A bleiburgi tragédia egy 1945 májusában, a második világháború befejezése után történt tragikus esemény. A Jugoszláviát megszálló tengelyhatalmakkal kapcsolatban álló katonák és civilek tízezrei menekültek Jugoszláviából Ausztriába, miközben az országban a jugoszláv partizánok vették át az irányítást. Amikor elérték a szövetségesek által megszállt Ausztriát, a britek megtagadták, hogy nekik adják meg magukat, és a partizánokhoz irányították őket. A partizánok a hadifoglyokat más általuk elfogott civilekkel együtt erőszakos menetelésre kényszerítették, mely során tízezreket végeztek ki. Másokat kényszermunkatáborokba vittek, ahol a zord körülmények miatt sokan meghaltak. Az esemény a karintiai határ menti városról, Bleiburgról kapta a nevét, ahol a hazatelepítések megkezdődtek.
1945. május 3-án a németek által megszállt Jugoszlávia egyes részein létrehozott fasiszta bábállam, a Független Horvát Állam (NDH) hadseregének (HOS) maradványai és civil híveik, több százezer ember úgy döntött, hogy Ausztriába menekül. A menekülők úgy tervezték, hogy mielőbb megadják magukat a brit hadseregnek. A tengelyhatalmakkal kollaboráns szlovén vezetés ugyancsak aznap, visszavonulási parancsot adott ki a szlovén honvédségnek. Ezek az erők civilek kíséretében csatlakoztak a kivonuló német hadsereg E csoportjához és a tengelyhatalmak többi egységéhez. Ez utóbbiak közé tartozott a XV. kozák SS-lovashadtest és a HOS által vezényelt montenegrói nemzeti hadseregbe szervezett montenegrói csetnikek maradványai.
A kollaboráns erők, hogy elkerüljék a bekerítést és nyitva tartsák a menekülési útvonalakat, a német megadás utáni héten is folytatták a harcot a jugoszláv partizánokkal. A szlovén vezetésű hadoszlopok május 14-én Klagenfurt közelében jutottak az osztrák határig. Feladásukat a britek elfogadták, és a közeli viktringi táborba internálták őket. Amikor május 15-én a menekülő HOS-csapatok egyik oszlopa, amely civilekkel keveredett, megközelítette Bleiburg városát, a britek nem voltak hajlandók elfogadni megadásukat. Utasították őket, hogy adják meg magukat a partizánoknak, amit a HOS vezetése rövid tárgyalások után meg is tett. A brit fogságban lévő többi hadifoglyot a következő hetekben hazaszállították Jugoszláviába. A hazaszállítást a britek csak május 31-én állították le, miután Jugoszláviában történt tömeggyilkosságokról értesültek.
A jugoszláv hatóságok a foglyokat gyalogmenetben hajtották az országszerte felállított internáló- és munkatáborokba. Közben tömeges kivégzéseket hajtottak végre, amelyek közül a legnagyobbat Teznóban (itt becslések szerint 15 000 horvát hadifoglyot végeztek ki), Kočevski Rogban és Huda Jamában hajtották végre. Az ezt követő jugoszláviai kommunista uralom idején ezek a mészárlások és egyéb visszaélések tabutémának számítottak, és az eseményekről szóló információkat elhallgatták. Az áldozatokról (köztük számos civilről) való nyilvános és hivatalos megemlékezés csak évtizedekkel később kezdődött.
A történészek máig sem tudták pontosan megállapítani az áldozatok számát, a pontos számok a múltban is sok vita tárgyát képezték. A horvát történészek becslése szerint 30 000 foglyot öltek meg. Szlovéniában és Horvátországban a történészek vizsgálatai azt mutatják, hogy a legtöbb áldozat a horvát, szlovén, montenegrói és szerb kollaboráns fegyveres erők tagja volt. Jugoszlávia felbomlása után Bleiburgban évente megemlékezést tartanak az áldozatokról, de az esemény az ott használt usztasa szimbólumok miatt komoly vitákat váltott ki. A horvát hatóságok vagy támogatták ezt a megemlékezést, vagy más megemlékezéseket kezdeményeztek Szlovéniában, míg az osztrák hatóságok lépéseket tettek megtartásának további megakadályozására.
