A Zimmermann-távirat egy titkosított német diplomáciai üzenet volt az első világháború idején, melyben az Arthur Zimmermann vezette német külügyminisztérium 1917 januárjában arra utasította a mexikóvárosi német követet, hogy amennyiben az Egyesült Államok – a megindítani szándékozott korlátlan tengeralattjáró-háború okán – hadat üzenne Németországnak, akkor ajánljon katonai szövetséget Mexikónak. A német elképzelés szerint Mexikónak ezen túl meg kellett volna próbálnia a csendes-óceáni térségben az USA riválisának számító Japánt átállítani a központi hatalmak oldalára. Ennek keretében Németország támogatásáról biztosította Mexikót a harcban és az ajánlat szerint amennyiben Mexikó területeket tudott volna elfoglalni Texas, Arizona és Új-Mexikó szövetségi államokból, úgy azok Mexikóhoz való visszacsatolását Németország elismerte volna. A császár és – minden valószínűség szerint – a kancellár tudta nélkül megfogalmazott és elküldött ajánlat nagyrészt egy 1916-os mexikói ellenzéki küldöttség, az Enrile-misszió szövetségi ajánlatának átvétele volt, annyi különbséggel, hogy az ott visszaszerzendőként említett területek közül kihagyták Felső-Kaliforniát, mivel az elképzelés szerint abból Japán részesülhetett volna. A valószerűtlen ajánlat hátterében az állt, hogy a tengeralattjáró-háború fokozását ellenző, de a vitában alulmaradt külügyminisztérium igyekezett javítani a megromlott kapcsolatát a katonai vezetéssel és eredményt akart felmutatni az új irányvonal támogatásában.
A háború első napjaiban a britek az összes tenger alatt futó transzatlanti kommunikációs kábelüket elvágták, a németek ezért külföldi segítséggel, az USA berlini nagykövetségének közvetítésével küldték el az üzenetet a washingtoni nagykövetségükre, ahonnan azt a Mexikóvárosban lévő német külképviseletre továbbították. A táviratot már elküldésének napján elfogta a semleges államok – köztük az USA – táviratforgalmát megfigyelés alatt tartó brit hírszerzés és nagy pontossággal meg tudta fejteni annak tartalmát. Miután a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése a brit várakozásokkal ellentétben nem vonta magával az USA hadba lépését, a távirat Washingtonnak való átadásával igyekeztek ezt elősegíteni. Eközben igyekeztek azt leplezni, hogy a szöveg brit forrásból származik és azt is, hogy a németek legbiztonságosabbnak hitt kódjait is képesek feltörni.
A háborúból kimaradás kampányszlogenjével 1916-ban választást nyert Woodrow Wilson elnök a korlátlan tengeralattjáró-háború 1917. február 1-i meghirdetését még nem találta igazolható oknak az USA hadba lépéséhez, amit inkább egy, a Lusitania elsüllyesztéséhez hasonló, amerikai állampolgárokat érintő és közfelháborodást keltő katasztrófához kötött volna. Mivel azonban ilyen nem adódott, a február végén elé tárt Zimmermann-táviratot vélte ehhez megfelelő incidensként beállíthatónak. A Zimmermann-táviratról március 1-én adtak hírt az amerikai lapok. Más lehetőséget nem látva a német külügyminisztérium már másnap sajtóközleményben ismerte el, hogy valóban elküldött egy szövetségre való felkéréssel kapcsolatos üzenetet a mexikói követüknek hasonló tartalommal.
