Pavle Đurišić (szerb cirill írással: Павле Ђуришић, Podgorica, 1909. július 9. – Jasenovaci koncentrációs tábor, 1945. április) montenegrói szerb katonatiszt, a Jugoszláv Királyi Hadsereg rendes tisztje volt, aki csetnik parancsnok (vojvoda) lett, és a második világháború alatt a montenegrói csetnikek jelentős részét vezette. Az 1941. júliusi montenegrói olaszok elleni népfelkelés során kitüntette magát, és az egyik fő csetnik parancsnok lett, később azonban együttműködött az olaszokkal a kommunista jugoszláv partizánok elleni akciókban. 1943-ban csapatai számos mészárlást hajtottak végre Bosznia, Hercegovina és a Szandzsák muszlim lakossága ellen, és az olasz erőkkel együtt részt vettek a neretvai csatában. Đurišićot 1943 májusában a németek elfogták, de megszökött, majd újra elfogták.
Olaszország kapitulációja után a németek Đurišićot, aki ezután kezdett együttműködni velük és a szerb bábkormánnyal elengedték. 1944-ben a németek, a szerb bábkormány vezetője, Milan Nedić és a fasiszta Jugoszláv Nemzeti Mozgalom vezetője, Dimitrije Ljotić segítségével létrehozta a Montenegrói Önkéntes Hadtestet. 1944 végén a montenegrói német parancsnok 2. osztályú vaskereszttel tüntette ki. Đurišićot a Lijevče-mezei csata után ölték meg, miután a Független Horvát Állam fegyveres erői Banja Luka közelében csapdát állítottak neki, több csetnik vezetővel együtt elfogták, a jasenovaci koncentrációs táborba vitték és kivégezték. Đurišić csapatainak egy része a Lijevče-mezei csatában, más részük a nyugat felé való visszavonulás közben a partizánok későbbi támadásaiban pusztult el. Mások megpróbáltak kivonulni Ausztriába, de kénytelenek voltak megadni magukat a partizánoknak, és 1945 májusában és júniusában a dél-szlovéniai Kočevski Rog területén ölték meg őket. Đurišić nagyon tehetséges csetnik vezér volt; harci képességeit szövetségesei és ellenfelei egyaránt tisztelték.
Élete és pályafutása Pavle Đurišić 1909. július 9-én született Podgoricában, a Montenegrói Fejedelemségben, ahol apja, Ilija haláláig nevelkedett. Anyja Ivana Radović volt, aki a Brnović-klánból származott. Egyes források szerint 1907-ben született. Đurišić az alsó középiskoláig tanult. Apja halála után Beraneba költözött, ahol nagybátyjával, Petar Radovićval élt, aki bíró és egykori csetnik, a macedón háború idején Vuk Popović csapatának tagja volt. Đurišić közel két évig járt a tanárképző főiskolára Beraneban, de a tanári pálya helyett katonai pályát választotta. 1927-ben a Katonai Főiskola 55. osztályába lépett, melyet befejezve 1930-ban a Jugoszláv Királyi Hadsereg (szerb-horvátul: Vojska Kraljevine Jugoslavije, VKJ) gyalogsági hadnagyává avatták. Szolgálatát Szarajevóban a Takovszka 10. gyalogezrednél kezdte, közben pedig gyalogsági tiszti iskolába járt. Đurišić 1934-ig maradt Szarajevóban, amikor saját kérésére Beraneba helyezték át, ahol először szakaszparancsnokként, majd később a 48. gyalogezred 1. századának parancsnokaként szolgált. Közben 1937-ben született egy lánya, Ljiljana, aki 1943-ban meghalt. 1939. április 7-én, Albánia olasz inváziója után Đurišić századát az albán határhoz közeli Plavba küldték. Itt hírszerzés céljából kapcsolatot létesített az Albániai Olasz Protektorátusban élő személyekkel, de a megszerzett információk nem voltak túl hasznosak Jugoszlávia védelmében, és csapatával visszatért Beraneba. Đurišić ebben az időszakban szerzett kapcsolatai néhány évvel később váltak fontossá. 1940-ben megszületett Đurišić fia, Ilija.
