A Vukovári mészárlás () a horvátországi háború idején történt 1991. november 20-án a Vukovártól délkeletre fekvő Ovčara tanyán (melyet emiatt ovčarai mészárlásnak is neveznek). Ennek során szerb félkatonai szervezetek horvát hadifoglyokat és civileket gyilkoltak meg, miután a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) átadta nekik őket. A gyilkosságok nem sokkal azután zajlottak le, hogy Vukovárt a JNA, a Területvédelmi erők (TO) és a szomszédos Szerbia félkatonai szervezetei hosszú ostrom után elfoglalták. Ez volt a horvát függetlenségi háború legnagyobb mészárlása.
A vukovári csata utolsó napjaiban a horvát hatóságok, a JNA és az Európai Unió megfigyelő missziója a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságával (ICRC) együttműködve tárgyalt a vukovári kórház kiürítéséről. A JNA ezt követően a megállapodás ellenére megtagadta az ICRC belépését a kórházba, és körülbelül 300 embert távolított el a kórház helyiségeiből. A nagyrészt horvátokból, valamint szerbekből, magyarokból, muszlimokból és két, a horvát nemzeti gárda oldalán harcoló külföldi állampolgárból álló csoportot először a vukovári JNA laktanyába szállították. Több foglyot kórházi személyzetként azonosítottak, és eltávolítottak a csoportból, hogy visszavigyék őket a kórházba, míg a többieket a Vukovártól délre található Ovčara nevű mezőgazdasági majorba szállították. A farmon a foglyokat több órán keresztül verték, majd a JNA kivonta csapatait a helyszínről, így a foglyokat a horvátországi szerb területvédelmi erők és a szerb félkatonai csoportok őrizetében hagyták. A foglyokat ezután egy előkészített helyre vitték, ahol tíz-húszfős csoportokban kivégezték, majd tömegsírba temették őket.
A tömegsírt 1992 októberében fedezték fel, és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Védelmi Erői (UNPROFOR) őrizték, akik az év elején vonultak be a területre. 1996-ban a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) nyomozói 200 holttestet emeltek ki a sírból. Horvátország úgy véli, hogy 61 másik személyt a helyszínen egy másik sírba temettek el, míg az ICTY ügyészei úgy vélik, hogy ez a szám 60. Az ICTY a mészárlással kapcsolatban két JNA tisztet ítélt el, és Slobodan Milošević volt szerb elnököt is megvádolta a többek között Vukováron elkövetett háborús bűnökkel. Milošević azonban meghalt a börtönben, mielőtt tárgyalása befejeződhetett volna. A horvátországi szerb területvédelmi erők és a szerb félkatonai egységek több egykori tagját is perbe fogta a szerb igazságszolgáltatás, akiket elítéltek a mészárlásban való részvételük miatt. 2015 februárjában a Nemzetközi Bíróság úgy döntött, hogy a Horvátországban máshol elkövetett ostromok, mészárlások és az egyidejűleg elkövetett atrocitások nem minősülnek népirtásnak.
A tömegsír helyét egy emlékmű és az Ovčara majorban a foglyok fogságban tartására használt tárolóépület jelöli, melyet 2006-ban emlékközponttá építették át. 2014 júliusáig a központot mintegy 500 000 turista kereste fel.
