A Tél ’94 hadművelet () a Horvát Hadsereg (HV) és a Horvát Védelmi Tanács (HVO) közös katonai offenzívája volt Bosznia-Hercegovina délnyugati részén 1994. november 29. és december 24. között. A hadművelet része volt a Horvátország területén zajlott horvátországi háborúnak, Bosznia-Hercegovinában pedig a boszniai háborúnak, mely Horvátország, Bosznia-Hercegovina, és a horvátországi szerbek és boszniai szerbek által kikiáltott, két el nem ismert bábállam között folyt. Mindkét bábállamot a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és Szerbia támogatta. A JNA 1992-ben kivonult a területről, de kivonulásakor felszerelésének nagy részét átadta a boszniai szerb és horvátországi szerb erőknek. A Tél '94 hadművelet volt az első, a HV és a HVO által végrehajtott sikeres offenzíva a hosszúkás, lapos fenekű, dombokkal körülvett völgyben fekvő Livnói mezőn és annak közelében végrehajtott sikeres akciók sorozatában. A régiót formálisan a HVO ellenőrizte, de a HV jelentős erőkkel, köztük tisztekkel támogatta. A támadások célja elsősorban a Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) erőinek elvonása volt Bihács ostromlott városától, a másodlagos cél pedig a Boszniai Szerb Köztársaságban található Drvar és a Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) fővárosa, Knin közötti egyetlen közvetlen szállítási útvonal veszélyeztetése volt.
A Tél ’94 hadművelet elfoglalva a Livnói-mező nagy részét mintegy 20 kilométerrel vetette vissza a VRS arcvonalát. A támadás nem érte el elsődleges célját, de a horvát erőket csapásközeli távolságra juttatta a Drvar-Knin úttól. A Tél '94 hadműveletet az 1. ugrás hadművelet követte 1995. április 7-én, amely javította a HV pozíciókat a Dinara-hegyen a pálya déli peremén, uralva az RSK fővárosa környékét. A horvát erők június 4. és 10. között a Leap 2 hadművelettel megújították előrenyomulásukat, lehetővé téve számukra, hogy közvetlenül fenyegessék a Drvar-Knin úton lévő Bosansko Grahovo-t, és biztosítsák a völgy többi részét. A Livanjsko mező körüli javult horvát helyzet ugródeszkát jelentett a további támadó akciókhoz ezen a fronton a '95-ös nyár hadművelet során.
Előzmények
1990-ben, a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak. A Jugoszláv Néphadsereg ezután az ellenállás minimalizálása érdekében elkobozta Horvát területvédelem (Teritorijalna obrana) fegyvereit. Augusztus 17-én a feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult, amelynek középpontja a dalmát hátországnak Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területei, Lika, a Kordun, Banovina és Kelet-Horvátország részei voltak. 1991 januárjában, miután Szerbia két sikertelen kísérletet tett (amelyet Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogattak), hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére, márciusban a szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség közötti vértelen összecsapás után maga a JNA, (Szerbia és szövetségesei támogatásával) kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon a számára háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet március 15-én elutasították, és a JNA lényegében Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került. Milošević, aki Jugoszlávia megőrzése helyett a Szerbia bővítésére irányuló kampányt részesítette előnyben, nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy a JNA-t szerb hadsereggel váltja fel, és kijelentette, hogy nem ismeri el többé a szövetségi elnökség fennhatóságát. A fenyegetés arra késztette a JNA-t, hogy Szerbia bővítése érdekében fokozatosan feladja Jugoszlávia megőrzésének terveit. A hónap végére, miután a JNA a felkelők oldalán avatkozott be, és megakadályozta a horvát rendőrség intézkedését, a konfliktus halálos kimenetelűvé fajult. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői kinyilvánították szándékukat, hogy az ellenőrzésük alatt álló, a horvát kormány által szakadár régiónak tekintett területet Szerbia területébe integrálják. Horvátország kormánya ezt a nyilatkozatot nyílt elszakadási kísérletnek tekintette.
