A Második Francia Császárság (, hivatalosan csak Francia Császárság), III. Napóleon 1852 és 1870 között fennálló császári birodalma, amely a kezdeti abszolút monarchikus berendekzedését fokozatosan alakította át parlamentáris alkotmányos monarchiává. A II. Francia Köztársaságot váltotta fel. Az ország nevében a „második” jelző az Első Császárságtól való megkülönböztetés okán alakult ki.
Az országot Louis Napoléon Bonaparte, I. Napóleon unokaöccse, a Második Köztársaság elnöke kezdte vezetni a császárság felállítása felé, miután államcsínyt hajtott végre 1851. december 2-án és tekintélyuralmi rendszert vezetett be. A császárságot bevezető alkotmánymódosítási javaslatot nagy többséggel támogató népszavazás után Louis Napoléon Bonaparte császárrá koronáztatta magát 1852. december 2-án.
A francia történelemtudomány két korszakra szokta osztani a császárságot: a kikiáltásától számítva 1860-ig, amikor tekintélyuralmi rendszerként működött, majd 1860-tól 1870-es megszűnéséig, amikor fokozatosan liberalizálódva átalakult alkotmányos monarchiává.
A császárság idején Franciaország jelentős fejlődésen ment át és külpolitikáját tekintve aktívan próbált részt venni a nemzetközi politikában, nem mindig sikerrel. Néhány európai háborúban vett részt és a francia gyarmatbirodalmat sikeresen bővítette Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Intervenciót indított Közép-Amerikában, létrehozva a II. Mexikói Császárságot, mely kudarccal végződött.
A Második Francia Császárság közel tizennyolc évig tudott fennállni, de vége felé, mivel rosszul mérte fel a megerősödött Poroszország jelentette veszélyt, és összeomlott az 1870-ben elkezdődött porosz–francia háború közben, miután vereséget szenvedett szeptember 2-án a döntő jelentőségű sedani csatában. Ezt követte szeptember 4-én a Harmadik Francia Köztársaság kikiáltása.
Előzmények Az 1848-az forradalom nyomán létrejött Második Köztársaság hamarosan súlyos válsággal került szembe, ami eltávolította a közvélemény nagy részét a köztársaság eszméjétől, és a monarchisták felé irányult. Ezt igazolták a szeptember 17-én és 18-án tizenhárom megyében megtartott, az Alkotmányozó Nemzetgyűlést kiegészítő választások: 17 képviselő közül 15 monarchista volt.Vigier 1992, 51. o. Ekkor került az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe Louis Napoléon Bonaparte is.Milza 2007, 178. o.
November 4-én az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megszavazta az ország új alkotmányát. Ez előírta a köztársasági elnök négy évre való választását a férfiakra korlátozott általános szavazással.Winock 2008, 11. o. Azt is előírta, hogy az elnököt ne lehessen újraválasztani közvetlenül mandátuma vége után.Agulhon 1973, 80–82. o.
1848. december 10-én tartották meg a elnökválasztást, melyen Bonaparte is képviseltette magát egy „rend pártjá”-nak nevezett konzervatív politikai csoportosulás támogatásával, és győzelme diadalmas volt. Kb. 5 millió szavazatot ért el (75%-ukat).Démier 2000, 227. o. Főleg a falusiak szavaztak tömegesen Bonapartéra, mivel számukra az ő neve volt a legismertebb.Vigier 1992, 57. o. Ő lett Franciaország történelmében az első köztársasági elnök.Milza 2007, 193. o.
1849. május 13-án újból törvényhozási választások voltak. A rend pártja került az első helyre a mandátumok 64%-ával.Agulhon 1973, 92. o. Az új kormány egyre inkább próbálta ellehetetleníteni a köztársaságpártiak törekvéseit. E célból olyan új választási törvényt fogadtak el, amely 30%-kal lecsökkentette a választók számát a legszegényebbek rovására, főleg azzal, hogy az állampolgárnak legalább három évnyi tartózkodást írt elő ugyanabban a kantonbanTerületi egység a község és a megye között. ahhoz, hogy szavazati joga legyen. Egy másik, 1850. július 16-án megszavazott törvény még inkább korlátozta a már előbb korlátozott sajtószabadságot.Agulhon 1973, 151–152. o.
Nézeteltérések voltak a Nemzetgyűlés többsége és az elnök között. A rend pártja egyre inkább fejezte ki az elnökkel való nézeteltéréseit, főleg ennek társadalmi eszméi tekintetében, amelyeket Saint-Simon utópista szocializmusa befolyásolt. Viszont az elnök szemére hányta a konzervatívoknak az általános választójog megcsonkítását. Fokozatosan az elnök köré tömörülő mozgalom keletkezett, a bonapartisták.Démier 2000, 238. o.
