A laktanyacsata () a horvátországi háború kezdeti összecsapásainak sorozata volt 1991 közepén-végén a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG, később Horvát Hadsereg) és a horvát rendőrség, valamint a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) között. A csaták számos horvátországi JNA objektum körül zajlottak, kezdve azzal, hogy a horvát erők blokád alá vették a JNA laktanyáit, a fegyverraktárakat és egyéb létesítményeket. Az akciósorozat hivatalosan szeptember 14-én kezdődött; célja pedig az volt, hogy a ZNG által birtokolt területen semlegesítse a JNA állásait, valamint biztosítsa a fegyver- és lőszerellátást a rosszul felszerelt ZNG számára.
A laktanyacsata a horvát hatóságok és az 1990 augusztusában nyíltan fellázadt horvátországi szerbek közötti konfliktus, valamint a JNA jugoszláv föderáció megőrzésére irányuló erőfeszítéseinek eszkalációja volt. Ezzel egy időben Horvátország lépéseket tett a Jugoszláviától való függetlenség kivívása felé. A laktanyacsata röviddel megelőzta a JNA horvátországi hadjáratának kezdetét, melynek időpontját és hadműveleti terveit szeptember elején annak érdekében módosították, hogy tehermentesítsék a blokád alatt álló laktanyákat. A JNA előretörését azonban nagyrészt megfékezte a ZNG, amely elfoglalt néhány JNA létesítményt.
A ZNG és a rendőrség elfoglalt több kisebb, elszigetelt JNA állást, valamint számos nagy fegyverraktárt és laktanyát – köztük a JNA 32. (Varasdi) hadtestének összes objektumát. A lépéssel a horvát erők jelentős fegyverkészletet biztosítottak – köztük 250 harckocsit, több száz tüzérségi eszközt, valamint nagy mennyiségű kézi lőfegyvert és lőszert –, amely a horvát függetlenségi háború korai szakaszában döntő fontosságúnak bizonyult a JNA előretörései elleni védekezésben. A JNA egyes létesítményei harc nélkül adták meg magukat, míg mások fegyveres ellenállást tanúsítottak a hatalomátvétellel szemben. Ez helyenként polgári áldozatokat is okozott, mert a laktanyák városi területeken helyezkedtek el. Horvátországban később vádat emeltek az elfogott JNA katonák bántalmazása vagy megölése, valamint polgári lakosság elleni háborús bűnök miatt, de a vádlottak többsége szabadlábon maradt.
Novemberben a JNA és Horvátország több megállapodást kötött a blokád felszámolásáról és a JNA kivonásáról Horvátországból. A kivonás, kivéve a Dubrovnik környéki területeket, valamint Vis és Lastovo szigetét 1992. január 4-re fejeződött be. A JNA 1992 nyaráig tartotta fenn ottani jelenlétét. Mivel a JNA kivonult az általa ellenőrzött horvátországi területekről, helyébe a Vance-tervben elfogadott ENSZ-békefenntartók léptek.
Előzmények 1990-ben, a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak. A Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska Narodna Armija – JNA) elkobozta Horvátország területvédelmi fegyvereit (Teritorijalna obrana – TO), hogy minimalizálja a lehetséges ellenállást. 1990. augusztus 17-én a fokozódó feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult.A lázadás Dalmácia hátországának Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területein, valamint a Lika, Kordun, Banovina régiók és Kelet-Horvátország egyes részein zajlott. 1991 januárjában Szerbia Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogatásával kétszer is sikertelenül próbálkozott, hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére.
A szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség között márciusban vívott vértelen összecsapás után maga a JNA, Szerbia és szövetségesei támogatásával, kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon neki háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet 1991. március 15-én elutasították, és a JNA Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került 1991 nyarán, amikor a jugoszláv szövetség szétesésnek indult. A hónap végére a konfliktus eszkalálódott, ami a háború első halálos áldozataihoz vezetett. A JNA ezután közbelépett, hogy támogassa a felkelőket, és megakadályozza a horvát rendőrség beavatkozását. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői bejelentették, hogy az ellenőrzésük alatt álló területeket integrálják Szerbiával. Horvátország kormánya ezt az elszakadás aktusának tekintette.
