right|thumb|250px|Lukács György A nyugati marxizmus a marxizmus azon áramlata, amely Nyugat- és Közép-Európából az 1917-es oroszországi októberi forradalom és a leninizmus utóhatásaként jött létre. A kifejezés olyan teoretikusok körét jelöli, akik a korai marxizmusnak a klasszikus és ortodox marxizmustól, valamint a Szovjetunió marxizmus–leninizmusától eltérő értelmezésén dolgoztak.
A nyugati marxizmus filozófusait kevésbé foglalkoztatták a korábbi marxista irányzatok gazdasági elemzései, és helyette nagyobb hangsúlyt fektettek a kapitalista társadalom kulturális irányzatainak tanulmányozására. Mindez a marxizmus filozófiaibb és szubjektívebb aspektusait alkalmazva, valamint a kultúra és a történelmi fejlődés vizsgálatába a nem-marxista megközelítéseket is bevonva történt.https://www.britannica.com/topic/Western-philosophy/Western-Marxism „Western Philosophy”. Encyclopedia Britannica. A nyugati marxizmust követőknek fontos témája volt Karl Marx elmélkedéseinek eredete Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájában, valamint Marx korai és humanisztikusabb műveinek felépülése, amit a „fiatal Marx”-nak neveztek. A nyugati marxizmus evolúciójának kiemelkedő alakjai a közép-európai Lukács György, Karl Korsch és Lucien Goldmann; Antonio Gramsci olasz; a frankfurti iskolát alkotó német teoretikusok, különösen Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse, Erich Fromm és Jürgen Habermas; valamint a francia Henri Lefebvre, Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty.
A nyugati marxizmust elsősorban a szocialista forradalom kudarca formálta a nyugati világban. A nyugati marxisták kevésbé foglalkoztak a marxizmus tényleges politikai vagy gazdasági gyakorlatával, sokkal inkább a filozófiai értelmezésével, különösen a kulturális és történelmi tanulmányokkal kapcsolatban. A kapitalista társadalom vitathatatlan sikerének magyarázata érdekében szükségesnek érezték a nem-marxista megközelítések és a polgári kultúra minden aspektusának feltárását és megértését.
A „nyugati marxizmus” fogalmának keletkezése right|thumb|250px|Maurice Merleau-Ponty
A „nyugati marxizmus” kifejezés első elméleti igényű megjelenése Maurice Merleau-Ponty Les aventures de la dialectique (1955; angolul: Adventures of the Dialectic) című művéhez kötődik. A szerző a könyv egyik kulcsfejezetének címében használta a „le marxisme occidental” megjelölést – még idézőjelek között –, ami arra utal, hogy nem egy rögzült terminust vett át, hanem egy új problématerületet kívánt megnevezni. A fogalom nála nem pusztán földrajzi megkülönböztetés, hanem történeti és elméleti elhatárolás: azokat az irányzatokat jelöli, amelyek a marxizmust a sztálini korszak után a kritikai önreflexió, a szabadság és a politikai felelősség kérdései felől próbálták újragondolni.
Merleau-Ponty számára a „nyugati marxizmus” elsősorban azoknak a gondolkodóknak a hagyományát jelölte, akik a szovjet típusú ortodoxiával szemben nem a doktrinális hűséget, hanem a filozófiai és történeti érzékenységet tekintették irányadónak. Ide sorolta többek között Lukács Györgyöt, Karl Korscht és a korai frankfurti iskola szerzőit, akik a marxizmust nem lezárt tanrendszerként, hanem nyitott, önkritikus gondolkodásmódként próbálták megőrizni. Ez a hagyomány elméletileg termékeny volt, ugyanakkor politikailag bizonytalan helyzetbe került: a kritika egyre inkább az eszmék szintjére húzódott vissza, miközben a forradalmi gyakorlat elveszítette korábbi központi szerepét.
A fogalom bevezetésének közvetlen történelmi hátterét az jelentette, hogy Merleau-Ponty a sztálinizmus tapasztalata után szembesült a marxizmus erkölcsi és politikai válságával, miközben továbbra is ragaszkodott a dialektika és a történelmi materializmus kritikai potenciáljához. A „nyugati marxizmus” nála annak a törekvésnek a neve lett, amely a marxizmust nem a pártállami hatalom igazolásának, hanem a történelmi tapasztalat elemzésének és a szabadság problémájával való szembenézésnek a közegében kívánta továbbvinni. Ugyanakkor már ő is érzékelt egy alapvető feszültséget: a filozófiai reflexió és a politikai cselekvés viszonya egyre problematikusabbá vált, és a marxista gondolkodás súlypontja fokozatosan az elmélet irányába tolódott el.
