A felvilágosodás kora Franciaországban a 17. század végétől az 1789-es nagy francia forradalomig tartott. A franciák mindennapi életének keretei ebben az időszakban is alapvetően a hagyományok és a vagyoni, társadalmi különbségek határozták meg, haladás alig volt érzékelhető. A mezőgazdaságban kevés volt a technikai újítás, az iparban megjelenő manufaktúrák is csak egy szűk réteg életkörülményeire hatottak. Vidéken továbbra is túlsúlyos maradt a naturálgazdálkodás, a termelés zöme a saját szükségletek kielégítésére szolgált, piacra csak kis része került. A változás lassúsága miatt a városok gyarapodása szinte észrevétlen maradt. A közlekedés fő eszköze továbbra is a ló vontatta jármű volt, bár nőtt a jelentősége a folyami és tengeri hajózásnak. 1772-ben azonban még tíz napot vett igénybe az utazás Párizsból Bordeaux-ba, 1785-ben pedig már csak öt és fél napot, az utak kiépítése és a sűrűbb postaállomások, gyakoribb lóváltás miatt.
Az életkörülmények lassú, fokozatos javulása kedvezett a a népszaporulatnak. Franciaország ebben az időszakban a a kontinens legnépesebb állama lett, de az átlagéletkor még mindig csak negyven év körül volt az egészségügyi viszonyok javulása, a járványok ritkasága ellenére.
A társadalom állapotát a rendiség determinálta, de mind világosabbá vált, hogy a pénz, tőke felül tud kerekedni a rendi korlátokon. Fokozatosan elmosódtak az arisztokrácia és a nagypolgárság közötti különbségek, ezekben a társadalmi rétegekben voltak a leggyorsabbak a változások a divatok hatására.
A városi szegények és a falusi paraszti társadalom életmódja konzervatívabb, de a városok, vidékek, foglalkozások szerint meglehetősen különböző volt. Az egyenlőségre való törekvés a külsőségekben a század végére erősödött fel, részben az angol befolyás, öltözködési divatok hatására.
Ebben a nagy történelmi változások előtti időszakban a széles tömegek mindennapi életére egyelőre inkább az állandóság volt a jellemző.
A királyi udvar bélyeg|XV. Lajos egyik szeretője a sok közül, a 15 éves Marie-Louise O'Murphy A királyi udvar a francia társadalom központja volt ebben a korban; a korabeli vélekedés szerint az országnak két fővárosa volt, Versailles és Párizs. A versailles-i udvari szokások bonyolult rendszere az uralkodó és vele az udvar életét reggeltől estig részletesen szabályozta. Különösen meglepő és visszatetsző volt a külföldi kortársak, így naplója szerint gróf Teleki József számára is a király felkelésének ceremóniája, aminek során az uralkodó reggeli „toilettjét” meghívott urak sokasága előtt végezte el. Az egymást követő uralkodók, XIV., XV. és XIV. Lajos francia király élvhajhász, parazita életmódja ebben a korban még természetesnek és elfogadottnak látszott, de aztán azt a forradalom később szélsőséges módon kipellengérezte. XVI. Lajos idején a katonai és polgári udvartartás létszáma főt tett ki, és költségvetése évi 40–45 millió livre volt, az állami jövedelem 10 százaléka. A fényűzés vita témája volt a felvilágosodás vezető gondolkodói között is, Voltaire például ezt a költekezésből hasznot húzó nagypolgársággal egyetértve a fejlődés egyik hajtóerejének tartotta, mások, így Rousseau, megvetendő pazarlásnak.
Párizs Párizs gazdasági és kulturális jelentősége e korszakban folyamatosan növekedett, annak ellenére, hogy a hivatalos főváros Versailles volt. A francia nagyváros 1759-ben már húsz kerületből állt, és lakossága meghaladta a félmillió főt, a század végére pedig a hatszázezret. Házainak száma 25 000 körül volt, és sok volt közöttük a 4-5 emeletes, bár nagy részük kívülről mai szemmel igen elhanyagolt lehetett. A városban már működött tűzoltóság, voltak közkutak, a szennyvizet csatornákon vezették a Szajnába. Közvilágítás is volt már 600 utcai lámpás formájában. 15 híd volt már a Szajnán, emellett csónakok is közlekedtek a két part között. A város ellátása évenként nagy átlagban 300 millió liter búzát, marhát, borjút, birkát, számtalan szárnyast és vadat vett igénybe. Évente a párizsiak 90 millió liter bort ittak meg, valamint sok likőrt, almabort és sört. 18 fedett vásárcsarnok volt a városban. A város vezetői a rendőrfőnök (lieutenant général de police) és a a kereskedők elöljárója (prévót des marchands) voltak.
