Az államelmélet vagy államfilozófia, állambölcselet tárgyát képezik az állam lehetséges definíciói, megjelenése, formái, feladatai és céljai, valamint működésének intézményi, társadalmi, etikai és jogi feltételei és korlátai. A politikafilozófia ágaként az államelmélet gyakran olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek egyszerre több tudományágat is érintenek, mint a filozófia, teológia, politikatudomány, jogtudomány, szociológia és közgazdaságtan. Az állam lényegét, keletkezését, fejlődését, társadalmi szerepét és feladatait magyarázó elmélet.Értelmező szótár
Áttekintés bélyeg|Konfuciusz ábrázolása a 8. századból Az államelmélet nagyon különböző megközelítéseken alapulhat: történelmi vagy létező államrendszereket leírása, legitimációja vagy bírálata; egy ideális politikai rend leírása (utópia); gazdasági vagy politikai-társadalmi hatalmi struktúrák elemzése; erkölcsi, etikai megfontolások (emberi jogok, hatalommegosztás); az állam mint adottság, isteni vagy természeti törvény, szerződéses rend.
A korszaktól és az elméleti megközelítéstől függően az államelmélet szereplői a következők lehetnek: az uralkodó; az állam maga mint absztrakt lény; az államalkotó nemzet; az egyén; társadalmi osztályok; a gazdasági egységek összessége.
Az államelméletek történetileg a társadalom különböző megjelenési formáihoz rendelhetők, és azokból származtathatók. Korszaktól függően különböző igényekre, egyedi vagy általános érdekekre reagáltak. Jellegük attól is függ, milyen emberképen alapulnak (filozófiai antropológia). Ha az embereket alapvetően erőszakosnak, hatalomra törekvőnek, gonosznak vagy veszélyesnek tekintik, akkor az államelméletük legitimálja a szigorú állami hatalmat, a szabadság korlátozását.
Az első államok Az első államok az ősközösség felbomlásával, az embercsoportok társadalommá szerveződésének folyamatában jöttek létre mintegy évvel ezelőtt, összefüggésben a városok fejlődésével, az írás feltalálásával és a tételes vallások megjelenésével. Az első birodalmak állama az uralkodó, az istenkirály teljhatalmára alapult (v. ö. ázsiai termelési mód). Konfuciusz eszményi állama a patriarchális családok állammá szervezett hálózata, élén az égi megbízatás révén kormányzó uralkodóval. Az ideális nemes ember a bölcs hivatalnok, aki felismeri, hogy a társadalom rendje és az ő pozíciója akkor van biztonságban, ha az égi elrendeltetéstől megszabott helyén marad és az igazságosság erénye szerint él.
Antikvitás, görög-római államelméletek bélyeg|Platón és Arisztotelész (Raffaello: Athéni iskola c. festménye) (részlet) Az ókori görögök politikai élete közvetlen jellegű volt, a polgárok áttételek nélkül vettek részt az általában csak néhány száz vagy ezer lakosú poliszok életében. A magánélet és a társadalmi részvétel nem vagy alig különült el egymástól, gazdasági, kereskedelem, vallási, állami, jogi életszférák még nem váltak szét, így közvetítésekre sem volt szükség közöttük. Már Hérodotosz kijelentette, hogy a nép tömegei alkotják az állam alapját.
A görögök számára az erkölcsnek közvetlenül politikai, a politikának pedig közvetlenül erkölcsi jelentősége volt. Platónnál például az államrend egyik eszmei alapja az igazságosság volt, melyet közösségszervező erkölcsi fogalomként kezelt. Arisztotelész számára a vagyon nagysága erkölcsi és politikai jelentőséggel bírt: a közepes vagyon szerinte középúton járó, tehát mértéktartó erényekhez vezet, a polgárok mértéktartó erényei pedig mérsékelt és stabil alkotmányt eredményeznek. A középosztály uralma így az ő szemében egyszerre volt erkölcsi és politikai kérdés.
Nagy Sándor, majd utódai, a diadokhoszok birodalmaiban, valamint a római és a bizánci birodalmakban alakult ki az állam, mint egységesen kormányzott, kiterjedt terület fogalma.
Platón Politeia című művében részletesen leírta az általa ideálisnak (utópia) tartott állam szerkezetét és rendjét. Tanítványa, Arisztotelész a Politika című munkájában hat államformát különböztetett meg: monarchia (egyeduralom), arisztokrácia (a legjobbak uralma), a közjó uralma (politeia), ahol a társadalom legjobb tagjai gyakorolják a hatalmat.
