Vjekoslav Luburić (Humac, 1914. március 6. – Carcaixent, 1969. április 20.) horvát usztasa tisztviselő volt, aki a második világháború nagy részében a Független Horvát Államban (NDH) a koncentrációs táborok rendszerét vezette. Luburić személyesen felügyelte és állt élére a szerbek, zsidók és romák elleni korabeli népirtásnak az NDH-ban.

Luburić 1931-ben csatlakozott Ante Pavelić Usztasa mozgalmához, a következő évben elhagyta Jugoszláviát és áttelepült Magyarországra. A tengelyhatalmak jugoszláviai támadását és az NDH megalakulását követően Pavelićcsal az élén Luburić visszatért a Balkánra. 1941 júniusának végén Luburićot Lika vidékére küldték, ahol a szerbek lemészárlását felügyelte, amely gyilkosságok a szerb felkelés okaként szolgáltak. Ez idő tájt nevezték ki az Usztasa Felügyeleti Szolgálati Osztálya III. irodájának vezetőjévé, amelynek feladata az NDH szerteágazó koncentrációs táborhálózatának felügyelete volt. Ezek közül a legnagyobb Jasenovaci koncentrációs tábor volt, ahol a becslések szerint 100 000 embert öltek meg a háború során. 1942 végén Luburićot kinevezték a horvát honvédség 9. gyalogezredének parancsnokává, de miután lelőtte egyik beosztottját megfosztották parancsnoki rangjától. Német nyomásra házi őrizetbe helyezték, ám de facto megtartotta az usztasa koncentrációs táborok irányítását. 1944 augusztusában vezető szerepet játszott a Lorković–Vokić-összeesküvés leleplezésében, amelynek célja Pavelić megbuktatása és a kormány leváltása volt. 1945 februárjában Pavelić Luburićot Szarajevóba küldte, ahol a következő két hónapban több száz ismert és feltételezett kommunista kínzását és meggyilkolását felügyelte. Luburić április elején repült vissza Zágrábba, és tábornoki rangot kapott.

Amikor az NDH 1945 májusában összeomlott, és területét visszaintegrálták Jugoszláviába. Luburić ott maradt, hogy gerillahadjáratot folytasson a kommunisták ellen, amelynek során súlyosan megsebesült. 1949-ben Spanyolországba emigrált, és az usztasa emigráns körökben tevékenykedett. 1955-ben szakított Pavelićcsal, amiért az utóbbi azt hangoztatta, hogy támogatja Bosznia-Hercegovina jövőbeni felosztását Nagy-Horvátország és Nagy-Szerbia között, és megalakította a Horvát Nemzeti Ellenállás néven ismert rivális horvát nacionalista szervezetet. A nézeteltérés nagy kölcsönös viszályt váltott ki a két férfi között, és amikor Pavelić 1959-ben meghalt, Luburićnak megtiltották, hogy részt vegyen a temetésén. 1969 áprilisában Luburićot meggyilkolva találták otthonában, melyet vélhetően a jugoszláv titkosrendőrség vagy a horvát emigráns közösség soraiban található riválisai hajtottak végre.

Élete és pályafutása Vjekoslav Luburić egy hercegovinai horvát családban született a Ljubuški melletti Humac faluban 1914. március 6-án. Apja Ljubomir Luburić banktisztviselő, anyja Marija Soldo háztartásbeli volt. A pár harmadik gyermekeként jött a világra. Egy fiú (Dragutin), valamint két lánytestvére (Mira és Olga) született. A család jámbor és gyakorló római katolikus volt. 1918 decemberében apját dohánycsempészés közben egy rendőr lelőtte, és a vérveszteségbe belehalt. Cathie Carmichael történész azt írja, hogy apja halálát követően Luburić már „utálta és gyűlölte a szerbeket és a szerb monarchiát”. Nem sokkal ezután Luburić nővére, Olga miután anyja megtiltotta neki, hogy egy muszlimhoz menjen feleségül öngyilkosságot követett el, amikor beleugrott a Trebižat folyóba. Luburić apja és nővére halálát követően édesanyja egy dohánygyárban talált munkát, hogy ellássa megmaradt gyermekeit. Hamarosan hozzáment egy Jozo Tambić nevű férfihoz, akitől még három gyermeke született. Luburić féltestvérei, akik anyja második házasságából születtek, a Zora, Nada és Tomislav nevet kapták.

Luburić általános iskolai tanulmányait Ljubuškiban végezte, majd Mostarba költözött, hogy középiskolába járjon. Ott kezdett kapcsolatba kerülni horvát nacionalista fiatalokkal. Egyre agresszívabb lett tanáraival és társaival szemben, és gyakran kerülte az iskolát.