Ezt a részben még nyitva hagyott, ambivalens értelmezési keretet dolgozta fel és tette nemzetközileg elterjedtté Perry Anderson a Considerations on Western Marxism (1976) című könyvével. Anderson már nem idézőjelben, hanem teljes értékű történeti-elméleti kategóriaként használta a „nyugati marxizmus” fogalmát, és átfogó narratívába rendezte azokat a szerzőket és irányzatokat, amelyeket Merleau-Ponty még inkább problémaként jelölt meg. Míg Merleau-Ponty számára a kifejezés egy válságtünet megnevezése volt, Andersonnál egy egész korszak és tradíció megértésének kulcsfogalmává vált: annak a marxizmusnak a történeti formájává, amely elszakadt a közvetlen politikai gyakorlattól, és a filozófiai, kulturális és esztétikai kérdések felé fordult.
Anderson értelmezésében a „nyugati marxizmus” nem pusztán kritikai attitűdöt, hanem egy sajátos történelmi pályát is jelöl: a forradalmi vereségek, a fasizmus tapasztalata és a szovjet modell elutasítása következtében kialakult elméleti irányt, amelyben a marxizmus egyre inkább az egyetemekhez, a filozófiához és a kultúraelmélethez kötődött. Így a fogalom Merleau-Ponty bevezető, még problematizáló használatától Anderson rendszerező és kanonizáló újraértelmezéséig jutott el, és ebben a formában vált a marxizmuselmélet egyik fontos kategóriájává.
A „nyugati marxizmus” fogalma right|thumb|350px|Perry Anderson right|thumb|250px|Karl Korsch
Perry Anderson a Considerations on Western Marxism című művében a nyugati marxizmus kifejezést nem pusztán földrajzi megjelölésként használja, hanem egy sajátos elméleti és történeti konfiguráció leírására. A fogalom nála olyan marxista gondolkodók és irányzatok összességét jelöli, amelyek a 20. század első felében, elsősorban Nyugat-Európában bontakoztak ki, és amelyek közös vonása nem elsősorban doktrinális egységükben, hanem egy közös történelmi tapasztalatban és arra adott elméleti válaszban ragadható meg. Ez a tapasztalat az volt, hogy az 1917-es orosz forradalom nem terjedt át a fejlett kapitalista országokra, miközben a munkásmozgalom Nyugaton politikailag vereséget szenvedett, szervezetileg meggyengült, vagy integrálódott a polgári rendbe.
Anderson szerint a nyugati marxizmus lényegi meghatározója az a fordulat, amelynek során a marxista elmélet súlypontja eltolódott a politikai gazdaságtan és a forradalmi stratégia kérdéseiről a filozófia, az esztétika, a kultúraelmélet és az ismeretelmélet irányába. Míg a klasszikus marxizmus – Marx, Engels, Lenin, Luxemburg és Trockij hagyománya – szoros kapcsolatban állt a munkásmozgalom gyakorlati küzdelmeivel, addig a nyugati marxisták egyre inkább elszakadtak az osztályharc közvetlen tapasztalatától. Ez az elszakadás nem pusztán egyéni döntések következménye volt, hanem annak a történelmi helyzetnek az eredménye, amelyben a forradalmi politika lehetőségei Nyugaton beszűkültek.
A fogalom egyik kulcseleme Andersonnál a praxisvesztés. A nyugati marxisták nem azért fordultak a filozófia és a kultúra felé, mert elvont spekulációra törekedtek, hanem mert a politikai cselekvés terepe nagyrészt lezárult előttük. Ennek következtében a marxizmus egyre inkább elméleti önreflexióvá vált: a marxista gondolkodás tárgya sokszor maga a marxizmus lett. Ahelyett, hogy a kapitalizmus empirikus működését vagy a munkásosztály szerveződésének konkrét formáit elemezték volna, a nyugati marxisták gyakran Marx módszerének, kategóriáinak és filozófiai előfeltevéseinek értelmezésére összpontosítottak.