Ez a három forma a köz javát tartja szem előtt, és ezért jó. Elfajzott változataik rosszak: despotizmus, oligarchia és demokrácia; gyakran ochlokráciának, az utca uralmának is nevezik, megkülönböztetendő a demokrácia mai fogalmától.
Arisztotelész hitt az alkotmányok dialektikus körforgásában: a jó államforma hajlamos „elfajulni”, ebből az „elfajzott formából” aztán kijön a következő jó forma stb. A demokráciát a szegények szervezetlen tömegének uralmaként értette, akik ezt csinálták. nem a közjót szolgálják, hanem csak a saját jólétükre törekednek. Nem utasította el azonban szigorúan a népuralom mérsékelt formáját, ahogyan tanítója, Platón tette, hanem a demokrácia és az oligarchia vegyes alkotmányát szorgalmazta, amit „politikának” is nevezett.
Cicero De re publica (Az államról) című művében is az optimális államalkotmányt kereste, és Arisztotelésztől, valamint és a történésztől, Polübiosztól származó meglátásokat vitt át a római köztársaságba. Cicero a római rendszert a vegyes alkotmány megvalósításaként értelmezte, amelyben a konzulok a monarchikus, a szenátus az arisztokratikus elem, a népgyűlés pedig a demokratikus összetevő.
Ezzel szemben a császári Római Birodalomban az állam az uralkodó gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett, legalábbis addig, amíg a hadserege támogatta. Ez már a hellenisztikus monarchiákban is nyilvánvaló volt, amelyek legitimációjukat részben ősi keleti forrásokból merítették.
Kereszténység bélyeg|Hippói Szent Ágoston Philippe de Champaigne festményén A szó szoros értelmében vett keresztény politikai bölcselet csak a 12–13. században, lényegében Salisburyi János és Aquinói Szent Tamás fellépésével született meg és bontakozott ki. Az ezután következő évszázadokban a keresztény politikai filozófia sosem szűnt meg, bár hatása a szekularizáció következtében az elmúlt két-háromszáz évben kétségtelenül meggyengült.
A Római Birodalom keresztényüldözése után a kereszténység egyre nagyobb hatással lett az európai államelméletekre. A konstantini fordulat (i. sz. 325), azaz a kereszténység engedélyezése és az egyetlen államvallássá válás után (380-390) a kereszténység a római császár egyedüli uralmát erősítette meg azzal, hogy a túlvilági üdvösséghez nélkülözhetetlennek áldotta.
A birodalomnak ez az üdvtörténeti dimenziója a középkorban is éreztette hatását: az egyház, amely maga is centralista és monarchista módon szerveződött, meghatározta a nyugati és a bizánci Szent Római Birodalom világnézetét és valláspolitikáját (cezaropapizmus).
Hippói Szent Ágoston (De Civitate Dei, 420 körül) és Aquinói Szent Tamás (Summa theologica, 1265 körül) vázlatai alapján a skolasztika a hit és az értelem kölcsönhatásán alapuló differenciált államelméletet fogalmazott meg, amelynek a természetjog volt a referenciapontja.
Luther Márton két királyságról szóló tana alapozta meg az egyház és a politikai hatalom szigorú szétválasztását. A reformáció azonban kedvezett az abszolút monarchia és a nemzeti államok megalakulásának, részben felekezeti nemzeti egyházakkal.
Egészen a francia forradalomig nem valósult meg az egyház és az állam szétválasztása, amely aztán Európa-szerte elindította az állam olyan felfogását, amely a szakfeladatokra, a jogállamiságra és a demokratikus állami ellenőrzésre irányult. Az olyan ellenreakciók, mint a Szent Szövetség, a porosz konzervatív keresztény monarchia vagy a politikai katolicizmus Kulturkampfja, hosszú távon kudarcot vallottak.
A totalitarianizmussal kapcsolatos tapasztalatok alapján a mai európai egyházak erősítik és támogatják az ideológiailag semleges alkotmányos államot, amely viszont garantálja és védi a vallásszabadságot és az ellenálláshoz való jogot.