1991 márciusára a konfliktus Horvátország függetlenségi háborújává fajult, majd 1991 júniusában, Jugoszlávia felbomlásával Horvátország kikiáltotta függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozat három hónapos moratóriumot követően október 8-án lépett hatályba. A december 19-én a Krajinai Szerb Köztársaságra (RSK) átkeresztelt SAO Krajina ezután etnikai tisztogató akciókat indított a horvát civil lakosság ellen.
A fokozódó feszültségek szabályozását nehezítette az SAO Krajina növekvő támogatása, amelyet a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nyújtott. A horvát rendőrség képtelen volt megbirkózni a helyzettel, ami 1991 májusában a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) létrehozásához vezetett. Miközben a horvátországi katonai konfliktus tovább eszkalálódott a ZNG katonai erővé fejlesztését megnehezítette az ENSZ szeptemberben bevezetett fegyverembargója. Augusztus 26-án megkezdődött a konfliktus addigi legnagyobb fegyveres összecsapása, a vukovári csata.
1991 elején Horvátországnak nem volt reguláris hadserege, ezért védelmének megerősítése érdekében megduplázta rendőri erői létszámát, mely így 20 000 főre nőtt. A haderő leghatékonyabb részét a tizenkét zászlóaljba szervezett, a katonai egységek szerepét átvevő, 3000 fős különleges rendőrség jelentette. Emellett 16 zászlóaljba és 10 századba területi alapon szervezett 9-10 000 tartalékos rendőr is rendelkezésre állt. A tartalékos erőnek nem volt fegyvere. A helyzet romlására reagálva a horvát kormány a különleges rendőrzászlóaljakat négy, összesen mintegy 8000 fős, a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében álló gárdadandárba összevonva májusban létrehozta a horvát nemzeti gárdát (Zbor narodne garde - ZNG), amelynek élén Martin Špegelj nyugalmazott JNA tábornok állt. Az addigra 40 000 fősre bővült regionális rendőrséget is a ZNG-hez csatolták, és 19 dandárba és 14 önálló zászlóaljba szervezték át. A gárdadandárok voltak a ZNG egyetlen olyan egységei, amelyek kézifegyverekkel teljesen fel voltak fegyverkezve. viszont az egész ZNG-ben hiányoztak a nehézfegyverek, és nem volt parancsnoki és irányító struktúra. A nehézfegyverek hiánya olyan súlyos volt, hogy a ZNG a múzeumokból és filmstúdiókból származó második világháborús fegyvereket próbálta rendszerbe állítani. Akkoriban a horvát fegyverkészlet 30 ezer külföldön vásárolt kézi lőfegyverből és 15 ezer, korábban a rendőrség tulajdonában lévő fegyverből állt. Ekkor a gárdadandárokba vezényelt állomány pótlására egy új, 10 000 fős különleges rendőri egységet hoztak létre.
A csatához vezető események A JNA-nak szerb lázadásban betöltött szerepéről alkotott horvát vélemények 1991. januárja és szeptembere között fokozatosan alakultak ki. Franjo Tuđman horvát elnök első terve az volt, hogy az Európai Közösség (EK) és az Egyesült Államok támogatását szerezze meg Horvátországnak; ezért a JNA laktanyák és tároló létesítmények elfoglalására vonatkozó tanácsokat ekkor még elutasította. A JNA létesítményeinek elfoglalását először 1990 végén Martin Špegelj honvédelmi miniszter szorgalmazta; majd 1991 elején és közepén, miközben a JNA 1991 június–júliusában a tíznapos háborúban a szlovén területvédelmi erők ellen harcolt, ismét sürgette Tuđmant, hogy fogadja el a tervet. A júliusban kinevezett új honvédelmi miniszter, Šime Đodan is megismételte Špegelj felhívásait. Špegelj maradt a ZNG parancsnoka.
Tuđman álláspontját az a meggyőződése motiválta, hogy Horvátország nem tud háborút nyerni a JNA ellen. Annak ellenére, hogy a JNA tevékenységét a jelek szerint összehangolták a horvátországi szerb erőkkel, a ZNG tevékenysége csak a védelemre korlátozódott. Ezt a benyomást erősítették meg a JNA által a horvátországi szerb milícia és a ZNG közötti fegyveres konfliktusok után létrehozott ütközőzónák. A konfliktusokba JNA rendre azután avatkozott be, hogy a ZNG területet vesztett, így a JNA érkezése előtt az általuk elfoglalt területek horvátországi szerbek kezében maradtak. A JNA fegyvereket is biztosított a horvátországi szerbeknek, bár a legtöbb fegyvert szerbiai területvédelmi erők és a belügyminisztérium készleteiből biztosították számukra.
