1990. április 22. és 23. között parlamenti választásokat tartottak a Horvát Szocialista Köztársaságban, melynek második fordulójára május 6–7-én került sor. Ezek voltak az első szabad, többpárti választások Horvátországban 1938 óta, és az első ilyen választások a horvát parlamentben 1913 óta. A választók a háromkamarás parlamentben 356 helyre választottak jelölteket; a részvételi arány az első fordulóban a különböző parlamenti kamarákban 76,56% és 84,54% között mozgott. A második fordulóban 74,82 százalékos volt a részvétel. A Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) 205 mandátumot szerzett, mellyel kiszorította a hatalomból a Horvátországi Kommunisták Szövetségének utódpártját, a Horvátországi Kommunisták Szövetsége – Demokratikus Változások Pártját (SKH-SDP), és véget vetett a 45 éves kommunista uralomnak Horvátországban. Az új parlament május 30-án ült össze először, és a horvát elnökség elnökévé a HDZ elnökét, Franjo Tuđmant választotta meg, majd nem sokkal ezután a tisztséget Horvátország elnökére nevezte át.

A választásra a Jugoszláv Föderáción belüli politikai válság, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (SKJ) felbomlása, valamint a horvátok és szerbek közötti növekvő etnikai feszültség idején került sor. Bár a szakértők széles köre az SKH-SDP győzelmét várta a választásokon, a HDZ kihasználta, hogy a nemzetiségi és politikai reformkérdések aggodalomra adtak okot, és nagy fölénnyel győzött. A választások után az SKH-SDP elvesztette tagságának nagy részét, akik közül sokan átlépték a párthatárokat és csatlakoztak a HDZ-hez. A választási kampány fokozta az etnikai rivalizálást, és a kölcsönösen provokatív akciók mély bizalmatlansághoz vezettek. A félelmet tovább szították a szomszédos Szerb Szocialista Köztársaság hatóságai. A választásokat követő hónapokban a horvát parlament úgy módosította Horvátország alkotmányát, hogy a köztársaság hivatalos nevéből eltávolította a „szocialista” kifejezést, valamint eltávolította a kommunista szimbólumokat Horvátország zászlajáról és címeréről.

Előzmények 1989. december 10-én, egy nappal a párt 11. kongresszusa előtt a Horvátországi Kommunisták Szövetsége (SKH) Központi Bizottsága rendkívüli ülést tartott. A testület hét-hat arányban, szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy a következő, 1990 elején esedékes választás szabad, többpárti választás lesz. A kongresszuson a Központi Bizottság döntését támogató Ivica Račan kis fölénnyel nyerte el az SKH elnöki posztját. Račan győzelme utat nyitott a liberális és reformista kezdeményezéseknek a politikai közigazgatás területén. A kongresszus emellett támogatta az összes politikai fogoly szabadon bocsátását és minden politikai per megszüntetését. Az SKH-politika ezen változásán felbuzdulva 1990. január 11-én a horvát parlament törvénymódosítással engedélyezte az SKH-n kívüli politikai pártok létrehozását. Annak ellenére, hogy az SKH Központi Bizottságának 1989. december 10-iki döntése egybeesett egy szabad, többpárti választásokat követelő petíció aláírásával, az SKH lépését nem a közvélemény motiválta. Ennek alapja az SKH azon szándéka volt, hogy a választási győzelem révén nagyobb hatalmat és társadalmi támogatást érjenek el.

Az SKH liberalizációs és reformtervei tovább bővültek. A Szlovén Kommunisták Szövetségével (ZKS) javaslatot terjesztett elő többpárti választások megtartására és az SKJ reformjára, a politikai pártok laza konföderációjának kialakítására, amelyben az SKJ-nek nem lett volna hatalma a társult pártok felett, így gyakorlatilag kiiktatta volna az SKJ-t a politikai életből. A javaslatot az SKJ 1990. január 22-én megtartott 14. rendkívüli kongresszusán, amelyen elsősorban a ZKS és a Slobodan Milošević vezette szerb küldöttség között konfrontáció alakult ki, a küldöttek többsége támogatta. A ZKS minden javaslatát elutasították, a szlovén küldöttek pedig tiltakozásul távoztak. Az SKH képviselői ezután a kongresszus elnapolását követelték, de a szerb és montenegrói küldöttek inkább a szlovének nélkül folytatták volna a kongresszust. Válaszul az SKH küldöttei is elhagyták a kongresszust, ami gyakorlatilag az SKJ végét jelentette.

