A Pumori vagy Pumo Ri (nepáli nyelven: पुमोरि, kínai nyelven: 普莫里峰) egy magas hegy a Himalája Mahalangur-Himalája hegyvonulatában, a nepáli-kínai határon. A Pumori mindössze nyolc kilométerre nyugatra fekszik a világ legmagasabb hegycsúcsától, Mount Everesttől. A hegy nevét George Mallory hegymászótól kapta, melynek jelentése serpa nyelven „a leány hegy”. A „Pumo” fiatal lányt, a „Ri” pedig hegyet jelent a serpa nyelvben. A hegyet a hegymászók az Everest lányaként, Kristályhegyként vagy – Mallory lánya után – Clare-hegyként is nevezik.
A Pumori kedvelt hegymászócélpont az Everest-régióban, mivel csúcsáról kitűnő kilátás nyílik a Mount Everestre, Tibetre és a környező hegyláncokra. A hegyet először egy német-svájci expedíció mászta meg 1962. május 17-én, melynek során Gerhard Lenser, Ueli Hürlemann és Ernst Forrer jutott fel a csúcsra. A hegyre vezető legkönnyebb útvonal nem minősül különösen technikásnak, azonban a jelentős lavinaveszély miatt már számos tragédia történt a mászási kísérletek során.
A hegy fekvése
A Pumori Nepál 1. számú tartományában, a Solukhumbu körzetben található; 7161 méter magas csúcsa a nepáli-kínai határon fekszik. A hegy a Himalája hegység Mahalangur-Himalája hegyvonulatának részét képezi. Északról a Pumori-gleccser, délkeletről a Khumbu-gleccser, keletről a Khumbu-jégesés határolja. A szomszédos Lingtrennel egy magasságban húzódó nyereg köti össze. Déli kiszögellése, az 5643 méter magas Kála Patthar igen népszerű a túrázók körében, mivel közel fekszik Górak Sép településhez, külön mászóengedély nélkül látogatható és látványos kilátás nyílik róla az Everestre, a Nupcsére, a Csangcére és a Lhoce északi szárnyára. A hegy lábánál, a Khumbu-gleccseren, magasságon található a Mount Everest alaptábor.
A Pumori első megmászása
A Pumori megmászása hosszú időn keresztül nem szerepelt célkitűzésként a régióba szervezett expedíciók terveiben, a korábbi vállalkozások figyelmét az Everest meghódítása kötötte le. Bár 1921-ben George Mallory, 1950-ben Bill Tilman és Charlie Houston, majd 1951-ben Eric Shipton és Edmund Hillary feljutott a Pumori hegyoldalába, azonban céljuk nem a hegy meghódítása, hanem az Everestre vezető lehetséges útvonal feltérképezése volt. Shipton és Hillary egészen magasságig jutott a Pumori gerincén, ahonnan tiszta kilátás nyílt a Khumbu-jégesésre, a Nyugati-völgykatlanra és a felette magasodó jéggel borított sziklafalra, valamint az Everest déli nyergére. A komoly lavinaveszély miatt a Pumori csúcsára való feljutást lehetetlennek tartották.
bélyegkép|jobbra|Górak Sép, Kála Patthar és a Pumori bélyegkép|jobbra|A Pumori csúcsa az alaptáborból 1962-ben Gerhard Lenser német hegymászó vezetésével egy német-svájci expedíció indult az Everest-térségbe kifejezetten azzal a céllal, hogy a Pumori csúcsára feljussanak. Az expedíció további tagjai Ueli Hürlemann, Ernst Forrer és Hans Rutzel voltak, akikhez Nyima Tenzing és Nyima Dordzse serpák csatlakoztak. A csapat az alaptábort 1962. április 4-én állította fel Górak Sép település és a Pumori-gleccser közötti mélyedésben, 5486 méter magasságon.
Az első hét pihenéssel és akklimatizálódással telt, majd április 12-én megkezdték a felderítő túrákat, hogy megfelelő utat találjanak a hegy csúcsa felé. Miután a nyugati szárny felől a lavinaveszély miatt nem tudtak biztonságosan továbbhaladni, ezért Lenser úgy döntött, hogy az I. tábort a keleti sziklacsúcs legközelebbi részén alakítják ki, és onnan tesznek újabb kísérletet, hogy utat találjanak a hegyre. A korábbi szép időjárás helyét átvették a folyamatos jégesők és hóviharok, amelyek jelentősen megnehezítették az előrejutást. A táborból előbb Lenser és két serpa, majd Forrer és Rutzel kísérelt meg feljebb jutni. Egészen a délkeleti fal aljáig sikerült kiépíteni a biztonsági köteleket és eljutottak egy függőleges kürtőhöz, amely azonban megállította őket. Több sikertelen kísérletet követően végül Forrer átjutott a kürtőn és egy kiálló, szószékszerű helyen sikerült a jégből egy vízszintes helyet kialakítania, ahol egy kisebb sátrat fel tudtak állítani. Ez a hely lett a II. tábor. Eközben Hürlemann, aki akklimatizálódási nehézségei miatt az alaptáborban maradt, a serpákkal elkezdte az utánpótlást felszállítani az I. táborba.