Első találkozása a bűnüldöző szervekkel 1929. szeptember 7-én történt, amikor csavargás miatt letartóztatták, és a mostari bíróság két nap börtönbüntetésre ítélte. Luburić a felsőbb években abbahagyta a középiskolát, hogy a mostari tőzsdén dolgozzon. 1931-ben csatlakozott az Usztasa nevű horvát fasiszta és ultranacionalista mozgalomhoz, amely Jugoszlávia elpusztítása és Nagy-Horvátország megalapítása mellett kötelezte el magát. Ugyanebben az évben a tőzsdéhez tartozó pénzeszközök elsikkasztása miatt letartóztatták. Luburićot december 5-én sikkasztás miatt öt hónap börtönbüntetésre ítélték. Nem sokkal ezután megszökött a fogságból, és mielőtt elfogták egészen az albán–jugoszláv határig jutott. Kiszabadulása után Észak-Horvátországba, majd Szabadkára költözött, ahol titokban átlépte a magyar-jugoszláv határt. Először Budapesten találkozott a horvát emigráns közösséggel, majd átköltözött a jankapusztai usztasa kiképzőtáborba. A jugoszláv határ közelében elhelyezkedő Jankapuszta egyike volt a Magyarországon és Olaszországban létesített usztasa kiképzőtáboroknak, amelyek kormányai rokonszenveztek voltak az Usztasa mozgalom ügyével, és területi követeléseik voltak Jugoszláviával szemben. Több száz horvát emigráns lakott ezekben a táborokban, akik többségében Nyugat-Európából és Észak-Amerikából hazatérő fizikai munkások voltak. Az újoncok hűségesküt tettek az Usztasa vezetőjének, Ante Pavelićnek, részt vettek a kiképző gyakorlatokon, és szerbellenes propagandaanyagokat készítettek. Luburić Jankapusztán kapta a Maks becenevet, amelyet élete hátralévő részében használt.

1934 októberében I. Sándor jugoszláv királyt marseille-i hivatalos látogatása során meggyilkolták. A gyilkosságot a Macedón Forradalmi Szervezet és az Usztasa közösen szervezte és hajtotta végre. A merényletet követően a Magyarországon tartózkodó usztasák többségét, Luburić és mások kivételével, a magyar kormány kitiltotta az országból. Luburić rövid ideig a közeli Nagykanizsán lakott, ahol egy helyi nő egy rövid szerelmi kapcsolat után fiút szült neki.

A második világháború A Független Horvát Állam kikiáltása 250px|bélyegkép|jobbra|Jugoszlávia felosztása 1941-ben, benne narancs színnel a Független Horvát Állam A Németország és Ausztria közötti 1938-as Anschluss után Jugoszlávia északnyugati határa közös lett a Harmadik Birodalommal, és ahogy szomszédai a tengelyhatalmakhoz csatlakoztak egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. 1939 áprilisában Olaszország második határt nyitott Jugoszláviával, amikor megszállta és elfoglalta a szomszédos Albániát. A második világháború kitörését követően a jugoszláv kormány kinyilvánította semlegességét. 1940 szeptembere és novembere között Magyarország és Románia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, Olaszország pedig megtámadta Görögországot. Jugoszláviát ekkorra már szinte teljesen körülvették a tengelyhatalmak és csatlósaik, a háborúval szembeni semleges álláspontja pedig egyre inkább tarthatatlanabbá vált. 1941. február végén Bulgária csatlakozott a paktumhoz. Másnap a német csapatok Romániából bevonultak Bulgáriába, lezárva a Jugoszlávia körüli gyűrűt. A német diktátor, Adolf Hitler, hogy biztosítsa déli szárnyát a Szovjetunió elleni közelgő támadáshoz, komoly nyomást helyezett Jugoszláviára, hogy csatlakozzon a tengelyhez. 1941. március 25-én némi késlekedés után a jugoszláv kormány feltételesen aláírta a paktumot. Két nappal később egy csoport nyugatbarát, szerb nacionalista, a Jugoszláv Királyi Légierő tisztjei vértelen államcsínnyel menesztette az ország régensét, Pál herceget és tizenéves unokaöccsét, Pétert ültették a trónra, hatalomra juttatva a „nemzeti egység kormányát”, amelyet a Jugoszláv Királyi Légierő vezetője, Dušan Simović tábornok vezetett. A puccs feldühítette Hitlert, aki azonnal elrendelte az ország megszállását, amely 1941. április 6-án kezdődött.