A távirat nyilvánosságra hozatalának jelentősége és az első világháború menetére tett hatása erősen vitatott. Egyik részről a kódolt távirat feltörését a brit hírszerzés legnagyobb első világháborús sikerének tartják, és az egyik első olyan esetnek, amikor egy jelhírszerzési információ (SIGINT) világtörténelmi eseményekre volt hatással. A háború utáni amerikai „mainstream” történetírás átvette Lansing külügyminiszter azon állítását, hogy a táviratban foglalt USA-ellenes konspiráció nyilvánosságra kerülése utáni közfelháborodás megteremtette az amerikai társadalomban a hadba lépéshez szükséges egységet. Más történészek szerint ezzel jelentősen túlértékelték az ügyet, amelyre Wilson elnök 1917. április 2-i, a hadba lépés melletti kongresszusi beszédében is már csak röviden tért ki. Az eset valójában inkább csak elmélyítette a háborúpártiak és az izolacionisták közötti ellentétet, mintsem egyesítette volna a két tábort. Az antantot támogató Egyesült Államok 1917-re saját gazdasági és stratégiai érdekeinek védelmében nem engedhette meg, hogy a neki eladósodott antant vereséget szenvedjen, így a háborúba lépése már csak idő kérdése volt. A táviratnak annyi szerepe lehetett, hogy ez pár héttel korábban következett be.
Előzmények A pleßi konferencia
A Zimmermann-távirat hátterében a német katonai és politikai vezetés közötti harc húzódott a tengeralattjáró-háború folytatásának módozatát illetően. 1915-ben a Lusitania elsüllyesztéséből fakadó diplomáciai bonyodalmak miatt a katonai vezetés meghátrálni kényszerült és a már eleve a meghirdetettnél visszafogottabban folytatott korlátlan tengeralattjáró-háborúval is fel kellett hagynia. 1916 nagy veszteségekkel járó szárazföldi harcai és az északi-tengeri hadszíntéren a skagerraki csata után megszilárdult patthelyzet azonban arról győzték meg a főparancsnokságot, hogy csakis ezen tengerészeti harcmodor újbóli alkalmazásával lehet térdre kényszeríteni az antant iparilag legerősebb hatalmát, Nagy-Britanniát. Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár ellenezte ezt a tervet, ami miatt a leváltását követelték katonai körökben. Külügyminisztere, Gottlieb von Jagow, aki szintén ellenezte a haditengerészet tervét részben az emiatt kialakult viták miatt 1916. november 22-én lemondott. Utódja 1916. november 25-től a hadsereg számára elfogadhatóbbnak tartott Arthur Zimmermann lett.
Míg Németország politikai központja Berlin volt, addig a hadsereg főparancsnoksága (Oberste Heeresleitung, röviden: OHL) a felső-sziléziai Pleß kastélyában volt, és ezt a különállóságot a katonai vezetés igyekezett felhasználni arra, hogy akaratát érvényesítse a politikusokkal szemben. Erich Ludendorff tábornok 1916 decemberében ide invitálta Arthur Zimmermann külügyminisztert egyeztetésre. Zimmermann jórészt Ludendorff támogatásának köszönhetően lehetett külügyminiszter és emiatt a hadvezetés úgy vélte, tudnak olyan befolyással lenni rá, hogy támogassa a tengeralattjáró-háború fokozását. Ebben viszont csalatkozniuk kellett, mert Zimmermann Bethmann-Hollweg kancellár pártjára helyezkedett és nem támogatta a korlátlan tengeralattjáró-háború megindítását. A január elején lezajlott találkozójukról nem készültek hivatalos feljegyzések, de vélhetőleg Ludendorff az ellenállását kérte számon Zimmermanntól. Zimmermann január 6-án hagyta el Pleßt, és már nem tért vissza ide a január 9-én kezdődő koronatanácsi gyűlésre, ahol Bethmann-Hollweg kancellár Zimmermann nélkül egyedül maradt a katonai vezetéssel folytatott vitában.
A gyűlésen a keleti fronton jelentős eredményeket elérni képes és így magának tekintélyt szerző hadvezetés szava nyomott leginkább a latban. A német hadsereg főparancsnoksága úgy vélte, hogy vereséget tud mérni a franciákra és a britekre a nyugati fronton és Nagy-Britanniát térdre tudja kényszeríteni a korlátlan tengeralattjáró-háborúval még mielőtt az amerikai csapatokat nagyobb mennyiségben ki tudnák képezni és át tudnák szállítani Európába. A németeket felbátorították a keleti fronton elért sikereik is, mivel az itt felszabaduló csapataikat is átvezényelhették a nyugati frontra és ez növelte a győzelmi esélyeiket. A hadvezetés rá tudta venni Vilmos császárt a korlátlan tengeralattjáró-háború megindításának támogatására. Egyes politikusok aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy ez a lépés az Egyesült Államokat hadba lépésre késztetheti, míg a hadsereg főtisztjei ettől kevésbé tartottak.
