Ante Marković (Konjic, 1924. november 25. – Zágráb, 2011. november 28.) bosznia-hercegovinai horvát politikus, üzletember és mérnök. A Horvát Szocialista Köztársaság Elnökségének elnöke, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság utolsó miniszterelnöke volt.
Élete Marković szegény parasztcsaládban született a hercegovinai Konjicban, amely akkoriban a Jugoszláv Királyság része volt, jelenleg pedig Bosznia-Hercegovinában található. 1943-ban csatlakozott a Jugoszláv Kommunista Párthoz, és a második világháborúban a jugoszláv partizánokkal harcolt. 1954-ben szerzett villamosmérnöki diplomát a Zágrábi Egyetem Műszaki Karának Elektrotechnikai Tanszékén. Zágrábban maradt, ahol 1961 és 1984 között a Rade Končar Iparvállalat igazgatója volt.
Politikai pályafutása A politikai életben 1982-ben, az adósságválság idején, a Horvát Szocialista Köztársaság Végrehajtó Tanácsának elnökeként (miniszterelnök) tűnt fel. Négy éves mandátumának letelte után 1986-ban Ema Derosi-Bjelajac helyett a Horvát Szocialista Köztársaság elnökségének elnöke lett. A Horvát Kommunisták Szövetségében liberálisként ismerték, ezért is támadták mindig a meggyőződéses kommunisták.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 3., „Pištolj ispod jastuka”, Dnevni list Danas, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Támogatta a politikai rendszer többpártrendszerré alakítását.Gordan Malić, »Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije«, feljton 6., »Vojska van kontrole«, dnevni list Danas, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Ezt a pozíciót 1988-ig töltötte be, amikor Ivo Latin váltotta fel.
1989. március 16-án a lemondott bosznia-hercegovinai Branko Mikulić helyére a Szövetségi Végrehajtó Tanács (SIV) elnökévé választották. A SIV elnöki posztjának betöltésekor azt követelte, hogy senki ne avatkozzon bele a kormányalakításba. A szövetségi belügyminiszteri poszton kívül sem a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (SKJ), sem a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöksége tagjai nem kaptak miniszteri posztot. Marković jelöltje a szövetségi belügyminiszteri posztra Janez Zemljarič volt, aki korábban a Szlovén Szocialista Köztársaság miniszterelnöke, Milka Planinc idején pedig a SIV alelnöke volt. Marković jól ismerte és becsülte Zemljaričot. Slobodan Milošević azonban nem volt hajlandó támogatni Zemljarič jelölését. Miután Marković számos Milošević-jelöltet elutasított, Marković végül elfogadta Milošević javaslatát, hogy Petar Gračanin tábornokot nevezzék ki a szövetségi belügyi miniszteri posztra. Abban az időben Gračanin a szerb elnökség elnöki posztját töltötte be, a szövetségi belügyminiszteri posztot pedig kizárólag az SKJ elnöksége hagyta jóvá.
1989. június 28-án Marković a SIV elnökeként Janez Drnovšekkel, aki akkoriban az elnökség elnöke volt, részt vett Slobodan Milošević Gazimestanban tartott beszédén, de sem Marković, sem Drnovšek nem ismerte Milošević ünnepi beszédének tartalmát. A beszédet követően Marković és Drnovšek annak nagyszerb részei elleni tiltakozásul a Jugoszláv Légierő helikopterével elhagyta a helyszínt.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 10., „Kadijević najveća pretnja”, dnevni list Danas, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Marković azt az álláspontot képviselte, hogy Vajdaságnak és különösen Koszovónak meg kell adni azt az autonómiát, amelyet Josip Broz Tito idejében már megkapott.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 12., „U Miloševićevoj klopci”, dnevni list Danas, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. 1990 januárjában, az SKJ 14. rendkívüli kongresszusa után, amelyet a horvát és szlovén küldöttek tiltakozásul elhagytak, Marković azt mondta újságíróknak: „Na és mi van, ha a párt szétesik, Jugoszlávia még meglesz nélküle!” Nem sokkal ezután megalapította a Jugoszlávia Reformerők Szövetsége nevű pártot, amely kiállt Jugoszlávia továbbélése mellett, azaz fellépett a köztársaságok és tartományok Jugoszláviából való kiválása ellen. Marković programja azonban vereséget szenvedett, mert potenciális horvátországi koalíciós partnerei (volt kommunisták) alulmaradtak a választásokon, a Jugoszláv Reformerők Szövetsége pedig Bosznia és Hercegovinában, Macedóniában, Szerbiában és Montenegróban is vereséget szenvedett.Ivo Goldstein, Hrvatska 1918 - 2008., 2008., str. 646
