David Foster Wallace amerikai regényíró, novellaíró, esszéíró, valamint az angol és kreatív írás egyetemi professzora. Wallace széles körben ismert 1996-ban megjelent Infinite Jest (Végtelen tréfa) című regényéről, amelyet a Time magazin 1923 és 2005 között a 100 legjobb angol nyelvű regény közé sorolt. Posztumusz regénye, a The Pale King (Sápadt király, 2011) 2012-ben a Pulitzer-díj fikciós díjának döntőse volt. A Los Angeles Timesban David Ulin Wallace-t "az elmúlt húsz év egyik legbefolyásosabb és leginnovatívabb írójának" nevezte.
Wallace Illinoisban nőtt fel, és az Amherst College-ba járt. Angolt tanított az Emerson College-ban, az Illinois State University-n és a Pomona College-ban. 2008-ban 46 évesen öngyilkosságot követett el, miután sok évig küzdött depresszióval.
Fiatalkora és tanulmányai David Foster Wallace a New York állambeli Ithacában született Sally Jean Wallace (született Foster) és James Donald WallaceJames Donald Wallace (1937. május 21. – 2019. július 7.) amerikai filozófus. gyermekeként.Boswell and Burn, eds., p. 94. A család az illinoisi Champaign-Urbanába költözött, ahol húgával, Amy Wallace-Havensszel együtt nevelkedett. Apja az Illinois Urbana-Champaign Egyetem filozófiaprofesszora volt. Édesanyja angol professzor volt a Parkland College-ban, egy champaigni közösségi főiskolán, amely 1996-ban "Az év professzora" díjjal ismerte el munkáját. Negyedik osztálytól kezdve Wallace családjával Urbanában élt, ahol a Yankee Ridge Elementary Schoolba, a Brookens Junior High Schoolba és az Urbana High Schoolba járt.
Serdülőként regionális rangú junior teniszező volt. Erről az időszakról írt a „Derivative Sport in Tornado Alley” című esszéjében, amely eredetileg a Harper's Magazine-ban jelent meg „Tennis, Trigonometry, Tornadoes” címen. Bár szülei ateisták voltak, Wallace kétszer is megpróbált csatlakozni a katolikus egyházhoz, de "megbukott" a vizsgálódás időszakában. Később egy mennonita gyülekezetbe járt.
Wallace az Amherst College-ba, apja alma materébe járt, ahol angol és filozófia szakon végzett, és 1985-ben summa cum laude diplomát szerzett. Egyéb tanórán kívüli tevékenységek mellett részt vett a glee clubbanA glee club az Egyesült Államokban egy olyan zenei csoport vagy kóruscsoport, amely történelmileg férfi-, de női vagy vegyes hangú is, és amely hagyományosan triók vagy kvartettek rövid dalainak éneklésére specializálódott.; a nővére úgy emlékszik vissza, hogy "gyönyörű énekhangja volt". A filozófia tanulmányozása során Wallace a modális logikát és a matematikát követte, és filozófiáról és modális logikáról szóló vezető szakdolgozatot mutatott be, amelyet Gail Kennedy-emlékdíjjal tüntettek ki, és posztumusz Fate, Time, and Language: An Essay on Free Will (2011) címmel publikáltak.
Wallace angol nyelvű kitüntetési tézisét első regénye, a The Broom of the System (1987) kézirataként adaptálta, és elkötelezte magát, hogy író legyen. David Lipskynek azt mondta: "A The Broom of the System-t írva úgy éreztem, hogy 97 százalékot használok ki, míg a filozófia 50 százalékot." Wallace 1987-ben szerzett Master of Fine Arts fokozatot kreatív írásból az Arizonai Egyetemen. Massachusettsbe költözött, hogy a Harvard Egyetem filozófiai posztgraduális iskolájába járjon, de hamarosan otthagyta a programot.
Későbbi élete Az 1990-es évek elején Wallace kapcsolatban állt Mary Karr írónővel.Mary Karr (1955. január 16. –) amerikai költő, esszé- és memoáríró. Később Wallace-t megszállottnak írta le, és azt mondta, hogy a kapcsolat ingatag volt: Wallace egyszer hozzávágott egy dohányzóasztalt, egyszer pedig kirakta az autóból, és hagyta, hogy gyalog menjen haza. Évekkel később azt mondta, hogy Wallace életrajzírója, D. T. Max zömmel kihagyta Wallace bántalmazásait. Max kapcsolatukról szóló beszámolójában a Twitteren ezt írta: "Ez körülbelül 2%-a annak, ami történt." Mary elmondta, hogy Wallace megrúgta, éjszaka felmászott a háza oldalára, és követte 5 éves fiát haza az iskolából.Wilson, Kristian (May 7, 2018) "Mary Karr Speaks Out About David Foster Wallace Amid Literature's #MeToo Movement." Bustle. (Retrieved March 11, 2019.)