Terminológia Horvátországban általában olyan kifejezéseket használnak a szóban forgó eseményekre, mint a bleiburgi mészárlás, a bleiburgi tragédia, a bleiburgi gaztett, a bleiburgi eset, vagy egyszerűen csak Bleiburg.Grahek Ravančić, 2008 A „tragédia” kifejezést horvát származású szerzők angol nyelvű műveiben is használták. A keresztút (horvátul: križni put) elterjedt szubjektív fogalom, amelyet többnyire a horvátok használnak a hazatelepítések utáni eseményekre.Dizdar, 2005 Ez utóbbiakat általában „halálmenetnek” nevezik.Vladimir Žerjavić, Yugoslavia, Manipulations with the Number of Second World War Victims , hic.hr; hozzáférés: 2015. szeptember 18. A halálmenet kifejezést sok mástól eltérően a témával foglalkozó nemzetközi szakirodalom is használja, Martina Grahek Ravančić horvát történész pedig a „Bleiburg és a halálmenetek” kifejezéssel illeti.
A szlovének körében a „viktringi tragédia” (szlovén: Vetrinjska tragedija) kifejezést használják. A Viktring egy brit tábor volt, ahol a legtöbb szlovén foglyot internálták a hazaszállítás előtt.
Előzmények Amikor 1939-ben kitört a második világháború, a Jugoszláv Királyság kormánya kinyilvánította semlegességét. 1941 elejére a legtöbb szomszéd ország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Jugoszláviára is erős nyomás nehezedett, hogy csatlakozzon a tengelyhatalmakhoz, és végül 1941. március 25-én a jugoszláv kormány is aláírta a paktumot. Ez abban az évben történt, amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, ám Belgrádban tüntetések törtek ki a döntés ellen, és március 27-én az ellenzék puccsal megbuktatta a kormányt. Az új jugoszláv kormány nem volt hajlandó ratifikálni a háromhatalmi egyezmény aláírását, bár nem is zárkózott el tőle. Adolf Hitler erre azzal reagált, hogy 1941. április 6-án a szövetséges olasz és magyar erőkkel megindította a Jugoszlávia elleni inváziót. 250px|bélyegkép|jobbra|Jugoszlávia felosztása 1941-ben Április 10-én a német csapatok bevonultak Zágrábba, és még aznap kikiáltották a Független Horvát Államot (horvátul Nezavisna Država Hrvatska, NDH), melynek vezetője (a „poglavnik”) Ante Pavelić lett. Jugoszlávia április 17-én kapitulált a tengelyhatalmak előtt. Az Usztasa, a horvát nacionalista mozgalom megpróbált támogatást szerezni a horvát és boszniai muszlim lakosság körében, de soha nem kapott jelentős támogatást. Különösen nagy csapást mért népszerűségükre néhány horvátok lakta terület Olaszországnak való átengedése. Különleges státuszt kapott a német kisebbség, amelynek tagjai az NDH katonai erőinél önálló egységekben (Einsatzstaffel) szolgáltak. 1942-től a német kisebbség tagjait besorozták a 7. Prinz Eugen önkéntes SS-hegyihadosztályba.