A belső kerületekben árusok lepték el az utcákat, hangosan kínálgatva árujukat. A szekerek, fiákerek, hintók kocsisai nagyokat kiáltottak hangjelzés gyanánt. Sűrűn voltak ünnepségek, felvonulások, körmenetek. Általános volt a babonaság, sokan hittek a csodákban és a boszorkányokban.
Az arisztokraták, nagypolgárok palotákban (hótel) éltek; csak XVI. Lajos idején 600 új palota épült a Saint-Germain és a Saint-Honoré negyedben. A polgárok anyagi helyzetüknek megfelelő néhány szobás házakban vagy lakásokban laktak, a munkások lakásai 1-2 szobásak voltak. A szegények a külvárosokban éltek, vagy a tetőterekben kialakított lakásokban (mansarde) laktak.
Az arisztokraták és a nagypolgárok fényűzően rendezték be lakásaikat, nagy személyzetet alkalmaztak. Ebben a korban a lakberendezés már a kispolgároknál is viszonylag gazdag volt. Egy órás hagyatékában 1789-ben például egy ebédlőasztalt, egy kétfiókos bútordarabot, egy íróasztalt, egy komódot, egy háromfiókos ruhásszekrényt, két ágyat, különböző székeket soroltak fel. A munkások csak a legszükségesebb darabokkal – ágy, asztal, szék, komód – rendelkeztek.
A vidéki Franciaország A vidéki nagyvárosok, különösen a gazdasági központok, így például Nantes és Bordeaux, Nancy vagy Lyon is, modernizálódtak, igyekeztek utánozni a legújabb párizsi divatokat, de voltak konzervatív városok is, ahol ragaszkodtak a régebbi barokk formákhoz, szokásokhoz.
A falusi élet sokkal konzervatívabb maradt, őrizte a patriarchális viszonyokat. A falu és az egyházközség egybeesett, és a plébános volt a közvélemény alakítója. A vasárnapi mise után ismertették a falut érintő eseményeket, felolvasták a rendeleteket. Falugyűléseket is tartottak, ahol a közös ügyeket intézték a helyi tisztviselők irányításával. A bíró nemcsak a község elöljárója, hanem a királyi intendáns embere is volt, az állami rendeletek végrehajtója. A földesurak irányították az igazságszolgáltatást, ők jelölték ki a tisztviselőket. Lakás A parasztok közül a tehetősebbek szoba-konyhás házakban éltek. A szegényparasztok háza egyetlen helységből, annak bútorzata tűzhelyből, asztalból, padokból és ágyból állt. A parasztházak mellett gazdasági melléképületek, pajták álltak, és a legszegényebbek kivételével volt néhány háziállatuk is, tehén, sertés, kecske, baromfi. Disznót vágtak, esetleg ökröt vagy birkát.
Nicolas-Edme Rétif író beszámolt arról, hogyan élt vidéken az ő viszonylag jómódú családja. Hajnalban keltek, rövid ima után a család a béresekkel együtt reggelizett. Munka után este együtt vacsoráztak, huszonketten ültek az asztalnál. A gazda tojást evett kenyérrel, és két pohár bort ivott. Vacsora után felolvasott a Bibliából, imádság, télen pedig mese és beszélgetés következett.
Öltözködés
Az öltözködés tükrözte a rendi társadalom különbségeit, bár a nemesség és a polgárság gazdagabb rétegei között a különbségek csökkentek. Az előkelő hölgyek jelentősebb alkalmakkor abroncsra erősített krinolint viseltek, derekukon fűzőt, a kivágás a kebleket szinte szabadon hagyta. A hétköznapokon inkább tunika szabású, hosszú ujjú, a szoknyával egybevarrott ruhát viseltek. A hajviselet a 18. század elején még viszonylag alacsony volt, aztán a hatvanas évektől egyre magasabb, végül valóságos torony, amelyet gazdagon, akár hajómodellel is díszítettek. A hegyes orrú, magas sarkú cipő selyemből vagy vászonból készült, csatokat, szalagokat tettek rá.
Az előkelő férfiak térdig érő felsőruhát (redingote) hordtak, alatta selyemmellénnyel. A ruha hátsó szárnyai változó nagyságúak voltak. A mellény alatt csipkés vagy fodros inget viseltek, ami később gallért is kapott, a nyakkendőt hátul kötötték meg. A szoros térdnadrág a combokra feszült. A harisnyát 1730-ig a nadrág fölött, utána a nadrág alatt csatolták. A férfi bőrcipő sarka a század elején magas volt, később egyre alacsonyabb lett, 1770 után pedig csatok kerültek rá. Ekkoriban elterjedt a csizma viselete is. A paróka 1760-ig volt divat, utána a saját hajukat rizsporozták. 1770 után elterjedt a háromszögletű kalap.