Lenser és Forrer április 23-án megkezdték a déli fal első részének megmászását, majd május 3-án este sikerült elérniük a Pumori és a Lingtren között húzódó magas nyerget, melyet Lenser a „Csalódottak hágójának” nevezett el. A nyereg felett, alakították ki a III. számú tábort. A fényképek és térképek alapján az északkeleti gerincet egy szilárd, könnyen mászható útvonalnak vélték, azonban a néhány sikertelen próbálkozást követően kénytelenek voltak visszafordulni a folyamatos hóvihar és lavinaveszély miatt, majd május 13-án visszatértek az alaptáborba.
Lenser és Forrer május 13-án visszatért a hágón lévő III. táborba. Ez idő alatt Hürlemann és Rutzel még két kísérletet tettek, hogy feljussanak az északkeleti gerincen, azonban ők is kénytelenek voltak visszafordulni. Lenser úgy döntött, hogy a III. táborban maradnak, amíg az időjárás javul vagy a készleteik elfogynak. A terv szerint további állandó tábor építése nélkül, minden szükséges felszerelést – egy kis sátrat és ötnapi ellátmányt – magukkal szállítva kísérelnek meg feljutni a csúcshoz vezető falon. Két nappal később az időjárás végre kedvező volt az induláshoz és Hürlemannal kiegészülve elhagyták a III-as tábort. Ez alkalommal sikerült átjutniuk a gerinc eddig áthatolhatatlannak hitt szakaszán, és az északkeleti gerinc közepén egy egyenes párkányon felállították apró sátrukat. A következő napon egy magas jégtornyot megkerülve a jeges északi falon, magasságban felállították az utolsó táborhelyet, melyet Hürlemann „Pumori Hospiz”-nakMagyarul nagyjából Pumori Szeretetotthonnak fordítható. nevezett el. Reggel a csúcsra vezető út már nem okozott különösebb nehézségeket. Az erős, száraz tibeti szél a rossz időjárási időszak összes laza havát elhordta, és a nap jól mászható felületté változtatta a meredek, nagyjából 500 méteres falat. 1962. május 17-én, nem sokkal 11 óra után Lenser, Forrer és Hürlemann feljutott a Pumori csúcsára.
A hegy további meghatározó megmászásai
bélyegkép|jobbra|A Pumori (balra) és a Lingtren (jobbra) bélyegkép|jobbra|A Pumori az előtérben a Kála Pattharral A Pumori csúcsát eddig hét különböző útvonalvariáción keresztül sikerült megmászni. Lenserék 1962-es, a délkeleti és északkeleti gerincen keresztül vezető útvonalát, amely az összes útvonal közül a leghosszabb, azóta nem ismételték meg. A hegy csúcsát leggyakrabban a délkeleti gerincen keresztül vezető útvonalakon, leginkább az 1973-as japán expedíció útvonalán sikerült elérni.
Tíz évvel Lenserék sikerét követően, 1972 őszén a francia Nemzeti sí- és hegymászóiskolaEcole Nationale de Ski et d'Alpinisme oktatóinak hétfős csoportja érkezett Nepálba azzal a céllal, hogy a Pumorit egy új útvonalon, a déli falon keresztül hódítsa meg. A csapat három tábor létesítésével jutott fel a magasságban felállított táborhelyre, ahonnan a csúcstámadást megkísérelték. Az Yves Pollet-Villard expedícióvezető, Yvon Masino, Georges Payot és Jean Coudray alkotta első csapat november 3-án 12 órakor feljutott a Pumori csúcsára. Másnap, november 4-én a Pierre Blanc, Maurice Gicquel, Raymond Renaud és Ang Temba szirdárPerzsa eredetű, indiai cím; jelentése főnök, vezér. A teherhordó serpákat irányító vezetőket is ezzel az elnevezéssel illették. alkotta második csapat is – kedvező időjárási viszonyok mellett – ugyanazon az útvonalon felért a csúcsra.
A következő évben, 1973-ban a japán Tohan Klub hegymászócsapata, Sigejuki Nakamura vezetésével egy új útvonalon, a délnyugati gerincen keresztül mászta meg a hegyet. A három hétig tartó nehéz mászás során közel rögzített kötélvonalat és három magaslati tábort építettek ki. Április 30-án Nabuo Simosaka és Tatszudzsi Sigeno, a csúcstámadásra kiválasztott hegymászók bivakolvaA bivak francia (bivouac) eredetű szó, katonai szakkifejezés, jelentése szabad ég alatti tartózkodás, illetve tábor a szabadban. A bivakolás a hegymászásban a szabad ég alatti vagy természetes képződményekben (pl. barlangban), külön táborépítés nélküli éjszakázást jelenti. töltötték az éjszakát, majd másnap, május 1-én reggel elérték a csúcsot.