Iszlám Az iszlám eszmerendszerében a Korán és Mohamed próféta filozófiája képezi minden politika alapját. Ezek megkövetelik a koráni elveken alapuló társadalomformát, amelyben a vallás és a tudomány, a vallás és a politika elválaszthatatlanok. Egyes túlnyomórészt iszlám országok alkotmányukban rögzítik a saríát, ennek alapján kívánják Allah akaratát érvényesíteni az élet minden területén. Ez a vallási hatóságok által ellenőrzött teokratikus államfelfogáshoz, kormányformákhoz vezet.
Az iszlám újabb teológiai álláspontja szerint azonban a Korán nem zárja ki az állam és a vallás szétválasztásának lehetőségét. Hivatkozunk azokra a kijelentésekre, amelyek szerint a nemzeteknek „a legjobbat kell kiválasztaniuk vezetésükre”. Ez a nyilatkozat magában foglalja a népszuverenitást. Mindazonáltal egy iszlám állam kormányát a Korán elvei szerint kell irányítani, függetlenül attól, hogy melyik államformához tartozik. A liberális muszlimok szerint ebbe beletartozik a vallásszabadság (la ikrah fi'd-din: "Nem szabad a hitben kényszeríteni"), a szólásszabadság és az elidegeníthetetlen emberi jogok.
Az iszlám állam fogalma különösen a 20. század közepe óta fontos szerepet játszik az iszlám politikai gondolkodásban, az Iszlám Állam terrorszervezetétől függetlenül is.
Újkori államelméletek bélyeg|Machiavelli portréja, Santi di Tito festménye A hatalmi állam Niccolò Machiavelli legfontosabb két írásában, a Fejedelemben és a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művében egy erős állam képét rajzolta meg, amely szerinte képes lett volna egyesíteni a széttagolt Itáliát. A pragmatizmus jegyében, a fennálló rend védelmében az államnak a korábbi erkölcsi és egyéb ideáloktól független, reális, valósághű bemutatására törekedett. Eszménye az az államférfi volt, aki tudatosan tör céljai megvalósítása felé: új államot alapít és saját elképzelései szerint alakítja ki közössége rendjét. Lényegében azt állította, hogy:
a politika saját törvényszerűségekkel rendelkező, autonóm világ, melynek olyan szabályai vannak, amelyek nem vezethetők le a társadalmi élet más területein vagy viszonyrendszereiben kialakult szabályokból; a politikai és állami hatalomhoz fogalmilag hozzátartozik az erőszak, ha máshogy nem, hát legalábbis az erőszakkal való fenyegetés, tehát az erőszak lehetősége formájában; a politikai cselekvés mércéje a hasznosság, s ezért a politika és erkölcs elválasztható.
Reneszánsz kori utópiák A fennálló társadalmi renddel való elégedetlenség, a hibáinak bírálata vezetett Morus Tamás Utópia című művének megszületéséhez és ehhez egy új műfaj megalapozásához. Morus Tamás, Tommaso Campanella, Francis Bacon ilyen alkotásai államelméleti szempontból is értelmezhetők, jelzik, hogy az állam problémáját a fennálló társadalmi és politikai viszonyok bírálatával, egy ideális, elképzelt világ bemutatásával is lehet vizsgálni.
A szuverenitás elméletei Jean Bodin bevezette a szuverenitás gondolatát a Les six livres de la Republique (Hat könyv az államról) című művében: A politikát a legfelsőbb hatalom irányítja és az ész által irányított, állandó és feltétlen hatalmat gyakorol minden állampolgár felett, törvények alkotásának vagy hatályon kívül helyezésének jogával. A szuverén állam semmilyen más földi tekintélynek nem tartozik felelősséggel – azonban köti az isteni törvény vagy a természeti törvény, amelyet a középkori skolasztikus viták határoztak meg.
Thomas Hobbes a Leviatán, avagy az egyházi és a világi állam anyaga, formája és hatalma című munkájában (1651) alapozta meg az uralkodói szuverenitás koncepcióját. Ebben a konstrukcióban, amely egyben a társadalmi szerződés klasszikus elméletei közé sorolható, minden hatalmat egyetlen személyre vagy testületre ruháznak át. Az egymással alávetési jellegű szerződést (pactum subiectionis) kötő emberi sokaság tehát a hatalom letéteményesére ruházza azt a jogot, hogy kormányozzon.
A társadalmi szerződésen alapuló állam bélyeg|Johannes Althusius német állam- és jogtudós bélyeg|Hugo Grotius holland tudós