A második világháborúban 1941 áprilisában Németország, Olaszország és Magyarország megszállta Jugoszláviát. Montenegrót is elfoglalták a németek, de hamarosan kivonultak, és hagyták, hogy az olaszok elfoglalják. A montenegróiak már az első időszakban sérelmeket fogalmaztak meg az olaszokkal szemben a montenegróiak Koszovóból és Vajdaságból való kiutasítása, Jugoszlávia más részeiből érkező menekültek beáramlása és a Bosznia-Hercegovina határ menti régiókban az usztasa terror elől menekülők miatt. A montenegróiak sérelmezték a koszovói fontos élelmiszer-termelő terület és az ulcinji sótermelő létesítmény Albániához történő olasz csatolását is, valamint az 500 dinárnál nagyobb címletű jugoszláv bankjegyek forgalomból való ideiglenes kivonása miatt sok montenegróinak okozott gazdasági kár ellen is tiltakoztak. Az invázió idején Đurišić első osztályú századosi rangot kapott.
A montenegrói felkelés 1941. július közepén a Jugoszlávia Kommunista Pártja (Komunistička Partija Jugoslavije, KPJ) az olaszok által megszállt Montenegróban általános felkelést kezdeményezett az olaszok ellen. A felkelést a helyreállított Montenegrói Királyság kikiáltása váltotta ki, amelynek élén egy olasz régens állt, és amelyet a montenegrói szeparatista, Sekula Drljević és támogatói, az ún. „zöldek” vezettek. A felkelők között számos montenegrói szerb nacionalista is volt, akiket „fehéreknek” neveztek, és akik „a Szerbiához fűződő szoros kapcsolatokért álltak ki”. A felkelésben mintegy 400 volt VKJ tiszt is részt vett, akik közül sokan hajlandóak voltak együttműködni a kommunistákkal. A tisztek egy részét a németek és az olaszok nemrégiben szabadították ki a hadifogolytáborokból, mivel az olaszok az invázió során elfogták őket. A VKJ tisztek a parancsnokságot vették át, míg a lázadást a KPJ szervezte és biztosította a politikai komisszárokat. Amikor a felkelés elkezdődött, Đurišić csatlakozott ahhoz a parancsnoksághoz, amelyet a Beranei körzet katonai műveleteinek vezetésére szerveztek.
A felkelés korai szakaszában a lázadók kisvárosokat és falvakat vettek birtokba. Đurišić a kommunista felkelők mellett harcolt, és sikeres támadást vezetett Berane ellen. A legsúlyosabb harcok során kitüntette magát, és a felkelés egyik főparancsnokává vált. A Berane elfoglalásáért vívott majdnem kétnapos, házról házra vívott harc után részt vett a foglyul ejtett olaszok átadásáról szóló tárgyalásokban. Ennek során az olasz foglyok kezelésével kapcsolatban vitatta a kommunistáktól kapott utasításokat. A felkelés idején Đurišić a Drljević csapatai elleni harcokat is vezette. Az olaszok Lim völgyéből való eltávolítását követően Đurišić arra buzdította a felkelőket, hogy vonuljanak Rožaje és Kosovska Mitrovica vidékére, és támadják meg az ottani muszlimokat és albánokat, akiket „nemzetellenesnek” tartott, de a felkelés vezetői egyértelművé tették, hogy elfogadhatatlannak tartják az ilyen akciót. A felkelés másik két főparancsnoka a volt VKJ-s Bajo Stanišić ezredes és Đorđije Lašić őrnagy voltak.
A felkelés azonban ezután kedvezőtlen fordulatot vett. Egy 67 000 fős olasz katonából álló haderő, amelyet a határ menti területekről érkező muszlim és albán irregulárisok is segítettek, és akik oldalvédelmet biztosítottak, hat héten belül visszaszerezte az ellenőrzést Montenegró összes városa és kommunikációs útvonala felett. Alessandro Pirzio Biroli tábornok, Montenegró olasz katonai kormányzója parancsot adott a lázadás leverésére, de arra utasította erőit, hogy kerüljék a „bosszú cselekedeteit és a haszontalan kegyetlenséget”. Ennek ellenére a lázadás leverése során az olaszok és segédcsapataik falvak tucatjait égették fel, százakat öltek meg, és 10-20 ezer lakost internáltak. Egy ideig a muszlim és albán irregulárisoknak is meg volt engedve, hogy kifosszák és felgyújtsák a falvakat. Amint az olaszok megindították az offenzívát, Berane politikusai felhagytak a felkelés támogatásával, és kritizálni kezdték azt. A volt VKJ tisztek elhagyták egységeiket, Đurišić pedig kilépett a Berane körzetben a felkelést szervező katonai bizottságból. A politikusok és tisztek saját bizottságokat hoztak létre, melyek felkeresték az olaszokat, hogy kifejezzék hűségüket és elítéljék a kommunistákat.
