A Kanári-szigetek történelme igen változatosan alakult. Az i. e. 1. évezred derekán betelepült, északnyugat-afrikai berber származású őslakosok újkőkori körülmények között éltek, de már az ókorban volt szórványos érintkezésük a kor hajós népeivel. A középkorban a kapcsolatok gyakoribbá váltak, majd a 15. században Spanyolország hódította meg a Kanári-szigeteket. A vitorlás hajózás fejlődése révén a szigetek az Amerikába irányuló hajózás fő áramlatába kerültek a passzátszelek révén. A kereskedelmi lehetőségek miatt számos különböző népcsoporthoz tartozó kereskedők is megtelepedtek, de a lakosság fő tömegét az őslakosokkal keveredő spanyol telepesek alkották.
A 20. század második felétől a szigetek fő gazdasági ágazatává, elsősorban a kedvező éghajlat miatt, a turizmus vált.
Az őslakosság története
A szénizotóp-vizsgálatok és a modern genetikai kutatások egyaránt kimutatták, hogy a szigetek őslakosai az északnyugat-afrikai berber népességből érkeztek legalább két hullámban. A legelfogadottabb elméletek szerint az első csoportok letelepedésére az i. e. 1. évezred derekán kerülhetett sor.Yacimiento obliga a reescribir la historia de Canarias. Diario La Provinciahttps://www.hellocanaryislands.com/experiences/the-history-of-the-canary-islands-natives/
A szigeteket benépesítő népcsoport nem igazi hajósnép volt, vízre szállásuk célja a kitelepülés lehetett az eredeti lakóhelyükön tapasztalt nehézségek miatt. Földet érve aztán hamarosan elvesztették a hajózással kapcsolatos képességeiket. Ezt a folyamatot a hajépítéshez való faanyag ritkasága is elősegítette. Az egyes szigetek lakossága közötti kapcsolat is szinte teljesen megszakadt, nyelvük és társadalmuk alakulása is külön utakra lépett. A guancsok a tenerifei őslakosok elnevezése volt, de az európai hódítók ezt kiterjesztve az összes sziget őslakosaira alkalmazták. Gran Canaria őslakóinak eredeti neve a canario (egyesszám) volt, La Gomera: gomero; El Hierro: bimbache vagy bimbape, Lanzarote: majo vagy maho, Fuerteventura: majorero vagy majo, La Palma: benahoarita vagy auarita. (Ezek a nevek általában a spanyol többszám -s végződésével együtt voltak használatosak, de hamar feledésbe merültek.)
Az őslakosság az európai hódításig újkőkorszaki körülmények között élt. Kerámiáikat egyszerű geometrikus mintákkal díszítették, barlangjaik és nagy kövekből összetákolt házaik falát növényi festékkel színezték. Nem ismerték a kereket, a fémeket, az írást; eszközeiket kőből készítették, de kovakövük sem volt, ami jobb minőségű kőszerszámok készítését tette volna lehetővé. Gazdálkodásuk alapja az általuk betelepített juhokkal és kecskékkel folytatott pásztorkodás volt, amit magas fokon műveltek.
Ókori külkapcsolatok A régi feljegyzések szerint számos nép megfordult a szigetcsoporton már az ókorban. A numidiaiak, a föníciaiak és a karthágóiak is tudtak a szigetekről, és látogatásokat tettek ott, köztük a II. Juba mauretaniai uralkodó által Mogadorból indított expedíció.C.Michael Hogan, Mogador: promontory fort, The Megalithic Portal, ed. Andy Burnham, Nov. 2, 2007 Idősebb Plinius római író és katonatiszt II. Juba elbeszélésének alapján írt a szigetekről. Eszerint az i. e. 50 körül indított mauretániai expedíció során nagy épületek romjait fedezték fel, számottevő lakosságot azonban nem találtak.Pliny, "Natural History" Bk 6 ch 37 Későbbi beszámolók, kutatások nem erősítették meg ilyen épületek, romok létezését.