Májusban a horvát kormány válaszul megalakította a Horvát Nemzeti Gárdát (Zbor narodne garde – ZNG), de ennek fejlesztését hátráltatta az ENSZ Biztonsági Tanácsa 713. számú határozatával szeptemberben bevezetett fegyverembargó. Október 8-án Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától, majd egy hónappal később a ZNG-t átnevezték Horvát Hadsereggé (Hrvatska vojska – HV). 1991 utolsó hónapjaiban zajlottak a háború leghevesebb harcai, melyek csúcspontja a laktanyacsata, Dubrovnik ostroma, és a vukovári csata voltak. Az RSK-ban etnikai tisztogatás kezdődött, melynek során a legtöbb nem szerb állampolgárt kiűzték az általuk ellenőrzött területekről. 1992 januárjában megállapodás született az ENSZ béketervének, a Vance-tervnek végrehajtásáról, melyet az ENSZ különmegbízottja Cyrus Vance volt amerikai külügyminiszter dolgozott ki, és Horvátország, a JNA és az ENSZ is aláírta. Ennek eredményeként a tűzszünet ellenőrzésére bevonultak az Egyesült Nemzetek Védelmi Erői (UNPROFOR), a JNA pedig a tervnek megfelelően visszavonult Bosznia-Hercegovina területére, ahol további konfliktusok voltak várhatók. Annak ellenére, hogy a békemegállapodás megkövetelte a JNA személyi állományának és felszerelésének azonnali kivonását Horvátországból, a JNA hét-nyolc hónapig még Horvátország területén maradt. Amikor csapatai végül kivonultak, felszerelésüket a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregére (ARSK) hagyták. A januári a tűzszünet lehetővé tette a JNA számára, hogy Kelet- és Nyugat-Szlavóniában megtartsa pozícióit, amelyek a horvát ellentámadást követően a katonai összeomlás szélére kerültek. Ott ugyanis mire a tűzszünet életbe lépett, a JNA birtokában lévő nyugat-szlavóniai terület 60%-át a Horvát Hadsereg (HV) visszafoglalta. Szerbia azonban továbbra is támogatta az RSK-t. A HV a Dubrovnik körüli kis területeket is horvát ellenőrzése alá helyezte, és a Maslenica hadművelet során visszafoglalta Lika és Észak-Dalmácia egyes területeit. A horvátok lakta nagyobb települések a háború során folyamatosan tüzérségi, rakéta és légitámadásoknak voltak kitéve.
1992. január 9-én, megelőzve a február 29-iki és március 1-jei népszavazást Bosznia-Hercegovina függetlenségéről, amelyet később a boszniai háború ürügyeként hivatkoztak, kikiáltották a boszniai szerb államot. A boszniai szerb állam később a Boszniai Szerb Köztársaság nevet kapta. Ahogy a JNA kivonult Horvátországból, átadva fegyvereit, felszerelését és 55 000 katonáját, boszniai szerb hadsereggé kezdett átalakulni. A folyamat májusban fejeződött be, amikor a boszniai szerb hadsereg a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (Vojska Republike Srpska – VRS) nevet vette fel. Ellenfele az áprilisban megalakult Horvát Védelmi Tanács (HVO), és Bosznia-Hercegovina területvédelmi erői voltak, melyet májusban átkereszteltek a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregévé (Armija Republike Bosne i Hercegovine – ARBiH). Ezen erők formális felállítását azonban megelőzték az országban lezajlott első fegyveres összecsapások, amikor a boszniai szerbek március 1-jén Szarajevóban és másutt barikádokat állítottak fel, és a helyzet gyorsan eszkalálódott. A boszniai szerb tüzérség március végén megkezdte Bosanski Brod ágyúzását, Szarajevót pedig április 4-én lőtték először. 1992 végére egy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság katonai és pénzügyi támogatásával és etnikai tisztogatással végrehajtott nagyszabású akciót követően a VRS birtokolta Bosznia-Hercegovina területének 70%-át. A boszniai háború fokozatosan háromoldalúvá fejlődött. Mivel az erőik riválisokká váltak az ország egyes részeinek ellenőrzéséért vívott harcban, a kezdeti ARBiH–HVO szövetség hamarosan megromlott. Az etnikai feszültségek a látszólag jelentéktelen júliusi zaklatásból, 1992 októberére nyílt horvát–bosnyák háborúba torkolltak. A boszniai horvát hatóságok 1992. októberében alakultak meg és Herceg-Bosznia területét szándékukban állt Horvátországhoz csatolni. Ez összeegyeztethetetlen volt a bosnyákok egységes államra irányuló törekvéseivel.