1991 júliusában egy parlamenti vita során Špegelj és Đodan követeléseit számos horvát parlamenti képviselő is támogatta. Emiatt Tuđman még abban a hónapban menesztette Đodant, amelyben kinevezte, Špegelj pedig augusztus 3-án lemondott posztjáról. A kelet-horvátországi helyzet romlása, ideértve a ZNG csapatainak a JNA erői által Baranyából történt eltávolítását, az Eszék, Vukovár és Vinkovce környékén kitört harcokat, a növekvő veszteségeket, valamint az egyre erősödő meggyőződést, hogy a JNA aktívan támogatja a szerbek lázadását, Tuđmant végül cselekvésre kényszerítette. Augusztus 22-én ultimátumot intézett a jugoszláv szövetségi hatóságokhoz, melyben követelte, hogy a JNA katonáit a hónap végéig vonják vissza a laktanyába. Az ultimátum kimondta, hogy ha a JNA a felhívásnak nem tesz eleget, Horvátország megszálló hadseregnek tekinti, és megteszi a megfelelő lépéseket. Szeptember 1-jén az EB tűzszünetet és békekonferenciát javasolt, amelyet ultimátuma ellenére Tuđman és a jugoszláv elnökség is elfogadott. A konferencia szeptember 7-én kezdődött, és négy nappal később az elnökség akkori horvát elnöke, Stjepan Mesić utasította a JNA-t, hogy 48 órán belül térjen vissza laktanyákba. A lépést Tuđmannak az a meggyőződése motiválta, hogy miközben a konferencia folyik, a ZNG teret veszít. A parancsot a testület más tagjai vitatták, és ez Horvátországnak okot adott arra, hogy a JNA-val nyíltan is szembeszálljon.
A csata lefolyása Franjo Gregurić miniszterelnök javasolta Tuđmannak Špegelj tervének végrehajtását. Anton Tus tábornok szerint Tuđman szeptember 12-én utasította a ZNG-t a JNA laktanyák elfoglalására, de másnap visszavonta a parancsot. Miután azonban Tus könyörgött Tuđmannak, hogy engedélyezze a lépést, azzal érvelve, hogy a ZNG kifut az időből, a parancsot szeptember 14-én ismét kiadták. A laktanyacsata kezdeteként ugyanezen a napon a ZNG és a horvát rendőrség blokád alá vette a laktanyákat, és a JNA összes létesítményében elzárta azokat a közműveket, amelyekhez hozzáfért. A lépés blokád alá vont 33 nagy horvátországi JNA helyőrséget és számos kisebb létesítményt, köztük határállomásokat, fegyver- és lőszerraktárakat. A blokád arra kényszerítette a JNA-t, hogy úgy módosítsa horvátországi akcióit, hogy alkalmazkodjon az új fejleményhez. Nagyrészt a helyi harctéri helyzetekre reagálva, a ZNG már a blokád hivatalos jóváhagyása előtt is megtámadt számos JNA állást. Az első ilyen incidens válaszul a közeli Kijevo falu elleni szerb támadásra, augusztus 25-én a sinji JNA laktanya elleni sikertelen támadás volt. Szeptember 3-án a ZNG elfoglalt egy laktanyát Sziszekben, szeptember 13-án pedig a város ellenőrzéséért folytatott harcok közepette egy fegyverraktárat Gospić térségében. Májusban az egyik Đuro Đaković gyárban 21 db M-84AB harckocsit foglaltak le. A tankokat Kuvaitba kellett volna szállítani, de a szállítmány egy részét Horvátország tartotta meg magának. Augusztus 21-én Bródban lefoglaltak egy a JNA fegyvereit Szlovéniából Szerbiába szállító vonatot. A ZNG itt szerezte meg első légvédelmi, páncéltörő és tüzérségi eszközeit, miközben aknavetőkészletét is gyarapította. A JNA létesítményeit ostromló ZNG erők főként a helyi lakosságból származtak; a más városokból bevetett erősítés viszonylag kevés volt.
Szeptember