2002-ben Wallace megismerkedett Karen L. Green képzőművésszel, akit 2004. december 27-én feleségül vett.
Wallace depresszióval, alkoholizmussal, kábítószer-függőséggel és öngyilkossági hajlamokkal küszködött, és többször is kórházba került pszichiátriai ellátás miatt. 1989-ben négy hetet töltött a McLean Kórházban – a Massachusetts állambeli belmonti pszichiátriai intézetben, amely a Harvard Medical School-hoz kapcsolódik –, ahol sikeresen elvégzett egy drog- és alkoholméregtelenítő programot. Később azt mondta, hogy az ott töltött idő megváltoztatta az életét.
Wallace számára fontosak voltak a kutyák, és arról beszélt, hogy menhelyet nyit a kóborkutyák számára. Barátja, Jonathan Franzen szerint „Előszeretettel viselte a bántalmazott kutyákat, és nem valószínű, hogy találna más gazdát, aki elég türelmes lenne hozzájuk”.
Munkássága Karrier A The Broom of the System (1987) országos figyelmet és kritikai dicséretet váltott ki. A The New York Times-ban Caryn James "mániákus, emberi, hibás extravagánsnak nevezte… amely egyenesen Stanley Elkin The Franchiser, Thomas Pynchon V. és John Irving Garp szerint világ című művének túlzott hagyományaiból fakad."
1991-ben Wallace a bostoni Emerson College adjunktusaként kezdett irodalmat tanítani. A következő évben munkatársa és támogatója, Steven Moore javaslatára állást kapott az Illinois Állami Egyetem angol tanszékén. 1991-ben kezdett dolgozni második regényén, az Infinite Jest-en, és 1993 decemberében benyújtotta a tervezetet szerkesztőjének. Miután 1995-ben megjelentek a részletek, a könyv 1996-ban jelent meg.
1997-ben Wallace MacArthur-ösztöndíjat kapott. Megkapta a The Paris Review szerkesztői által odaítélt Aga Khan-díjat is a Brief Interviews with Hideous Men egyik történetéért, amely a magazinban jelent meg.
2002-ben Wallace a kaliforniai Claremontba költözött, hogy ő legyen az első Roy E. DisneyRoy Edward Disney (1930. január 10. – 2009. december 16.) amerikai üzletember. Hosszú ideig a The Walt Disney Company felsővezetője volt, amelyet apja, Roy O. Disney és nagybátyja, Walt Disney alapított. kreatív írás professzor és angol professzor a Pomona College-ban. Félévente egy-két alapképzést tanított, és az írásra koncentrált.
Wallace beszédet mondott a Kenyon College 2005-ös végzős osztályának. A beszédet This Is Water című könyvben 2009-ben adták ki. 2013 májusában a beszéd egyes részeit egy népszerű online videóban használták fel, amely szintén a „This Is Water” címet viselte.
Bonnie Nadell volt Wallace irodalmi ügynöke egész karrierje során. Michael Pietsch volt az Infinite Jest szerkesztője.
Wallace 2008-ban halt meg. 2009 márciusában a Little, Brown and Company bejelentette, hogy kiadja egy befejezetlen regény, a The Pale King kéziratát, amelyen Wallace halála előtt dolgozott. Pietsch Wallace hátrahagyott oldalaiból és jegyzeteiből állította össze a regényt. Számos részletet publikáltak a The New Yorkerben és más magazinokban. A The Pale King 2011. április 15-én jelent meg, és általában pozitív kritikákat kapott. Michiko Kakutani, a The New York Times munkatársa azt írta, hogy a The Pale King „bemutatja [Wallace] a folytonosság hiányának ölelését; a meta és a mikroszkopikus, posztmodern pirotechnika és a régimódi történetmesélés iránti rajongása; és folyamatos érdeklődése a kortárs Amerika önkielégítés és szórakoztatás iránti rögeszméje iránt." A könyvet Pulitzer-díjra jelölték.
Pályafutása során Wallace rövid fikciókat publikált olyan folyóiratokban, mint a The New Yorker, a GQ, a Harper's Magazine, a Playboy, a The Paris Review, a Mid-American Review, a Conjunctions, az Esquire, az Open City, a Puerto del Sol és a Timothy McSweeney's Quarterly Concern.