A rend pártja vissza akarta állítani a királyságot de az erre irányuló ügyködései nem jártak sikerrel, mivel a két királyságpárti irányzat, a legitimistákA Bourbon-dinasztia trónra való visszahelyezésének hívei. és az orleanistákAz Orléans-ház uralma visszaállításának a hívei. Ehhez tartozott I. Lajos Fülöp, akit 1848-ban buktattak meg. nem tudtak megegyezni abban, hogy melyikük trónkövetelője legyen a király, miközben megerősödött Bonaparte pozíciója és nőtt a népszerűsége.Agulhon 1973, 155. o. Megnyerte a maga oldalára a köztársaságpártiakat burkolt kritikáival az 1850-es választási törvény kapcsán, de a konzervatívokat is.Agulhon 1973, 153. o. Egyetlen akadály volt csak előtte, újraválasztásának alkotmányos tiltása. 1851 tavaszán alkotmánymódosítási javaslatot népszerűsítő kampányt indított, de július 19-én ez nem nyerte el a Nemzetgyűlésben a kétharmados többséget.Démier 2000, 239. o. Akkor államcsíny gondolatával híveit helyezte stratégiai posztokra, elsősorban a Hadügyminisztérium élére. Képviselők egy csoportja, főleg orleanisták törvényjavaslatot készítettek arra emlékeztetendő a hadsereget, hogy az alkotmány minden katonai hierarchiaszinten felül áll. Mégis a baloldali képviselők nagy része a bonapartistákhoz csatlakozott és a javaslat ellen szavaztak, mert nagyobb veszélyt láttak az orleanistákban.Agulhon 1973, 162–163. o.
1851. december 2-án Bonaparte elvégezhette az előbb kigondolt államcsínyt, mivel mellette volt a hadsereg. Jelképes napon tette, mivel ez volt I. Napóleon császár megkoronázásának napja, és az austerlitzi csatáé is. Reggel két kiáltványt plakátoltak ki, az egyiket a hadsereg felé, a másikat a lakosság felé. Az utóbbinak demagóg hangvétele volt, az általános szavazati jog visszaállítását és a parttalan viták végét ígérte.Agulhon 1973, 166. o. A Nemzetgyűlés székhelyét, a Bourbon-palotát elfoglalták a puccsisták, a Nemzetgyűlést feloszlatták, a köztársaságpárti és az orleanista vezetőket letartóztatták. Voltak köztársaságpárti próbálkozások az államcsíny ellen, de vérbe fojtották őket.Démier 2000, 240. o.Encrevé 2014, 412–413. o. Az ellenállási cselekmények ürügyével Bonaparte megszabadult a köztársaságpárti ellenzőitől. Kb. embert tartóztattak le és a törvényeket megszegve ítélték el őket főleg deportálásra francia gyarmatokra. Közel személy, köztük képviselők, mint Viktor Hugo száműzöttek lettek.Furet 1988, 437. o.
Miután visszaállították a szavazati jogot az 1850. május 31-e előtti formájára, 1851. december 21–22-én népszavazást tartottak a rendszerváltozásról. 7,5 millió szavazat volt mellette, ellene és 1,5 millióan tartózkodtak.Agulhon 1973, 206. o.
A népszavazás nyomán Bonaparte új alkotmányt fogadtatott el. Ez tíz évre hosszabbította meg az elnök mandátumát és két házra osztotta fel a parlamentet, Törvényhozó Testületre, és Szenátusra. A szenátorokat az elnök nevezte ki, és mandátumuk az életük végéig volt érvényes. Ők garantálták az állam intézményeinek egészét. A Törvényhozó Testületet általános szavazással választották meg, de nem javasolhatott és nem is módosíthatott törvényeket, szerepe csak a törvények megvitatása és a róluk való szavazás volt. Egyes képviselőjelöltek hivatalosak voltak, azaz a kormány állította és támogatta őket, hogy garantált legyen egy engedelmes törvényhozás. Az alkotmány egy harmadik törvényhozói intézményt is létrehozott, az Államtanácsot. Ennek tagjait is az elnök nevezte ki, és szerepe az elnök javasolta törvények előkészítése volt. Az elnök választotta ki a minisztereket is, akik csak iránta voltak felelősek. Ezzel Bonaparte magához ragadta gyakorlatilag az egész hatalmat.Agulhon 1973, 208–209. o.Furet 1988, 436. o.
