bélyegkép|jobb|300px|Alfred von Tirpitz tengernagy A Tirpitz-terv volt a császári Németország azon flottafejlesztési programja az első világháborút megelőző másfél évtizedben, melyet Alfred von Tirpitz tengernagy ösztönzött és melynek célja az volt, hogy az ország a haditengerészetének ereje által a világ legerősebb hatalmai közé emelkedjen. A Tirpitz-terv elnevezést a német belpolitikai viták során használták a német flottatörvényekre, melyeket 1898-ban, 1900-ban, 1908-ban és 1912-ben fogadott el a törvényhozás. A fejlesztések révén Németországé lett a második legnagyobb hadiflotta a világon, mintegy 40%-kal elmaradva a brit flottától. A világháború kitöréséig a Német Császári Haditengerészet 17 modern (dreadnought-mintájú) csatahajóval, 5 csatacirkálóval, 25 cirkálóval, 20 régi (pre-dreadnought) csatahajóval és több, mint 40 tengeralattjáróval rendelkezett. Annak ellenére, hogy a német program részben lényegében kivitelezhetetlen célokat is tartalmazott, a flottafejlesztést a britek fenyegetésként értékelték és ennek hatására maguk is költséges flottabővítésbe kezdtek. Ez a rivalizálás közelebb hozta egymáshoz Nagy-Britanniát Franciaországhoz. Jonathan Steinberg, "The Tirpitz Plan." Historical Journal 16.1 (1973): 196-204. online
Tirpitz elgondolása a rizikóelmélet (Risikogedanke) volt, ami szerint ha a Császári Haditengerészet elért volna egy bizonyos erőt a brit haditengerészethez viszonyítva, akkor a britek már arra törekedtek volna, hogy elkerüljék a konfrontációt Németországgal. Ez megfelelt a fleet-in-being-teória elképzeléseinek. A német kalkulációk szerint amennyiben a két haditengerészet összecsapott volna egymással, akkor a németek elegendő nagyságú károkat okozhattak a briteknek ahhoz, hogy az veszélyeztethesse uralmukat a világtengerek felett. Mivel a briteknek szükségük volt a haditengerészetükre a Brit Birodalom részei feletti ellenőrzés fenntartásához, ezért Tirpitz úgy vélte, hogy a haditengerészeti fölényük megtartása mellett fognak dönteni, ezzel pedig lehetővé fog válni Németország számára, hogy világhatalommá legyen, mintsem azt választanák, hogy Németországot meggyengítsék. Ez fegyverkezési versenyhez vezetett Nagy-Britannia és Németország között a 20. század első évtizedében.
Ez a teória azon a feltételezésen alapult, hogy egy esetleges háború esetén Nagy-Britanniának a Német-öbölbe kell küldenie a flottáját a német kikötők blokád alá vételéhez, ahol pedig a német flotta harcra kényszerítheti. A tengeri blokád lehetett az egyetlen mód a britek számára, hogy komoly kárt tudjanak okozni Németországnak, ezt pedig a nemzetközi törvényeknek megfelelően csak az ellenséges kikötők közeli blokádjával tehették volna meg. Németország földrajzi helyzetét kihasználva Nagy-Britannia – a nemzetközi törvények megsértésével – távoli blokádot is felállíthatott az Északi-tenger lezárásával délen a La Manche-nál, északon pedig Skócia és Norvégia közötti vizeken. Ezt a lehetőséget egy német tengernagy az alábbi szavakkal kommentálta: „Amennyiben a britek ezt megteszik, úgy a mi haditengerészetünk szerepe szomorú lesz.” Ezzel helyesen mérte fel a német felszíni flotta első világháborúban játszott szerepét.
Politikai és stratégiai tekintetben Tirpitz rizikóteóriája bebiztosította a saját kudarcát. A természetéből fakadóan olyan intézkedésekre kényszerítette Nagy-Britanniát, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Nagy-Britannia ezután Németországgal szemben igyekezett koncentrálni a flottáját és ez más hatalmakkal való olyan megegyezések megkötésére sarkallta, melyek lehetővé tette számára a haditengerészeti erői nagy részének a honi vizekre való átcsoportosítását. A sorban az első ilyen egyezmény az angol-japán szerződés volt 1902-ben, ami lehetővé tette a britek kínai hajórajához (China Squadron) tartozó csatahajók átirányítását az európai vizekre. A nagyrészt brit hajógyárakban készült hajókból álló japán flotta ezt követően pusztította el az orosz flotta nagy részét az 1904-1906 között vívott háború során, kiiktatva ezzel Oroszországot, mint tényleges tengeri ellenfelet Nagy-Britannia számára. A Brit Földközi-tengeri Flotta (Mediterranean Fleet) állományának csökkentése érdekét is szolgálta a Franciaországgal megkötött Entente Cordiale. Mivel a német flottafejlesztés Nagy-Britanniát a legősibb ellenségével, Franciaországgal való szövetségkötésre késztette, Tirpitz felhagyott a saját programjával. Nagy-Britannia számára Franciaország már nem jelentett veszélyt és az orosz flotta pusztulása után Oroszország sem volt már veszélyes számára. Néhány év alatt Németországnak a brit haditengerészet csaknem egészével kellett szembenéznie az Északi-tengeren. Tirpitz rizikóelmélete így hozzájárult ahhoz, hogy egy jövőbeni európai konfliktus során Nagy-Britannia jóval nagyobb valószínűséggel Németország ellenségeinek oldalán lépjen fel.
Jegyzetek
További olvasmányok
Epkenhans, Michael. Tirpitz: Architect of the German High Seas Fleet (2008)
Kelly, Patrick J. Tirpitz and the Imperial German Navy (2011) Kennedy, Paul. The Rise and Fall of British Naval Mastery (1983). pp 205–38.
Fordítás
Kategória:Német Császárság Kategória:Német haditengerészet