Anderson interpretációjában a nyugati marxizmus másik jellegzetes vonása az idealizmus felé való elmozdulás. Bár ezek az irányzatok továbbra is a marxizmus keretein belül mozogtak, sok esetben újra központi szerephez jutottak olyan filozófiai hagyományok – különösen Hegel és a német idealizmus –, amelyeknél a tudat, a szubjektivitás és a kultúra autonómiája hangsúlyosabb volt, mint az anyagi termelési viszonyok elemzése. Ennek következtében a marxizmus elveszítette eredeti, radikálisan kritikai politikai karakterének egy részét, és egyre inkább „akadémiai” diskurzussá vált. right|thumb|250px|Antonio Gramsci
A nyugati marxizmus fogalma Andersonnál tehát nem egy koherens iskolát vagy egységes elméleti rendszert jelöl, hanem egy történetileg meghatározott válaszmintát: azt a módot, ahogyan nyugati marxista gondolkodók reagáltak a forradalmi perspektíva összeomlására. Ebbe a körbe sorolja többek között Lukács Györgyöt, Gramscit, Korschot, Benjamint, a frankfurti iskola szerzőit, Sartre-ot és Althussert – jóllehet hangsúlyozza, hogy köztük mély elméleti és politikai különbségek húzódnak. Ami mégis összekapcsolja őket, az nem közös programjuk, hanem az a történelmi helyzet, amelyben a marxizmus a politikai cselekvés nyelvéből egyre inkább a kritikai elmélet nyelvévé alakult át.
Anderson számára a nyugati marxizmus végső soron egy átmeneti alakzat. Nem a marxizmus betetőzése, hanem egy olyan fázis, amely a forradalmi gyakorlat megszakadásának körülményei között jött létre. Értéke abban rejlik, hogy megőrzött és továbbfejlesztett fontos elméleti problémákat – például a kultúra, az ideológia és a szubjektivitás kérdését –, ugyanakkor korlátja is ebből fakad: elszakadt attól az egységtől, amely Marxnál és Leninél még fennállt elmélet és osztályharc között. Anderson ezért a nyugati marxizmust nem lezárt örökségként, hanem kritikai viszony tárgyaként kezeli: olyan hagyományként, amelyből tanulni kell, de amelyet meg is kell haladni, ha a marxizmus ismét gyakorlati erejű politikai elméletté akar válni.
Fő alakok és irányzatok right|thumb|250px|A Történelem és osztálytudat 1923-as kiadásának borítója
Perry Anderson értelmezésében a nyugati marxizmus nem egységes iskola, hanem eltérő elméleti orientációk laza együttese, amelyet a közös történelmi helyzet kapcsol össze, nem pedig egyetlen módszer vagy doktrína. Ennek megfelelően a fő alakok és irányzatok bemutatása nem egy fejlődési sort rajzol ki, hanem inkább különböző válaszokat arra a kérdésre, miként lehet a marxizmust újraértelmezni a forradalmi politika visszaszorulásának feltételei között. Anderson hangsúlyozza, hogy e gondolkodók többsége a klasszikus marxizmus problémakörét nem elhagyta, hanem más hangsúlyokkal, új terepeken folytatta.
A kiindulópontot Lukács György és Karl Korsch munkássága jelenti. Lukács Történelem és osztálytudat című művében az eldologiasodás (reifikáció) és az osztálytudat problémáját a marxizmus középpontjába állította, s ezzel a társadalmi viszonyok elidegenedett formáinak filozófiai kritikáját dolgozta ki. Anderson szerint Lukácsnál jelenik meg először markánsan az a törekvés, hogy a marxizmus ne pusztán gazdaságelmélet legyen, hanem a modern társadalom egészének kritikai önértelmezése. Korsch ezzel párhuzamosan azt hangsúlyozta, hogy a marxizmus maga is történelmi termék, amely csak akkor maradhat élő elmélet, ha saját társadalmi feltételeit is reflexió tárgyává teszi. Náluk kezdődik az a fordulat, amely a marxizmust egyre inkább filozófiai és metodológiai problémák felé nyitja meg.
A második nagy irányt Antonio Gramsci képviseli, aki az állam, a civil társadalom és a hegemónia fogalmának kidolgozásával új politikai-antropológiai dimenziót adott a marxizmusnak. Anderson szerint Gramsci különleges helyet foglal el a nyugati marxisták között, mert nála a kulturális és ideológiai elemzés szorosan összekapcsolódik a politikai stratégiával. A hegemónia elmélete nem pusztán elméleti innováció, hanem annak felismerése, hogy Nyugaton a hatalom nem elsősorban nyers erőszakkal, hanem beleegyezésen, intézményeken és kulturális normákon keresztül működik. Gramsci ezzel olyan fogalmi apparátust hozott létre, amely lehetővé tette a marxizmus számára a modern polgári társadalmak komplexebb megragadását.