg 15%-os, déli és délnyugati fekvésű lejtőkkel hozza összefüggésbe. A forrás szerint ezek sajátos mikroklímát alakítanak ki, amelyben a fehér szőlőfajták jól beérnek, és egyes évjáratokban botritiszes aszúsodás is előfordulhat.
A Pogányvárhoz kapcsolódó borversenyek és borünnepek a 2000-es évek végétől rendszeresen megjelentek a megyei sajtóban. Az első Pogányvári Borversenyt 2008-ban tartották; a versenyre hatvan bormintát neveztek, amelyek közül tizenhárom kapott arany minősítést. A második rendezvényen 2009-ben a térség 35 gazdája összesen 71 bormintával vett részt. Egy 2010-es térségi összefoglaló szerint a harmadik pogányvári bornapon 34 termelő hatvan mintát nevezett, amelyek közül nyolc kapott arany minősítést.
A rendezvénysorozat később is folytatódott. A 2016-os IX. Pogányvári Borünnepről szóló tudósítás a borversenyt, a helyi gasztronómiát és a folklórprogramokat egyaránt a szőlőhegyi hagyományok felelevenítésének részeként mutatta be.
A borászati hagyományok turisztikai szerepére már a 2009-es sajtóbeszámoló is kitért, amely a szőlészetet és borászatot Dióskál lehetséges idegenforgalmi kitörési pontjaként említette. Egy 2019-es turisztikai riport ugyancsak a Pogányvár egykori bortermelő hírnevét, a környező természeti értékeket és Dióskálnak a Kis-Balatonhoz, Zalakaroshoz és Hévízhez való közelségét kapcsolta össze a térség lehetséges turisztikai fejlődésével.
Pogányvár neve a 21. századi zalai borászati szakmai közbeszédben is fennmaradt. Egy országos borászati szakportál 2025-ben a Dióskál és Egeraracsa között elterülő Pogányvárt a legismertebb zalai dűlők egyikeként emelte ki, és a Kis-Balaton környékének növekvő turisztikai forgalmát is kapcsolatba hozta a térség élményközpontú borászati szolgáltatásaival.
Tájrevitalizáció és a Pogányvári Karta A Pogányvár környéki hagyományos szőlőhegyi táj megőrzésére 2011-től több környező település közösen dolgozott ki komplex tájrevitalizációs programot. Az együttműködés célja a korábban jellemző, szőlőkből, gyümölcsösökből és kertekből álló mozaikos kultúrtáj helyreállítása, valamint a hagyományos helyi gazdálkodás korszerű körülményekhez igazított fenntartása volt.