1974. október 13-án a Hirosi Fudzsita által vezetett, az Unpo Alpinista Klub által szervezett japán expedíció keretében Minoru Takagi és Nobujaki Kaneko hegymászóknak sikerült a nyugati falon keresztül megmászni a Pumori csúcsát.
Az első női hegymászó, aki feljutott a csúcsra Claudine Lescure volt, aki az 1975-ös francia expedíció tagjaként az északnyugati gerincet mászta meg.
1982. január 6-án az Everest Grand Circle expedíció tagjai, Ned Gillette, Jan Reynolds és Jim Bridwell egy új útvonalon, a téli időszakban mászták meg a Pumori csúcsát. Elsőként jutottak fel télen a hegyre.
A Pumori csúcsát elsőként Jeff Lowe érte el szólóban, 1983. december 18-án a déli falon keresztül. Lowe társával, Earl Wiggins-szel akart a déli falon feljutni, alpesi stílusban. Wigginsnél azonban az alaptáborban életveszélyes tüdő- és agyödéma alakult ki, mely miatt vissza kellett térnie egy alacsonyabb magasságon lévő lakott településre. Ezt követően Lowe úgy döntött, hogy egyedül kísérli meg a mászást. A mászás során sátor nélkül, a szabad ég alatt hálózsákban bivakolva vészelte át az éjszakákat.
1986. december 3-án egy japán expedíció új útvonalon mászta meg a Pumori keleti falát. Hirosi Aota és Josiki Sasahara gyors, alpesi stílusú mászással három nap alatt jutott a csúcsra. A japán expedícióval egyidőben Todd Bibler az ún. „Katalán útvonalon” 1986. december 5-én szólóban ért fel hegytetőre.
Egy iráni expedíció három női hegymászója, Leila Bahrami, Mitra Nazari és Farhondeh, Chesmah Ghsabani és három serpa társaságában 2002. október 20-án a délkeleti falon és a keleti gerincen keresztül jutott fel a csúcsra. Ők voltak az első iráni női hegymászók, akik bármilyen expedícióban részt vettek a Himalájában. A serpák kétszer is leállították az útvonal megnyitását a csapat előtt, mivel nem számítottak arra, hogy a nők megbirkóznak a nehézségekkel. A női hegymászók azonban ragaszkodtak hozzá, hogy folytassák a közel függőleges szakaszon a mászást és egy tízórás csúcstámadással feljutottak a csúcsra.
Tragédiák a Pumorin
bélyegkép|jobbra|Lavina az Everesten bélyegkép|jobbra|Az Everest alaptábor A Pumori kedvelt hegymászócélpont, azonban a mászást jelentősen megnehezíti a folyamatos lavinaveszély. A hegy meghódításának története során számos, halálesettel végződő tragédia történt. Jól mutatja a hegy veszélyeit, hogy a 2005-ös adatok szerint 472 ember mászta meg a Pumorit, és ennek során 42-en haltak meg (13-an a csúcsra jutás után).
1988. október 18-án két, huszonhét éves izlandi hegymászó, Kristin Rúnarsson és Þorstein Guðjónsson hunyt el a hegyen. Társuk, Stephen Aistrope az alaptáborból magasságban még látta őket, majd eltűntek a látóteréből. Mivel nem adtak életjelet magukról, helikopteres kutatást szerveztek megtalálásukra, azonban sem a hegymászókat, sem felszerelésüket nem találták meg. Harminc évvel később, 2018-ban egy amerikai hegymászó talált rá holttestükre, melyeket igazolványaik alapján sikerült azonosítani.
1989-ben négy spanyol hegymászót sodort el a lavina a Pumori lejtőin, egyikük sem élte túl a balesetet. 2001. szeptember 27-én egy új spanyol hegymászócsapat érkezett, a szezonhoz képest kissé megkésve. Kora reggel indultak el a létesített táborból. Nem sokkal később egy hatalmas lavina söpört végig a Pumori lejtőin. A csapat alaptáborban maradt tagjai helikopteres mentést szerveztek. Az első légi megfigyelés megerősítette a lavina kiterjedését, majd két hálózsákot láttak a jégtörmelék között. Spanyolországból mentőcsapat indult a térségbe, azonban a holttestek felkutatására tett erőfeszítések a rendkívüli lavinaveszély miatt nem jártak sikerrel, sőt egy másik lavina két hegyimentőt is maga alá temetett.