Témák és stílusok Wallace túl akart lépni a posztmodernhez kapcsolódó irónián és metafikción,A metafikció a fikció olyan formája, amely saját narratív struktúráját hangsúlyozza oly' módon, hogy folyamatosan emlékezteti a közönséget arra, hogy egy szépirodalmi művet olvasnak vagy néznek. és fel akart fedezni egy poszt-posztmodern vagy metamodernA metamodernizmus egy olyan kifejezés, amely a művészet, a kultúra és a filozófia számos területén megfigyelhető fejleményekre utal, amelyek a posztmodern utóhatásaiban, nagyjából a 21. század fordulóján jelentek meg. stílust. Az „E Unibus Pluram: Television and U.S. Fiction” című esszéjében (írva 1990-ben, megjelent 1993-ban) azt javasolta, hogy a televízió ironikus hatást gyakoroljon a szépirodalomra, és arra buzdította az irodalmi szerzőket, hogy kerüljék el a tévé sekélyes lázadását: "Szeretlek meggyőzni arról, hogy az irónia, a pókerarcú hallgatás és a nevetségességtől való félelem jellemzi a kortárs amerikai kultúra azon sajátosságait (amelynek a legmodernebb fikció is része), amelyek bármilyen jelentős kapcsolatban állnak a tévével, amelynek szép keze a nemzedékem torkán van. Érvelni fogok amellett, hogy az irónia és a gúny szórakoztató és hatásos, ugyanakkor az amerikai kultúra nagy kétségbeesésének és megtorpanásának ügynökei, és hogy a törekvő fikcionisták számára rettenetesen bosszantó problémákat okoznak."
Wallace az irónia számos formáját használta, de hajlamos volt arra összpontosítani, hogy a médiával telített társadalomban az egyének továbbra is komoly, öntudatlan tapasztalatokra és kommunikációra vágynak.
Wallace fikciója egyesíti a narratív módokat és a szerzői hangokat, amelyek magukban foglalják a zsargont és a kitalált szókincset, például saját generált rövidítéseket és betűszavakat, hosszú, több tagmondatból álló mondatokat, valamint a magyarázó vég- és lábjegyzetek széles körű használatát, mint az Infinite Jest és az "Octet" című történet. " (összegyűjtve a Brief Interviews with Hideous Men című kötetben), valamint 1996 utáni nem-fikcióinak nagy része. Egy 1997-es Charlie Rose-ról szóló interjúban Wallace azt mondta, hogy a feljegyzések megzavarják a lineáris narratívát, és tükrözik a valóságról alkotott felfogását anélkül, hogy összezavarná narratív struktúrát, és hogy összekeverhette volna a „de akkor senki nem olvassa el” mondatokat.
D. T. Max Wallace munkáját "agyi és forróvérűek szokatlan keverékeként" jellemezte, amely gyakran több főszereplőt is tartalmaz, és egyetlen műben különböző helyszíneket ölel fel. Írása a gondolat töredezettségéről, a boldogság és az unalom kapcsolatáról, valamint az emberi test szépsége és utálatossága közötti pszichológiai feszültségről szól. Wallace szerint „a fikció arról szól, mit jelent kibaszott emberi lénynek lenni”, és azt mondta, hogy „erkölcsileg szenvedélyes, szenvedélyesen morális fikciót” szeretne írni, amely segíthet az olvasónak „kevésbé egyedül lenni belül”. A Kenyon College bevezető beszédében Wallace az emberi állapotot napi válságként és krónikus kiábrándultságként írta le, és óva intett a szolipszizmustól, az együttérzés és a tudatosság egzisztenciális értékeire hivatkozva: A szabadság igazán fontos fajtája magában foglalja a figyelmet, a tudatosságot, a fegyelmet és az erőfeszítést, valamint azt, hogy képesek vagyunk valóban törődni más emberekkel, és áldozatot hozni értük, minden nap számtalan kicsinyes unszexi módon. ... Az egyetlen dolog, ami a nagybetűs Igaz, az az, hogy te döntöd el, hogyan próbálod meg látni. Tudatosan kell eldöntened, minek van értelme és minek nincs. ... A trükk abban rejlik, hogy az igazságot előtérbe helyezzük a mindennapi tudatban.
Nonfiction Wallace beszámolt John McCain szenátor 2000-es elnökválasztási kampányáról "The Weasel, Twelve Monkeys and The Shrub" was parodied in the Salon.com article "David Foster Wallace: Ain't McCain Grand". és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokról a Rolling Stone-nak; tengerjáró hajókról