Jugoszlávia megszállását és felosztását követően a német és más megszálló erők a náci végső megoldás tervének megfelelően antiszemita törvényeket vezettek be. Az usztasák az NDH-ban hozták meg saját faji törvényeiket, és népirtó kampányba kezdtek az ortodox keresztény szerbek, valamint az országban élő zsidó és roma lakosság ellen. Létrehoztak egy koncentrációs táborrendszert, amelyek közül a legnagyobb Jasenovac volt, ahol becslések szerint mintegy 77 000 – 100 000 embert, elsősorban szerbeket, zsidókat és romákat, valamint antifasiszta horvátokat és bosnyákokat gyilkoltak meg. A holokauszt során az usztasák mintegy 30 000 zsidót, az NDH háború előtti lakosságának 79%-át ölték meg, és szinte a teljes, mintegy 25 000 fős roma lakosságot is megsemmisítették. 250px|bélyegkép|balra|Szerbek és cigányok menete útban a jasenovaci koncentrációs táborba. Az usztasák által megölt szerbek számát nehéz meghatározni. Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának becslése szerint 320 000 és 340 000 között lehet a megölt szerbek száma. Vladimir Žerjavić horvát demográfus kiszámította Jugoszlávia népességveszteségét, és 322 ezerre becsülte a szerb halálos áldozatok számát az NDH-ban. A polgári áldozatok közül becslése szerint, hogy az Usztasa a koncentrációs táborokban 78 000 szerb civilt ölt meg, a többiek pedig a német és olasz erők által, illetve egyéb okok miatt haltak meg. A szerbek közül megöltek 154 ortodox papot és 3 püspököt, a legtöbb ortodox papot pedig elűzték, és 1943 májusáig 240 000 szerbet térítettek erőszakkal katolikus hitre, de az áttértek közül is sokat lemészároltak. Az NDH elleni fegyveres szerb lázadások sorozata 1941 nyarán kezdődött. Edmund Glaise-Horstenau Wehrmacht-tábornok az usztasák bűneit tette felelőssé a felkelésekért, és bírálta az NDH kormányát. A felkelők kezdetben kommunisták és szerb nacionalista csoportok keverékei voltak, de a partizánok és a csetnikek között hamarosan szakadások és belharcok törtek ki. A partizánok az összes etnikai csoport egységét hirdették, és ellenezték a csetnikek gyilkosságait, a területek muszlimoktól és horvátoktól való etnikai alapú megtisztítását. 1942 elején a csetnikek már sok partizánparancsnokot öltek meg Boszniában, és a partizánok elleni közös harc érdekében szövetségeket kötöttek az usztasákkal.
Szlovéniát Németország, Olaszország és Magyarország osztotta fel egymás között, és kiutasításokkal, etnikai tisztogatással és erőszakos asszimilációval a szlovéneknek mint etnikumnak a teljes kiirtását tűzték ki célul. A náci Németország azt tervezte, hogy 260 000 szlovént, vagyis a szlovének egyharmadát kiutasítják az általuk megszállt területekről, de végül körülbelül 80 000-et utasítottak ki. Az elnyomás elősegítette a fegyveres ellenállás terjedését. A kommunisták vezette ellenállás 1941 júliusában kezdődött. A tengelyhatalmak hatóságai a helyi kollaboráns, antikommunista egységeket támogatták. 1943-ban ezeket az egységeket a Szlovén hadseregben egyesítették Erwin Rösener SS-tábornok parancsnoksága alatt, aki közvetlenül Himmlernek jelentett. A szlovén honvédség esküt tett, hogy az SS-szel, a Führer vezetése alatt harcol a kommunista partizánok, valamint szovjet és nyugati szövetségeseik ellen. Olaszország a megszállt területeken koncentrációs táborokat állított fel, amelyek közül a legnagyobb a rabi koncentrációs tábor volt. Becslések szerint 40 000 szlovén ment keresztül ezeken a táborokon, akik közül 7 000 halt meg. A háború során mind a kommunista vezetésű egységek, mind a kollaboráns erők kölcsönösen terrort gyakoroltak egymás támogatóval szemben. 250px|bélyegkép|jobbra|Foglyok kivégzése a jasenovaci tábor közelében.Szlovénia területén összességében mintegy 83–84 000 ember vesztette életét a háború formális befejezéséig, túlnyomó többségüket a megszálló erők ölték meg. Körülbelül 13 200 katona és civil halt meg a szlovének közti konfliktusban, a kollaboránsok körülbelül 6 000, a partizánok pedig 6700 ember haláláért felelősek. A közel 30 000 megölt szlovén civil közül a partizánok 4233 civil haláláért voltak felelősek, míg a szlovén hadsereg önálló akciókban vagy a megszálló erőkkel együttműködve 1236 civil halálát okozta. Ez utóbbi szám nem tartalmazza azokat a civileket, akiket szlovén kollaboránsok adtak át a megszállóknak, és akiket azok koncentrációs táboraiban öltek meg vagy ott haltak meg (a szlovén kollaboránsok például listákat állítottak össze a szlovén politikai foglyokról, és segítettek a náci koncentrációs táborokba való deportálásukban.)