1991. december 20-án, egy hónappal a szerbek áltral elkövetett ovčarai mészárlások után lemondott a SIV elnöki posztjáról. A gyilkosságokon felháborodott horvát közvélemény erősen neheztelt rá emiatt, és ettől kezdve Horvátországban az a hiedelem uralkodott, hogy Marković Milošević mellé állt. Már 1991 végén azon gondolkodott, hogyan meneküljön el Belgrádból, Macedónián keresztül Olaszországba, amiben még Kir Gligorov macedón elnökkel is megállapodott. Végül sikerült eljutnia Zágrábba, ahol Ausztriába indulásáig maradt.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 8., „Život bez dokumenata”, dnevni list „Danas”, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Marković a horvátországi politikai helyzet és az ellenséges hangulat miatt költözött Ausztriába, valamint azért, mert az osztrák kancellár akkoriban Marković jó barátja, Franz Vranitzky volt,. Úgy döntött, hogy Grazban telepszik le, egyrészt mert közel van Zágrábhoz, másrészt mert így könnyebben tud kommunikálni családjával, akik Zágrábban maradtak.
Marković gazdasági reformjai 1989-ben az SKJ Szövetségi Közgyűlésében Marković ambiciózus gazdasági reformprogramot terjesztett elő, amelynek alapvető célja a hiperinfláció leküzdése volt. 1989 végén ugyanis az infláció elérte az elképesztően magas, évi 2679%-ot.Ivo Goldstein, Hrvatska 1918 - 2008., 2008., str. 645. Marković George H. W. Bush akkori elnök meghívására tett amerikai látogatása során, támogatást keresve gazdaságpolitikájához, tárgyalt a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) a jugoszláviai gazdasági reformokról. A Markovićcsal folytatott találkozó után az IMF akkori igazgatója, Michel Camdessuso úgy nyilatkozott, hogy gyakorlata során soha nem hallott ilyen következetes és bátor tervről. Arra az esetre, ha koncepciója megvalósul, nyugati bankok pénzügyi támogatást ígértek Markovićnak és reformjainak.
Marković először a bankszektor problémáira fókuszált, ahol sikeresen oldotta meg az ún. piszkos eszközök, a nehezen vagy egyáltalán nem behajtható banki követelések problémáját. Marković programja alapján a dinár és a német márka átváltási árfolyamát befagyasztották, és bevezették a konvertibilis dinárt. A JNA katonai költségvetését a Jugoszlávia rendelkezésére álló teljes költségvetés 60%-áról 35%-ra csökkentette.Zdravko Petak, „Ekonomska pozadina raspada socijalističke Jugoslavije”, Centar za politološka istraživanja: Specijalizirani portal za politologiju i društveno humanističke znanosti, Zagreb, 2005., str. 64., (CPI) Csökkentette az adminisztrációra fordított kiadásokat, de növelte a vám- és rendőrségi forrásokat. Marković, noha körülötte mindenki ellenezte ezt a lépést, ragaszkodott a vámtisztviselők fizetésének jelentős emeléséhez. Addig a költségvetés felét a köztársaságok és tartományok befizetéseiből finanszírozták, a másik fele pedig a szövetség saját bevétele volt. Ez a forgalmi adóra, a vámra és a jövedéki adókra vonatkozik. Amikor a vámtisztviselők fizetése nőtt, a vámból származó bevétel annyira megnőtt, hogy Marković javasolta a köztársaságok és tartományok járulékainak eltörlését. Marković rendezte a Szovjetunióval való kereskedelmet, vagyis elszámoltatta a költségeket. Marković reformjai előtt elég volt, ha egy cég elküldte a dokumentumokat arról, hogy árukat exportált a Szovjetunióba, és a jugoszláv szövetségi kormány kifizette. A reformok után a cégnek először elszámolódollárokat, pontosabban papírokat kellett beszereznie. Ez virtuális pénz volt, amellyel Jugoszlávia vásárolhatott