Ludendorff az elért siker ellenére is Zimmermannt „hűtlennek” érezte, és január 11-én kijelentette, hogy a külügyminisztert „tiszteletlen” embernek tartja, akivel nem lehet együtt dolgozni és hamarosan a „fejét fogja követelni”. Zimmermann, amint a koronatanács ülésén született döntés a tudomására jutott, összehívta a tanácsadóit, hogy megvizsgálja, mivel tudnának a külügyminisztérium és a hadvezetés közötti viszonyon javítani – amivel egyben a saját pozícióját is megóvhatná. A legnagyobb fenyegetést az jelentette, hogy az Egyesült Államok válaszul hadat üzen Németországnak, ezért igyekeztek erre az eshetőségre felkészülni és legalább azt elérni, hogy a hadba lépése után az USA kisebb erővel tudjon fellépni Európában. Ebben a légkörben vetette fel a külügyminisztérium egyik munkatársa, Arthur von Kemnitz azt az ötletet, hogy az előző évben már több alkalommal az Egyesült Államok elleni szövetség ötletével előálló Mexikónak küldjenek szövetségi ajánlatot Washington sakkban tartására.
Mexikó helyzete
A mexikói–amerikai konfliktus Mexikó az 1846–48-as mexikói–amerikai háborúban vereséget szenvedett és a Guadalupe Hidalgó-i békeszerződésben le kellett mondania területének 55%-áról, ami hosszú távon rontotta meg a két ország kapcsolatát. Az első világháborút az országban teljesen lefedte a tíz évig eltartó mexikói forradalom (1910–1920), melybe igyekeztek beleszólni a nagyhatalmak is a saját érdeküknek jobban kedvező felet támogatva. Közvetlenül a világháború kitörése előtt Woodrow Wilson amerikai elnök 1914-ben elrendelte Veracruz megszállását az Ypiranga-incidensre hivatkozva. Egy emiatt fenyegető újabb amerikai–mexikói háborút sikerült megakadályozni az ABC-országok (Argentína, Brazília, Chile) közvetítésével a Niagara-vízesésnél megtartott konferencia révén. A világháború alatt Mexikó visszautasította a Németországgal szembeni embargóban való részvételt és teljes garanciát biztosított a német vállalatoknak a működésük fenntartásához, kiváltképpen Mexikóvárosban.Ezeket a garanciákat 25 évre adták és – éppen annak lejárta után – 1942. május 22-én üzent hadat Mexikó a tengelyhatalmaknak a második világháborúban, miután ebben a hónapban két mexikói zászló alatt közlekedő tartályhajó esett német tengeralattjárók áldozatául.
A világháború kezdetén a németek hadihajóikat, melyek a polgárháború alatt a német érdekeket és német állampolgárokat védelmezték, visszavonták Mexikó partjaitól és a térség iránti érdeklődésük megcsappant az európai háború miatt. Carranza elnök azonban ez után is a növekvő amerikai befolyással szembeni ellensúlyként tekintett Németországra és 1916 folyamán számos félhivatalos küldöttség révén igyekezett Berlintől pénzügyi segítséget, fegyverszállítmányokat kérni, valamint védelmi szövetséget kötni a háború utánra. A Felix Díaz körül szerveződő ellenzék is 1915 júliusában azzal kereste meg a washingtoni német nagykövetet, von Bernstorff grófot, hogy amennyiben az USA Németország ellen belépne a háborúba (a Lusitania elsüllyesztésének okán), abban az esetben Németország rendelkezésére állnának és vezetésükkel Mexikó szövetségesként üzenne hadat Washingtonnak megfelelő német támogatás esetén. Bernstorff közölte a követtel, hogy szerinte bizonyosan nem fog sor kerülni egy amerikai-német háborúra, de a követüket Franz von Papenhez, a washingtoni német katonai attaséhoz irányította tovább. Ha ezzel a mexikói közeledést el is utasították, de létrejött a kapcsolat Díaz csoportja és a von Papen között.