Az i. sz. 1. századtól a 4. századig tartó időszakban a rómaiak megszállták Észak-Afrikát és a Kanári-szigeteken is kikötöttek. Erről tanúskodnak a Lanzarote szigetén talált római tárgyi emlékek. Eszerint a rómaiak kereskedtek a Kanári-szigetek lakosaival, ottani letelepedésükről azonban nincsenek bizonyítékok.Andrew L. Slayman, "Roman Trade With the Canary Islands", Archeology Newsbriefs, A publication of the Archaeological Institute of America, Volume 50 Number 3, May/June 1997
Középkor bélyeg|A Kanári-szigetekre induló expedíció; kép egy 1404 körül készült európai kódexből
A szigetek lakóiról részletesen először i. sz. 1150-ben Idríszi arab földrajztudós számolt be II. Roger szicíliai királynak írt könyvében. A hajózás fejlődésével a dél-európai országok hajósai, felfedezői a régi legendák nyomába eredtek és keresni kezdték a „Szerencsés szigeteket”. E kutatások veszélyesek is voltak: 1291-ben például a genovai Vivaldi fivérek ezzel a céllal szálltak hajóra, de soha nem tértek vissza. 1312-ben az ugyancsak genovai Lancilotto Malicello már sikerrel járt: eljutott a szigetekre, az egyiket magáról nevezte el (Lanzarote) és épített egy tornyot ott, majd még két évtizedig kereskedett a bennszülöttekkel.
Giovanni Boccaccio is beszámolt De Canaria et insulis reliquis ultra Hispaniam in Oceano noviter repertis című latin nyelvű művében az egyik itáliai expedícióról, amit Angiolino del Tegghia de' Corbizzi és Nicoloso da Recco vezettek a szigetekre VI. Alfonz portugál király megbízásából. Boccaccio műve szerint a felfedezők kanári-szigeteki kalandja gazdasági szempontból egyáltalán nem volt gyümölcsöző, de sok természeti és néprajzi érdekességet nyújtott számukra.
1342-ben Mallorca hajósai is feltárták a maguk számára a Kanári-szigeteket, és ezután sok éven át vetélkedtek az olaszokkal az ottani szerény kereskedelmi lehetőségek kihasználásában.
A pápák ekkoriban azt az álláspontot vallották, hogy a nem-keresztény emberek földjei és személyük magától értetődően a keresztények birtokába tartoznak. Ebben a szellemben VI. Kelemen pápa Don Luis de la Cerdának, Clermont grófjának adományozta a Kanári-szigeteket és a Szerencse Hercege (Prince of Fortune) címmel ruházta fel őt azzal, hogy mindennek fejében évi 400 aranyforintot kell fizetnie a pápának. Az eseményről Francesco Petrarca is beszámolt. Az újdonsült herceg azonban néhány év múlva, 1344-ben úgy halt meg, hogy a lábát sem tette a szigetek földjére.
Mallorcai hajósok 1351-ben fegyvertelen hittérítő expedíciót szerveztek a szigetekre, bevonva 12 guancsot, akiket egy korábbi expedíció során hurcoltak el onnan rabszolgának és időközben megkereszteltek. A pápa bullát bocsátott ki ez alkalomból, bűnbocsánatot ígérve az expedíció minden résztvevőjének. Egyházmegyét is létrehozott a szigeteken, amelynek élére a karmelita Fray Bernardót nevezte ki püspöknek. Így jött létre Telde püspöksége, aminek élén öt főpap váltotta egymást a következő fél évszázadban. Az evangelizáció azonban nem igazán volt sikeres, mert a hittérítő munka idején is folytatódtak más kalandorok részéről a rabszolgavadász betörések. A mallorcai szerzetesek tanítgatták a bennszülötteket jobb lakások építésére, mezőgazdasági munkákra, azonban a rabszolgavadászok miatt végül a bennszülöttek minden külföldi ellen fordultak és a civilizációs kísérlet vérbe fulladt.
A Kanári-szigetek híre egyre inkább terjedt Nyugat-Európában, amihez hozzájárult az is, hogy a sikeres rabszolgavadász-expedíciók nyomán egyre több kanári-szigeteki bennszülött jelent meg rabszolgaként Franciaországban, Genovában, Velencében, Kasztíliában, az Aragóniai Királyságban és Portugáliában. Jean de Béthencourt normandiai nemes azt is megtudta, hogy a szigeteken bőven tenyészik egy zuzmó (orchilla, Roccella tinctoria), amiből bíborszínű festéket lehet kinyerni, és ez akkoriban a normadiai textilipar számára rendkívül értékes anyag volt. Béthencourt 1402-ben ezért nagyobb expedíciót szervezett a szigetekre és partra szállt Lanzarote szigetén, ahol Guadarfia helyi uralkodó békésen alávetette magát a hódítóknak. Az itteni bázisról kiindulva Béthencourt folytatta a szigetek meghódítását, bár egyre nagyobb nehézségekkel kellett szembenéznie. Ezért spanyol földre utazott és kieszközölte III. Henrik kasztíliai király erkölcsi és anyagi támogatását, amit azzal viszonzott, hogy hűbérurának ismerte el őt. Fuerteventura két kis „királyságának” főnökei, Maxorata ura Guiz és Jandia ura Ayoze csak 1405-ben adták meg magukat. El Hierro szigetén csellel csalogatták elő a sziget urát és követőit hegyi rejtekükből, majd foglyul ejtették őket. La Gomerát csak Béthencourt követői tudták behódoltatni 1445 és 1450 között. Maga Béthencourt a három sziget meghódítása után elhagyta a szigeteket és rokonainak adta át jogait. Ezután zavaros időszak következett, a normann hódító rokonai és követői egymással küzdöttek a hatalomért. Egyesek közülük V. Alfonz portugál király felé orientálódtak, La Gomera szigetét át is adták a portugáloknak. 1479-ben végül az alcáçovasi szerződésben a spanyolok és a portugálok átfogó megállapodást kötöttek, aminek keretében Portugália lemondott a Kanári-szigetekre vonatkozó igényeiről.