1994 novemberében Bihács ostroma kritikus szakaszba lépett, amikor a VRS és az ARSK közel került ahhoz, hogy elfoglalja a várost a bosnyák irányítású ARBiH-tól. Bihácsot stratégiai területnek tekintette a nemzetközi közösség. Úgy gondolták, hogy a város szerb erők általi elfoglalása fokozza a háborút, kiszélesítve a megosztottságot egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Franciaország és az Egyesült Királyság között (akik a terület megőrzésének eltérő megközelítéséből indultak ki), és attól tartottak, hogy Bihács a háború legrosszabb humanitárius katasztrófája lesz. Emellett Bihácsnak a szerbektől való megvédése stratégiai fontosságú volt Horvátország számára. Krešimir Ćosić dandártábornok arra számított, hogy Bihács elfoglalása után a VRS és az ARSK Károlyvárost és Sziszeket fogja fenyegetni, míg a horvát vezérkari főnök Janko Bobetko úgy vélte, Bihács eleste Horvátország háborús erőfeszítéseinek a végét jelentheti.
A Bill Clinton elnök által 1993 februárjában jóváhagyott amerikai katonai stratégia nyomán 1994 márciusában aláírták a washingtoni megállapodást. Ezzel véget ért a horvát–bosnyák háború, megszüntette Herceg-Boszniát, és létrehozta a bosznai-hercegovinai szövetségi államot, valamint a VRS elleni ARBiH–HVO szövetséget. Ezen kívül egy sor találkozó jött létre amerikai és horvát tisztviselők között Zágrábban és Washingtonban. 1994 novemberében az Egyesült Államok egyoldalúan megszüntette a Bosznia-Hercegovina elleni fegyverembargót, valójában lehetővé tette a HV számára, hogy ellássa magát fegyverekkel, miközben a fegyverszállítmányok Horvátországon keresztül áramlottak Boszniába. Egy 1994. november 29-én tartott ülésen a horvát képviselők azt javasolták, hogy támadják meg a szerbek által birtokolt livnói területet Bosznia-Hercegovinában, hogy elvonják a Bihácsot ostromló szerb haderő egy részét, és akadályozzák meg a város szerbek általi elfoglalását. Az amerikai illetékesek nem reagáltak a javaslatra. Még aznap elrendelték a Tél ’94 hadműveletet, melyet a boszniai horvátok fő katonai erőinek, a HV-nek és a HVO-nak kellett volna végrehajtania. A Tél ’94 hadművelet azután vált megvalósíthatóvá, hogy a HVO 1994. november 3-án a kupresi csata során elfoglalta a Livnói-mezőtől északra fekvő Kuprest, biztosítva a Livnótól északnyugatra tervezett előrenyomulás jobb szárnyát.
A szembenálló erők A HV a Tél ’94 hadművelet alatt összesen 9000 katonát vetett be, körülbelül 3000–4000 katonát állomásoztatott állandó jelleggel a területen, ehhez a HVO még további 2000–3000 katonát adott. A VRS 2. krajinai hadtestének hadereje körülbelül 3500 katonából állt, 55 km hosszúságban a frontvonal mentén elosztva. A boszniai szerb erőket Radivoje Tomanić ezredes irányította. A támadóerőt névlegesen Tihomir Blaškić HVO vezérőrnagy irányította. A HV vezérkara Ante Gotovina vezérőrnagyot, a HV spliti hadtestének parancsnokát nevezte ki. A horvát erőket műveleti csoportokba (OG) szervezték, melyek közül az OG Sinj a bal szárnyon (horvát földön), az OG Livno középen az OG Kupres pedig a bosznia-hercegovinai támadás jobb szárnyán helyezkedett el. Az OG Kupres főként HVO egységekből állt, míg az OG Sinj és OG Livno zömét HV csapatok tették ki.
A HV erői a spliti hadtest egységeiből: az 1. gárdadandárból, a 4., 5., és 7. gárdadandár elemeiből, a 114. gyalogos dandárból, a 6. honvéd gárdaezredből, és a 126. honvéd gárdaezredből álltak. A Horvát Védelmi Tanács fegyveres erői a tomislavgradi hadtest 1. kupresi gárdadandárából, a 22. szabotázs különítményből, a 80. honvéd gárdaezredből és a bosznia-hercegovinai rendőrség különleges alakulatából álltak.
A másik oldalon a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság Hadserege a 2. krajinai hadtest egységeiből: az 5. glamoči könnyűgyalogos dandárból, a 9. bosansko grahovoi könnyűgyalogos dandárból, valamint a Krajinai Szerb Köztársaság Hadseregének 1. önálló gyalogszázadából álltak.
A hadművelet lefolyása