Megosztottság alakult ki a felkelés kommunista vezetése és a résztvevő nacionalisták között. A nacionalisták felismerték, hogy a felkelés leverték, és abba akarták hagyni a harcot, míg a kommunisták elhatározták, hogy folytatják a küzdelmet. 1941 végén a nacionalisták felvették a kapcsolatot az olaszokkal, és felajánlották nekik, hogy segítik őket a kommunisták elleni küzdelemben, akiket azóta partizánoknak neveztek át. A nacionalisták – köztük Đurišić, aki a saját észak-montenegrói Vasojević klánjában volt népszerű – ezt követően kivonultak a hátországba. Arra törekedtek, hogy elkerüljék az olaszok provokálását, és megvédjék a hegyi falvakat, ha megtámadják őket. Észak-Montenegróban markáns különbség volt a kommunisták és a nacionalisták között. A nacionalisták szorosabb kapcsolatot ápoltak Szerbiával, és elhatárolódó magatartást tanúsítottak a muszlimokkal szemben. A kommunisták osztályellenségeik ellen fordulva akarták folytatni a felkelést. A szandzsáki muszlimok usztasák általi befolyásolása és a szerbek kiűzése az Albánia által elcsatolt területekről azonban arra késztette Đurišićot és csetnikeit, hogy megtámadják a muszlimokat és az albánokat. Ezt követően a régióban élő muszlimok és albánok ellen fordultak. A felkelés csökkent intenzitással 1941 decemberéig folytatódott. 1941-ben Đurišićot Draža Mihailović csetnik vezető javaslatára a jugoszláv emigráns kormány a Karađorđe Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Mihailović utasításai 1941 októberében Mihailović kinevezte Đurišićot a Közép- és Kelet-Montenegróban, valamint a Szandzsák egyes részein tevékenykedő reguláris és segédcsapatok parancsnokává. November elején a montenegrói nacionalista vezetők hamar tudomást szereztek a szerbiai csetnikek és partizánok közötti szakításról és még abban a hónapban elküldték Đurišićot Mihailovićhoz. E látogatás során Đurišić szóbeli parancsot kapott Mihailovićtól, és kinevezték a szandzsákban lévő csetnik különítmények parancsnokává, míg a hagyományos Montenegróban levő összes csetnik haderő parancsnokává Lašićot nevezték ki. Đurišić kinevezése a Mihailovićtól kapott 1941. december 20-i utasítás részeként is szerepelt. Az utasítások a következő célokat tartalmazták:
az egész nemzetünk szabadságáért folytatott harcot őfelsége II. Péter király jogara alatt; egy Nagy Jugoszlávia és azon belül egy Nagy Szerbia létrehozása, amelynek etnikailag „tisztának” kell lennie, és magában kell foglalnia Szerbiát (Macedóniával együtt), Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, a Szerémséget, a Bánságot és Bácskát; az olaszok és németek uralma alatt lévő összes, még fel nem szabadított szlovén terület (Trieszt, Gorizia, Isztria és Karintia), valamint (a jelenleg Bulgária alá tartozó területek), Észak-Albánia (Scutarival) Jugoszláviába való felvételéért folytatott küzdelem; az állam területének megtisztítása minden nemzeti kisebbségtől és nem nemzeti elemektől; összefüggő határok létrehozása Szerbia és Montenegró, valamint Szerbia és Szlovénia között a Szandzsáknak a muszlim lakosságtól, valamint Bosznia-Hercegovinának a muszlim és horvát lakosságtól való megtisztításával.
Ezek az utasítások azt jelentették, hogy a partizánok céljai miatt nem lehet együttműködés köztük és a csetnikek között. Đurišićot csetnik vajdává is nevezték ki. Egyes történészek megkérdőjelezték ezen utasítások hitelességét; azt mondják, hogy a dokumentumot Đurišić hamisította, miután nem sikerült elérnie Mihailovićot. Más történészek vagy nem említenek vitát az utasítások eredetével kapcsolatban, vagy olyan bizonyítékokat említenek, amelyek alátámasztják azok hitelességét, vagy pedig kifejezetten kijelentik, hogy hitelesnek tartják őket.
Szövetség az olaszokkal a partizánok ellen