Spanyolország egyesítése után az uralkodói pár, I. Izabella kasztíliai királynő és II. Ferdinánd aragóniai király a Kanári-szigetek helyzetét is rendezni kívánta. Úgy döntöttek, hogy az addig a nemesek „magánvállalkozásában” meghódított négy szigetet az akkori hűbérúr, Diego de Herrera és felesége kezén hagyja. Diego Herrera Gomera grófja lett és jelentős pénzösszeget kapott. Gran Canaria, Tenerife és La Palma szigeteit viszont közvetlenül a kasztíliai korona alá rendelték és ennek a végrehajtása érdekében expedíciós hadtestet küldtek oda.
A spanyol hódítás Gran Canaria A hat karavellából és két kisebb latin vitorlázatú hajóból álló had 1478. június 13-án indult Juan Rejón parancsnoksága alatt El Puerto de Santa María kikötőjéből és június 24-én érkezett meg Gran Canaria szigetére, aminek az északkeleti sarkán, La Isleta félszigeténél szálltak partra. Az őslakók eleinte visszahúzódtak a hegyekbe, de hamarosan megtámadták a spanyolok táborát. A spanyolok sikeresen visszaverték a támadást, de soraikban belső viszályok keletkeztek. A hatalmi harcot folytató három vezető közül végül 1480-ban a kijelölt kormányzó Algabát kivégezték, majd Juan Rejónt leváltották, Bermudez dékánt száműzték. Az új parancsnok Pedro de Vera lett. A spanyol csapatok ezután nagyobb határozottsággal folytatták a hódítást Gran Canaria szigetén és hamarosan eredményeket értek el. Az Arucas melletti csatában Doramas törzsfőnök elesett, Galdar körzetében pedig Tenesor Semidán guanarteme (helyi főnök) más vezetőkkel együtt foglyul esett. Tenesor Semidán később átállt a spanyolok oldalára, megkeresztelkedett és Fernando Guanarteme néven igyekezett közvetíteni a hódítók és az ellenállók között. A harcok utolsó epizódja ezen a szigeten 1843 januárjában volt, amikor Bentejur bennszülött főnök és Miguel de Mujica parancsnok csapatainak összecsapásában a spanyolok mintegy kétszáz fős veszteséget szenvedtek. Később azonban a spanyolok felülkerekedtek és Bentejur a helyi vallási vezetővel (faican) együtt a mélybe vetette magát egy szikláról a fogságot elkerülendő. Gran Canaria szigetének meghódítását 1483 április 29-én fejezték be a spanyolok.
La Palma A hódítás következő állomása La Palma szigete volt. Még ezen a többi szigethez képest is szerény méretű és lakosságú területen is számos „királyság” osztozott. Az őslakók önmegnevezése auaritas, szigetük neve pedig Benahoare volt. A hódítást a spanyolok alaposan előkészítették, a törzsfők közül ötöt is megnyertek és maguk mellé állítottak a szigetről származó, de már megkeresztelt közvetítők révén. A spanyolok végül Alonso Fernández de Lugo parancsnok vezetésével, túlnyomó erővel, 900 fős sereggel szálltak partra 1493 szeptemberében és nem ütköztek jelentős ellenállásba, kivéve Tanausu törzsfőnök részéről, aki az Aceró régió, egy jól védhető terület ura volt. Őt békés tárgyalásra hívták, majd elfogták és Spanyolországba szállították, de már a hajóúton belehalt éhségsztrájkjába.
Tenerife bélyeg|A tenerifei guancs törzsi területek a kasztíliai hódítás idején Tenerife szigetén a külföldi befolyás sokáig gyengébb volt, mint Gran Canarián vagy La Palmán. Az evangelizáció azonban ide is elért, a hittérítők a 15. század derekán egy partközeli barlangban elhelyezték a Candelariai Szűz Mária ikonját, aki azóta is Tenerife védőszentje. Később egy kis kápolnát is emeltek a szentkép számára, de azt a 18. században egy vihar elsodorta.