Nők és férfiak egyaránt erős illatszereket használtak, különösen azért, mert alig mosakodtak. Az előkelőek divatja rendkívül díszes volt élénk színekkel. A polgár férfiak durva anyagból készült sötét ruhákba öltöztek, kerek vagy négyszögletű parókát viseltek, sötét gyapjúharisnyát húztak, vastag talpú cipőket hordtak. A nők az alsószoknya fölött gyapjú vagy lenvászon hosszú szoknyát, felül kivágott inget, valamint kötényt és hegyes orrú, középmagas sarkú cipőt hordtak.
A század közepétől a gazdag polgárság viselete egyre inkább közelítette a nemesekét. Barbier ügyvéd így panaszkodott:
.
A szegények viselete falun és városon egyaránt egyformán nyomorúságos volt, csakúgy, mint az előző századokban. Nem hordtak fehérneműt, sokan mezítláb jártak. A férfiak különböző szövetdarabokból összeállított kabátot viseltek, a széles szárú nadrágjuk térdig vagy a lábszár közepéig ért. A térdnadrág (culotte) körükben ismeretlen volt, és ezért nevezték később a párizsi plebejusokat „sans culotte”-oknak. Hajuk a kötelező kalap, fejfedő alatt rendetlen volt. A nők szoknyát és ingvállat, valamint főkötőt viseltek. Rossz időben, télen mindenki vastag talpú, erős bőrcipőt vagy szíjakból, kötélből font sarut, esetleg facipőt hordott.
Jean-Jacques Rousseau dicsérte a munkáslányok viseletét, akik rövid szoknyát és fátyolszövetből készült ingvállat hordtak, amit szalaggal díszítettek. A párizsi grisette (főleg varró- vagy kalaposlány) már a 18. század végén híres volt arról, hogy öltözetében egyszerű és csinos, a női coquetterie (tetszeni vágyás) mintaképe.
Egyes szakmák képviselői, mint a fodrászok, a nyomdászok, a szabók, a kereskedelmi alkalmazottak ruházatukban igyekeztek hasonulni az elegáns nemesek vagy polgárok öltözködéséhez. Emellett Párizsban időnként a szegények is hozzájutottak a gazdagok levetett ruháihoz, és így némelyek jól öltözötteknek tűntek.
A század folyamán külföldi divathullámok is elérték Párizst. Amikor XV. Lajos feleségül vette Leszczyńska Máriát, elterjedt a lengyel divat. A hétéves háború idején a magyar divat jelent meg, ami visszahozta a száz évvel korábbi rövid magyar katonai kabát (hongreline) viseletét. Amikor a trónörökös spanyol infánsnőt vett feleségül, a spanyol divat terjedt el. Az 1760-as években a görög divat tört előre. A nyolcvanas években angol hatás mutatkozott, leginkább a férfidivatban. A forradalom idején a divat antik görög és római hatásokat mutatott.
Étkezés A közös étkezés a társadalom minden rétegében fontos volt, a társasági élet egyik fő formája. XIV. Lajos uralkodásának a végén reggel 7–8 óra körül reggeliztek, 12-kor ebédeltek és este 7-kor vacsoráztak. Reggel leginkább levest ettek, ami egyaránt fő étke volt a szegényeknek és a gazdagoknak. Az előkelők között ekkoriban terjedt el a csokoládé, a tea és a kávé fogyasztása. XIV. Lajos udvarában divat volt, különösen délben, nagy mennyiségű ételt fogyasztani. A király maga gyakran egyedül étkezett. XV. Lajos viszont társaságban szeretett enni, és szerényebben, mint elődje.
Egy 1744-ből fennmaradt menü szerint a királyi asztalnál ebédre felszolgáltak kappan-, fogoly-, galamb- és kakastaréjlevest, különböző szárnyasokból készült leveses előételeket, majd borjú- és galambhúst, csirkebecsináltat, fasírozott fogolyhúst, különböző, ismét szárnyasokból készült sült, mártásos és gombás meleg előételeket, majd főételként sülteket, zöldségféléket és salátákat. Böjtös napokon halakat, máskor vadhúsokat kínáltak. A zárófogást, az édességet krémek, sütemények, gyümölcsök jelentették. Italként elsősorban jó borokat fogyasztottak.