1852. februárjában elrendelték, hogy a törvényhozási választások a többségi képviselet rendszere szerint lesznek megszervezve és két fordulóban fognak lezajlani. A hivatalos jelölteket az egész közigazgatás támogatta. Ugyanakkor nem volt sem egyesülési jog, sem gyülekezési jog. Ezen kívül egy akkor kiadott rendelet a legkorlátozóbb volt a sajtószabadságra nézve az egész 19. században.Encrevé 2014, 418–419. o.
A prefektusok kerestek hivatalos képviselőjelölteket a belügyminiszter utasításai szerint. Olyan személyeket ajánlott a prefektusok figyelmébe, akik gazdasági téren való felemelkedésükkel váltak előkelőségekké. Így akarta az új rendszer megakadályozni a régi politikai osztály fennmaradását.Encrevé 2014, 420. o.
A választások előtt a római katolikus egyházat is megnyerte az új rendszer a maga oldalára. Hagyta növekedni az egyház szerepét a közoktatásban és elősegítette a magánoktatás fejlődését, bár nem engedett minden követelésének. Például nem volt hajlandó bevezetni a kötelező vallásos házasságkötést a kötelező polgári helyett.
Több rendeletnek köszönhetően beindult a gazdasági gépezet. Ezek kedveztek például a vasúti hálózat kiterjesztésének, az ipar felújításához hozzájárulni képes új bankok létesítésének vagy a mezőgazdaság korszerűsítésének.Encrevé 2014, 421. o.
1852. február 29-én és március 14-én tartották meg a törvényhozási választásokat. A 261 megválasztott képviselő túlnyomó többsége hivatalos jelölt volt. Csupán nyolc ellenzékit választottak meg: öt legitimista királyságpártit és három köztársaságpártit. A harmadik régi és ellenzékivé vált politikai irányzat hívei, az orleanista királyságpártiak közül egy sem jutott be a Törvényhozó Testületbe. Egyébként a köztársaságpárti megválasztottak nem is vették át mandátumukat, mivel nem voltak hajlandók esküt tenni.
Egy 1852. március 25-i rendelet kiterjesztette a prefektusok hatalmát. Ők nevezték ki a háromezernél kevesebb lakosú községekFranciaországban községnek számít közigazgatási szempontból minden polgármesterrel rendelkező helység, tehát a városok is. polgármestereit a községi tanács tagjai vagy más személyek közül, valamint a tanítókat és a rendőrfőnököket a hatezernél kevesebb lakosú városokban. A megyéjük tanácsának vezető szervének tagjait is ők javasolták a központi hatalomnak, akiket aztán Párizsban neveztek ki.Furet 1988, 442. o.
1852 októberében Bonaparte körutat tett vidéken és a császári rendszert propagálta mint a béke, a nemzeti összefogás, a technikai haladás és a gazdaság felvirágzásának rendszerét.Furet 1988, 439. o. November 7-én a Szenátus egy ún. senatus consultum-otA senatus consultum az ókori Rómában jelent meg. Így nevezték a szenátus által megfogalmazott véleményeket. Az Első és a Második Francia Császárság idejében a senatus consultummal a Szenátus módosíthatta az alkotmányt vagy szabályozhatta alkalmazását, valamint módosíthatta az egyéb törvényeket. adott ki a császárságot visszaállító alkotmánymódosítási tervezettel.Furet 1988, 430. o. November 21-én és 22-én újabb népszavazás volt, amelyen ezt szavazattal fogadták el ellenében, de két milliónál több tartózkodással. Ennek nyomán 1852. december 2-án Bonapartét császárrá kiáltották ki III. Napóleon néven, jelképesen az államcsíny első és I. Napóleon megkoronázásának 48. évfordulóján.Démier 2000, 243. o.
A Második Császárság története 1853–1858 bélyegkép|III. Napóleon
1853 és 1858 között a császárság rendszere ugyanolyan tekintélyuralmi volt, mint amilyen a kikiáltásáig lett az 1851-es államcsíny után. III. Napóleon egyedül uralkodott és kormányzott. A kormánynak nem volt miniszterelnöke. A miniszterek csak a császár eszközei voltak, akiket akarata szerint nevezett ki vagy váltott le. Ő hívta össze őket kétszer hetente, az ő által meghatározott napirend szerint beszélték meg a tennivalókat, és csak ő határozott ezekről. A közigazgatás helyi szervei, elsősorban a prefektusok is csak a császár eszközeiként tevékenykedtek.Rougerie 2011, 873–874. o.