Előzmények 1990-ben, a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak. A Jugoszláv Néphadsereg ezután az ellenállás minimalizálása érdekében elkobozta Horvát területvédelem (Teritorijalna obrana) fegyvereit. Augusztus 17-én a feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult, amelynek középpontja a dalmát hátországnak Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területei, Lika, a Kordun, Banovina és Kelet-Horvátország részei voltak. 1991 januárjában, miután Szerbia két sikertelen kísérletet tett (amelyet Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogattak), hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére, márciusban a szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség közötti vértelen összecsapás után maga a JNA, (Szerbia és szövetségesei támogatásával) kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon a számára háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet március 15-én elutasították, és a JNA lényegében Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került. Milošević, aki Jugoszlávia megőrzése helyett a Szerbia bővítésére irányuló kampányt részesítette előnyben, nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy a JNA-t szerb hadsereggel váltja fel, és kijelentette, hogy nem ismeri el többé a szövetségi elnökség fennhatóságát. A fenyegetés arra késztette a JNA-t, hogy Szerbia bővítése érdekében fokozatosan feladja Jugoszlávia megőrzésének terveit. A hónap végére, miután a JNA a felkelők oldalán avatkozott be, és megakadályozta a horvát rendőrség intézkedését, a konfliktus halálos kimenetelűvé fajult. 250px|bélyegkép|jobbra|Hadműveletek Kelet-Szlavóniában 1991 szeptembere és 1992 januárja között A horvát álláspont a JNA szerb lázadásban betöltött szerepéről 1991 januárjától fokozatosan alakult ki. Franjo Tuđman horvát elnök eredeti terve az volt, hogy az Európai Közösség (EK) és az Egyesült Államok támogatását megszerezze Horvátországnak, és figyelmen kívül hagyta a JNA horvátországi laktanyáinak és katonai létesítmények elfoglalására vonatkozó tanácsot. Tuđman álláspontját az a meggyőződése motiválta, hogy Horvátország nem tud háborút nyerni a JNA ellen. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői kinyilvánították szándékukat, hogy az ellenőrzésük alatt álló, a horvát kormány által szakadár régiónak tekintett területet Szerbia területébe integrálják. A szerbek döntését a Horvát Köztársaság kormánya lázadásnak nyilvánította. 1991 júniusában Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. A feszültség végül teljes körű háborúba tört ki, amely 1995-ig tartott.
1991 elején Horvátországnak nem volt reguláris hadserege. Annak érdekében, hogy megerősítse védekezését, megduplázta a rendőrség létszámát, mely így mintegy 20 000 főre nőtt. A haderő leghatékonyabb része a 3000 fős különleges rendőrség volt. Emellett 16 zászlóaljba és 10 századba területi alapon szervezett 9-10 000 tartalékos rendőr is rendelkezésre állt. A tartalékos erőnek nem volt fegyvere. A helyzet romlására reagálva a horvát kormány májusban a különleges rendőrzászlóaljakat négy teljesen hivatásos gárdadandárrá bővítve létrehozta a horvát nemzeti gárdát (szerb-horvátul: Zbor narodne garde – ZNG). A horvát védelmi minisztérium irányítása alatt és Martin Špegelj nyugalmazott JNA tábornok parancsnoksága alatt álló négy gárdadandár körülbelül 8000 katonából állt. A szintén 40 000-re bővített tartalékos rendőrséget a ZNG-hez csatolták, és 19 dandárba és 14 független zászlóaljba szervezték át. A gárdadandárok voltak a ZNG egyetlen olyan egységei, amelyek teljesen fel voltak szerelve kézi lőfegyverekkel, de az egész ZNG-ben hiányoztak a nehézfegyverek, és a dandárszint felett rossz volt a parancsnoki és irányítási struktúra. A nehézfegyverek hiánya olyan súlyos volt, hogy a ZNG a második világháborús fegyverek használatához folyamodott, amelyeket múzeumokból és filmstúdiókból kölcsönöztek. A horvát fegyverkészlet akkoriban 30 ezer külföldön vásárolt kézi lőfegyverből és 15 ezer, korábban a rendőrség tulajdonában lévő fegyverből állt. A gárdadandároktól elvett személyi állomány pótlására új, 10 000 fős különleges rendőrséget hoztak létre.
Közvetlen előzmények 250px|bélyegkép|jobbra|A vukovári csata térképe 1991 szeptembere és novembere között Miután Horvátország szeptember 14–15-én elindította a laktanyacsatát, hogy elfoglalja a JNA horvátországi létesítményeit, a JNA a város helyőrségének felmentésére kis léptékű hadműveletet indított Vukovár ellen. Ezzel egy időben horvátországi hadjárata előkészítéseként nagyszabású mozgósításba kezdett. A mozgósított személyi állomány azonban széles körben megtagadta, hogy csatlakozzon a kijelölt egységekhez, dezertálások, és a háború iránti lelkesedés általános hiánya volt tapasztalható. A válaszadási arány különösen gyenge volt Közép-Szerbiában, ahol a behívottaknak mindössze 26 százaléka jelentkezett szolgálatra. Ez a csapatok létszámának alacsony feltöltöttségét eredményezte, ami arra kényszerítette a JNA vezetését, hogy kevesebb létszámú gyalogsági egységet állítson fel.