Választási jogszabályok Február 15-én a horvát parlament elfogadta a Horvát Szocialista Köztársaság alkotmányának módosításait, és a többpárti választások megkönnyítése érdekében választási törvénycsomagot fogadott el, de a parlamenti rendszert változatlanul hagyta. A háromkamarás parlamentnek, amely a társadalmi-politikai tanácsból (80 hely), a társultmunka-tanácsból (160 hely) és a községek tanácsából (116 hely) állt, mind a 356 mandátumára választást terveztek. A választójogi törvény minden parlamenti kamara számára választókerületeket határozott meg, amelyek mérete igen eltérő volt. A társadalmi-politikai tanács nyolcvan választókerülete sok kis települést, illetve olyan nagyobb települések részeit foglalta magába, amelyek lakossága kevesebb, mint 32 000-től több mint 80 000-ig terjedt. A községek tanácsa választókerületei azoknak a településeknek feleltek meg, melyek kevesebb, mint 1000 főtől több, mint 150 000 főt számláltak. A társultmunka-tanács tagjait 160 választókerületben választották meg, amelyek lakosságszáma is nagyban változott. A társultmunka-tanács választásain nem volt általános választójog; a szavazást a munkavállalókra, az önálló vállalkozókra és a diákokra korlátozták.

A választási törvény a szavazás kétfordulós rendszerét határozta meg. A választókerületekben az első körben azok a jelöltek nyerték meg a választást, akik a választókerület legalább 33,3%-ától megkapták a szavazatok 50%-át. Ha egyik jelölt sem kapta meg a szükséges támogatást, két héttel később második fordulót tűztek ki, amelyben minden olyan jelölt részt vehetett, aki az első fordulóban a szavazatok legalább 7 százalékát megszerezte. Itt már a legtöbb szavazatot – nem feltétlenül abszolút többséget – kapott jelölt nyerte meg a körzetet. A kétfordulós rendszert az arányos képviselet követelő ellenzékiek tiltakozása ellenére fogadták el. A választás első fordulóját április 22–23-ra, a második fordulót május 6–7-re tervezték.

Politikai pártok Az első ellenzéki csoportok Horvátországban még civil egyesületként 1989-ben jöttek létre. Az első megalakult párt a Horvát Szociálliberális Unió (Hrvatski socijalno-liberalni savez – HSLS) volt, amelyet 1989. május 20-án alapítottak, és később Horvát Szociálliberális Pártra (Hrvatska socijalno-liberalna stranka – HSLS) keresztelték át. A később az SKH fő ellenzékévé váló Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica – HDZ) 1989. június 17-én alakult meg, de csak 1990. január 25-én jegyezték be. A HDZ 1990. február 24–25-én tartotta első kongresszusát, amikor Franjo Tuđmant választották meg elnökének. 1990. március 1-jén megalakult a Népi Egyetértés Koalíciója (Koalicija narodnog sporazuma – KNS), amely a Horvát Kereszténydemokrata Pártból, (Hrvatska kršćanska demokratska stranka – HKDS), a Horvát Szociáldemokrata Pártból (Socijaldemokratska stranka Hrvatske – SDSH), a Horvát Demokrata Pártból (Hrvatska demokratska stranka – HDS) a HSLS-ből és öt független jelöltből (Savka Dabčević-Kučar, Ivan Supek, Miko Tripalo, Dragutin Haramija és Srećko Bijelić, valamennyien az 1971-es horvát tavasz politikai mozgalom kiemelkedő alakjai voltak) állt.

1990. február 17-én megalakult a Szerb Demokrata Párt, de ennek szervezetét nem sikerült jelentősen kiterjeszteni Knin határain túlra. Általában véve a felek szervezőkészsége jelentősen eltért; minden választókerületben csak az SKH jelöltjei indultak a választáson. A HDZ 82 választókerületben nem állított jelöltet (25-öt a községek tanácsában és 57-et pedig a társultmunka-tanácsban).