Április 10-én Slavko Kvaternik, az osztrák-magyar hadsereg egykori tisztje, az Usztasa mozgalom legrangosabb Horvátországban tartózkodó tagja a rádión keresztül bejelentette a Független Horvát Állam (horvátul: Nezavisna Država Hrvatska; rövidítve: NDH) létrejöttét. Pavelić április 15-én érkezett Zágrábba, és miután biztosította a németeket, hogy az NDH lojális lesz a tengely ügyéhez az NDH vezetőjének (horvátul Poglavnik) kiáltotta ki magát. A több mint húszéves szerb hegemóniától kiábrándult horvátok többsége lelkesen üdvözölte az NDH létrehozását. A tengelyhatalmak jugoszláviai inváziója az Usztasát egy kicsi és viszonylag jelentéktelen horvát nacionalista szervezetből szinte egyik napról a másikra a legerősebb népi mozgalommá változtatta. A németek kezdetben a Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladimir Mačeket akarták a horvát bábkormány fejévé tenni, de Maček demokratikus elveire és szilárd meggyőződésére hivatkozva, hogy a tengelyhatalmak nem nyerik meg a háborút, a felkérést visszautasította. Az NDH német és olasz befolyási területekre oszlott. Az olasz befolyási területet három hadműveleti zónára osztották. Az I. zónát, amely Zára (Zadar), Šibenik, Trogir és Split városait körülvevő tengerparti és szigeti területekből állt, közvetlenül Olaszországhoz csatolták. A II. zóna, mely felölelte Dalmácia és a Dalmát hátország nagy részét közvetlenül az NDH uralma alá került. A III. zóna, amelyet szintén az NDH kapott meg, egészen Nyugat- és Közép-Boszniáig, Kelet-Bosznia egy részéig és egész Hercegovináig terjedt.

Április 17-én az Usztasa megalkotta a nép és állam védelmének jogi kereteit, a koncentrációs táborok létrehozását és a foglyok tömeges kivégzését legitimáló törvényt. Az usztasák számára a zsidókérdés csak másodlagos volt. Legfőbb céljuk az volt, hogy az NDH-t megszabadítsák az 1,9 milliós szerb lakosságtól, akik a megszülető bábállam teljes lakosságának mintegy 30%-át tették ki. Az Usztasa magas rangú tisztviselői nyíltan kijelentették, hogy az NDH-ban élő szerbek egyharmadát meg akarják ölni, egyharmadukat kiutasítani, egyharmadukat pedig római katolikus hitre téríteni. Az Usztasa mozgalom sérelmei a két háború közötti időszakban a szerbek által uralt Jugoszláviában a horvátokat ért igazságtalanságok körül összpontosultak. Vezető tisztségviselői öt horvát parlamenti képviselő 1928 júniusi meggyilkolására, Milan Šufflay horvát nacionalista antropológus és történész 1931-es brutális agyonverésére, a Velebit-felkelés 1932-es leverésére, és a Horvát Parasztpárt alelnökének, Josip Predavecnek a meggyilkolására hivatkoztak. Sérelmezték továbbá több tucat horvát politikai személyiség letartóztatását és 1933-as bebörtönzését.

Kezdeti tisztogató műveletek 250px|bélyegkép|jobbra|Az usztasák által otthonában meggyilkolt szerb család Luburić 1941 áprilisának elején Góla település közelében illegálisan lépte át a jugoszláv határt. Április közepén Zágrábba érkezett, ahol rögtön kinevezték a Fő Ustaša Központ (horvátul: Glavni ustaški stan; GUS) gazdasági tisztviselőjének, az Usztasa vezető testületébe, és Vjekoslav Servatzy usztasa parancsnok adjutánsául. Május 6-án a Szluin melletti Veljun faluba küldték, hogy megtorlásul egy horvát családnak a szomszédos Blagajban előző este történt meggyilkolása miatt a 400 szerb férfi lakosát büntesse meg. Bár az elkövetők kiléte mindvégig rejtély maradt, az usztasák bejelentették, hogy a gyilkosságért a veljuni szerbek a felelősek, és úgy döntöttek, hogy a falu férfi lakosait kollektíven meg kell büntetni. Luburićnak összesen ötven férfi állt a rendelkezésére, köztük sok régi usztasa, akik az 1930-as években éltek számüzetésben Olaszországban. Május 9-én este Blagajra hozták a veljuni szerb férfiakat, akiket a helyi általános iskola hátsó udvarában késekkel és tompa tárgyakkal öltek meg. A gyilkosságok egész éjjel tartottak. Másnap reggel Luburićot véresen látták kijönni az iskolából, amint egy kútnál kezet és ingujjat mosott.