A JNA támadó hadműveletei a kelet-horvátországi szlavóniai régióban szeptember 20-án indultak meg. Mivel a JNA az ismételt támadások ellenére sem tudta elfoglalni a várost, a Vukovár elleni támadás fokozatosan a hadművelet fő eseményévé vált. A Vukováron és környékén zajló harcok hónapokig tartottak, melyekbe végül bevonták a JNA fő páncélos erőit, amelyek korábban a tervek szerint nyugat felé, a nyugat-szlavóniai szerbek által birtokolt területek felé haladtak volna előre. A vukovári helyőrség felmentése mellett a JNA a horvát erőket kívánta kiűzni a városból, hogy később már ne jelentsenek veszélyt a szerbek hátországára, amennyiben a hadjárat Vinkovcétől nyugatra haladna.
A JNA-t helyi szerb állományú területvédelmi (TO) egységekkel és szerb félkatonai önkéntesekkel erősítették meg, amelyeknek az volt a célja, hogy pótolják azokat a tartalékosokat, akik nem reagáltak a behívásukra. Az önkénteseket gyakran etnikai gyűlölet motiválta, számtalan otthont raboltak ki, és számos atrocitást követtek el a civilek ellen. Több mint két hónapos harc után a horvát csapatok november 18-án megadták magukat. A JNA tüzérségi és rakétacsapásai miatt Vukovár jelentős károkat szenvedett. A csata végére több mint 700 000 lövedéket és egyéb rakétát lőttek ki a városra, ami a napi 12 000-es számot is elérhette.
A mészárlás Kiürítési intézkedések Andrija Rašeta vezérőrnagy, a JNA 5. (Zágrábi) Katonai Körzetének parancsnoka november 17-én értesítette az Európai Közösség Megfigyelő Misszióját (ECMM), hogy a JNA elvben elfogadta a veszélyeztetett személyek Vukovárból történő gyors evakuálását. A becslések szerint ekkor körülbelül 400 ember rekedt a városi kórházban, de később kiderült, hogy a tényleges szám körülbelül 450 volt. Ez a szám körülbelül 40 olyan beteget tartalmazott, akiket az elmúlt néhány napban szenvedett súlyos sérülések miatt kezeltek, és körülbelül 360 olyan beteg volt, akik korábban elszenvedett sérüléseikből gyógyultak fel. Ezeken az egyéneken kívül a csata utolsó napjaiban néhány civil is menedéket keresett a kórházban. Arra számítva mentek oda, hogy majd evakuálják őket a városból, pedig magát a kórházat is naponta érte tüzérségi támadás. Ezenkívül magát betegnek, vagy a kórház személyzetének kiadva, számos horvát katona is a kórházba menekült.
November 18-án Horvátország, a JNA és az ECMM képviselőiből álló háromoldalú bizottság a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC), a Médecins Sans Frontières és a Máltai Lovagrend képviselőivel tárgyalt az evakuálás mikéntjéről. November 18-ról 19-re virradó éjszaka Rašeta és Andrija Hebrang horvát egészségügyi miniszter megállapodást írt alá az evakuálásról. A megállapodás garantálta, hogy a kitelepítettek a Lužac külváros–Bogdánfalva–Valkószentmária–Zidine csomópont–Berzétemonostor–Vinkovce útvonalon haladhatnak. A Zidine nevű csomópontnál át kellett adni őket a nemzetközi hatóságoknak, a kórházat az ICRC felügyelete alá kellett helyezni, és a teljes műveletet az ECMM-nek kellett volna felügyelnie. Hebrang értesítette a megállapodásról Vesna Bosanac kórházigazgatót, és közölte vele, hogy az ICRC csapatai megérkeznek. Aznap este Siniša Glavašević rádióriporter, aki az ostrom teljes menetét a városon belülről tudósította, közvetítette a kórházból utolsó helyzetjelentését. Maga Glavašević abban reménykedett, hogy az ICRC-vel együtt elhagyhatja a várost, mivel féltette életét, ha a szerb félkatonai csapatok elfogják.
A kórház átvétele 250px|bélyegkép|jobbra|A vukovári kórház épülete a háborús emlékművel