Február 5-én a horvát hatóságok nyilvántartásba vették az első hét politikai pártot, köztük az SKH-t, a HDZ-t, a HSLS-t és a KNS számos más tagját. A választáson tizennyolc politikai párt és számos független jelölt vett részt. Összesen 1609 jelölt indult a parlamenti mandátumokért. Március 20-án az SKH úgy döntött, hogy Horvátországi Kommunisták Szövetsége – Demokratikus Reform Pártra (Savez komunista Hrvatske – Stranka demokratskih promjena – SKH-SDP) változtatja a nevét.

A választási kampány 250px|bélyegkép|jobbra|A HDZ választási plakátja a Horvát Történeti Múzeumban A választási kampány hagyományos eszközök és koncepciók keverékét alkalmazva, amelyeket a nyugati választási kampányok ihlettek, március végétől április 20-ig zajlott. A kampány nagyrészt plakátok, horvát címert viselő zászlók, falfirkák, jelvények, matricák, szórakoztató programok és médiatámogatás, valamint politikai gyűlések felhasználásával járt. A felek szóbeszédre, médiamanipulációra, de még a paranoiára is támaszkodtak. A politikai tapasztalatok általános hiánya kínos, gusztustalan vagy egyébként rossz szlogenek és plakátok használatához vezetett. Az SKH-SDP plakátjait nagyrészt Račannak és üzenetei uralták: „Elhagytuk az együgyűséget, elértük a demokráciát, Horvátország szabadon választ” és „Račan NEM az együgyűségre”. A HDZ egyszerű üzeneteket használt: „Az ember tudja – HDZ” és „HDZ – a nevünk a mi programunk”,, míg a KNS egy sakktábla képét használta a „Koalicija” (Koalíció) szót írva a mezőibe. A kampány kezdeti szakaszában általában az SDP-SKH győzelmét várták; de a The Economist egy koalíciós kormány megalakulását jósolta.

Az egész kampányt a nemzet és a választások/demokrácia témái uralták; a gazdasági kérdések háromszor ritkábban voltak képviselve, mint bármelyik előző kérdés. Ha külön elemezzük a HDZ, az SKH-SDP és a KNS esetében is hasonló téma állt kampány fókuszában: Jugoszlávia lazább konföderációvá való szerkezetátalakításának témája, de ha ez nem sikerül – amint azt Tuđman hangsúlyozta – a függetlenség kivívása. Az SKH-SDP számára a választások elsősorban azt jelentették, hogy a jugoszláv föderációt kell megreformálni, míg a HDZ esetében a prioritás a horvát állam felépítése volt.

A szavazást megelőzően a horvátok 15%-a nyilatkozott úgy, hogy támogatja a függetlenséget, 64%-a pedig a javasolt konföderáció mellett nyilatkozott. 37%-uk szerint a függetlenség volt a politikai prioritás. A pártok a kampány során fokozatosan alakították ki etnikai profiljukat. Míg az SDS kizárólag a szerb szavazókat szólította meg, a felmérések szerint a HDZ szavazóinak 98%-a horvát volt. A KNS mérsékelten nacionalista retorikát alkalmazott, de ebben nem tudta a HDZ-t komolyan felülmúlni. A növekvő szerb és horvátországi szerb nacionalizmus egyre inkább arra késztette a horvát szavazókat, hogy támogassák a HDZ-t. Az SKH-SDP választói etnikailag vegyesek voltak. A felmérések szerint támogatóinak 52%-a horvát, 28%-a szerb, 17%-a pedig jugoszlávnak vallotta magát. A horvátországi szerbek közül csak 23% támogatta az SDS-t, míg 46% az SKH-SDP-t részesítette előnyben. Végül a HDZ lett a leghitelesebb antikommunista párt Horvátországban, elutasítva az önkényuralmat és a korrupciót, amelyet sok horvát 45 éves kommunista uralommal hozott összefüggésbe, egyben erősítette Horvátország nemzeti és vallási identitást.

A média szerepe