a Szovjetunióban, és csak ezután válthatták be ezeket a dollárokat a Jugoszláv Nemzeti Bankban dinárra és így tovább. Az elszámolási költségek ezután jelentősen csökkentek. Milošević ekkor támadta Markovićot a szerb gazdaság tönkretétele miatt, holott Szlovénia és Horvátország is nagy elszámolóexporttal rendelkezett. A reformok után a társadalmi tevékenységeket (kultúra, egészségügy, oktatás stb.) a köztársaságok nem saját költségvetésükből, hanem külön alapokból finanszírozták, amelyeket hozzájárulásokkal töltöttek fel. Marković 1990-es reformja miatt módosították a privatizációs törvényt, amelyet később „Marković privatizációjaként” ismertek. A törvénymódosítást követően egyedi privatizációkra került sor. A vállalati alkalmazottak előnyben részesültek, mert az új törvény a belső részvények kibocsátásával messzemenő kedvezményeket biztosított a vezetőségnek és a dolgozóknak, másrészt megnehezítette a vállalatok részvényeinek külső befektetőknek történő eladását.Siniša Kušić, „Institucionalni i evolucijski aspekti privatizacije u srednjoj i istočnoj Europi”, Ekonomski pregled: časopis za ekonomiju, sv. 58, br. 1-2, Zagreb, Veljača 2007., str. 100., 300px|bélyegkép|jobbra|Ante Marković Washingtonban George H. W. Bush amerikai elnökkel
Markovićnak kedvezett az a tény, hogy az állam gazdasági integrációjának szintje meglehetősen magas volt, vagyis az anyaköztársaság területén kívüli gazdasági tevékenységek aránya viszonylag nagy és a gazdasági helyzet szempontjából jelentős volt Jugoszlávia valamennyi köztársaságában. Marković reformjai nem sokkal a megvalósítás után kezdték meghozni az eredményeket, az életszínvonal emelkedni kezdett, a dinár stabilizálódott, az infláció megállt, és bevezették a konvertibilitást. A dinár lett az első konvertibilis valuta, melyet egy szocialista országban vezettek be. Marković reformjai során a devizatartalékok 1,5-ről 6,8 milliárd dollárra nőttek. Jugoszlávia külföldi adóssága másfél év alatt 21,5-ről 12,2 milliárd dollárra csökkent.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 11., „Buš brine za Gorbačova”, dnevni list „Danas”, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Marković kormánya az 1989. decemberi havi 56%-ról 1990. januárra 17,3%-ra, februárban pedig 8,4%-ra, 1990 márciusában pedig 2,4%-ra csökkentette az inflációt.Dejan Jović, „Razlozi za raspad socijalističke Jugoslavije: kritička analiza postojećih interpretacija”, „Reč: Časopis za književnost i kulturu, i društvena pitanja”, sv. 8, br. 62, Beograd, 2001., str. 102.,
Marković az ország különböző részeiből érkező ellenállásba ütközött, nemcsak az egyes köztársasági vezetésekben, hanem a szövetségi közgyűlésben is, Milošević pedig kezdettől fogva szabotálta Marković reformjait, mindent elkövetett, hogy lerombolja azokat. A Belgrádból irányított folyamatos politikai puccsok tönkretették Jugoszlávia monetáris stabilitását. Ugyanis 1991. január 8-án Milošević monetáris támadást hajtott végre a Jugoszláv Nemzeti Bank ellen. A támadást úgy hajtották végre, hogy a Jugoszláv Nemzeti Banktól a Szerb Nemzeti Bankon keresztül 18,2 milliárd dinárt, azaz 2,5 milliárd német márkát vontak ki. Bár Marković ezután szankciókat és a pénz visszaszolgáltatását követelte Szerbiával szemben, mindezt nem hajtották végre. Ez a monetáris sztrájk formálisan Marković reformjainak végét és Jugoszlávia felbomlásának kezdetét jelentette.Gordan Malić, „Ante Marković, Posle 12 godina ćutanja: Moja istina o smrti Jugoslavije”, feljton 5., „Pljačka Narodne banke”, dnevni list „Danas”, Beograd, 13. - 28. studenoga 2003. Noha Marković reformjai addig gazdaságilag sikeresek voltak, nem tudták megállítani a politikai fejleményeket, amelyben a közvéleményt egyre inkább eluralta a gyűlöletbeszéd és a Szerbiából érkező fegyverrel való fenyegetés. Amikor Jugoszlávia elkezdett felbomlani, valójában már a gazdasági válságból való kilábalás felé tartott.
A délszláv háború alatti és utáni szerepe