A protosejt (más néven protobionta) önszerveződő, endogén rendeződésű, gömbölyű lipidcsoport, mely feltehetően az élet eredetéhez vezető lépcső. Az evolúció egyik fontos kérdése az egyszerű protosejtek létrejötte és szaporodásuk különbségei, melyek lehetővé tették a biológiai evolúciót. Bár laboratóriumban még nem hoztak létre élő protosejtet, a folyamat megértése közel lehet.
Áttekintés Az elkülönülés fontos volt az élet eredetében. A membránok zárt térrészeket alkotnak, melyek a külső környezettől függetlenek, a sejtnek speciális funkciójú vizes tereket adva. Mivel a membránok lipid kettős rétege a legtöbb hidrofil (vízoldékony) molekulának impermeábilis, a sejteknek membrántranszportrendszereik vannak, melyek a tápanyagokat be-, a felesleges anyagokat kiviszik. Nagyon nehéz a protosejtek létrehozása molekulák összeillesztésével. Fontos lépés ebben a sejtfunkciókhoz fontos vezikulumok, például a membránforgalom és az önreprodukció elérése amfifil molekulákkal, melyek a sejtek felé vezető út első része lehettek. A vezikulumtól a protosejtig vezető lépés maguktól szaporodó vezikulumokhoz vezethetett metabolikus rendszerekkel.
A protosejtek másik megközelítése a „kemotonról” szól, mely Gánti Tibor elméleti biológus absztrakt modellje az élet alapegységére. Ez a protosejt legrégebbi ismert modellje. Gánti az alapötletet 1952-ben fogalmazta meg, a koncepciót 1971-ben adta ki Az élet alapelveiben. A kemotont minden szervezet közös ősének mondta, vagyis az utolsó univerzális ősnek.
A kemotonmodell alapfeltételezése, hogy az életnek három alaptulajdonság kell: a metabolizmus, az önreplikáció és a bilipid membrán. A metabolikus és replikációs funkciók együtt az élet alapfunkcióihoz szükséges autokatalitikus alrendszert alkotnak, és a membrán választja el ezt az alrendszert a környezettől. Így bármely rendszer e tulajdonságokkal élőnek tekinthető, a természetes kiválasztódás hat rá, és önfenntartó sejtinformációt tartalmaz. Egyesek szerint ez a modell jelentős közreműködés az élet eredetében, ugyanis evolúciós egységek filozófiáját jelenti. Lehet, hogy a lúgos hidrotermális kürtőkben vagy más környezetekben élt protosejteknek egyszerű Wood–Ljungdahl-útjuk volt. A vasmeteoritokról ismert, hogy tartalmazzák a Wood–Ljungdahl-út elemeit.
Szelektivitás az elkülönülés felé bélyegkép|jobbra|Az oldatban foszfolipidek által alkotott szerkezetek: liposzóma (zárt kettős réteg), micella és nyitott kettős réteg.
Az önszerveződő vezikulumok a primitív sejtek fontos részei. A termodinamika második törvénye szerint az univerzumban az idő előrehaladtával a rendezetlenség (entrópia) növekszik, de az élet nagy fokon szerveződik. Ezért az életfolyamatok egy határral elkülönítendők az élettelen anyagtól. Az összes földi élőlény összes sejtjében közös egyetlen szerkezet a sejtmembrán.
A vizes környezetben, melyben minden ismert sejt működik, vízmentes határnak kell körülvennie és a környezetétől elválasztania a sejtet.Morowitz HJ. (1992) Beginnings of Cellular Life. Yale University Press, New Haven and London Hogy a környezetétől megkülönböztethető legyen, a szabad diffúziónak határ kell. Az alrendszer termodinamikai izolációja az élet alapfeltétele. Ezt mintegy 10−8 méter vastag amfifil kettős rétegek érik el.
Egyes kutatók, többek közt Irene A. Chen és Jack W. Szostak bemutatták, hogy a protosejtek egyszerű fizikokémiai tulajdonságai a sejtek fontos viselkedéseinek, például a darwini versengés és az energiatárolás egyszerűbb változatait is lehetővé tehetik. Az ilyen interakciók a membrán és annak tartalma közt jelentősen egyszerűsítheti a másolódó molekulákból a valódi sejtekbe való átmenetet. A membránmolekulákért való verseny stabil membránokat részesít előnyben, mely a keresztkötéses zsírsavaknak és a foszfolipideknek jelentett evolúciós előnyt. Ez a mikrokapszuláció lehetővé tette a membránon belüli anyagcserét, a kis molekulák cseréjét és a nagyok áthaladásának akadályozását. A kapszuláció előnyei többek közt az anyag nagyobb oldhatósága és az energia kémiai gradiensek formájában való létrehozatala. Az energiáról így gyakran mondják, hogy a sejtek szénhidrátok, lipidek és fehérjék formájában tárolják, melyekből energia szabadul fel, ha az oxigénnel reagálnak a sejtlégzéskor.
Energiagradiens
A NASA Jet Propulsion Laboratory 2014. márciusi tanulmánya az élet eredetének új kutatási módját választotta: az üzemanyagcellákat. Ezek hasonlítanak a biológiaiakra abban, hogy elektronok is átmennek molekulákra és molekulákról. Ez mindkét esetben energiát és elektromosságot termel. A tanulmány szerint fontos volt, hogy a tengerfenéken a Föld elektromos energiát terlme. „Ez az energia kezdhette el és tarthatta fenn az életet megjelenése után. Most módunk van különböző anyagok és környezetek tesztelésére, melyek segíthették az élet létrejöttét nemcsak a Földön, hanem talán a Marson, az Europán és a Naprendszer más helyein.”
Vezikulumok, micellák és membrán nélküli cseppek bélyegkép|Egy foszfolipidekből vizes oldatban spontán létrejött micella
Ha foszfolipidek kerülnek vízbe, a molekulák úgy rendeződnek el, hogy „farkaik” a víztől elmutatnak, kettős rétegek, vezikulumok és micellák képződéséhez vezetve. A modern sejtekben a vezikulumok az anyagcserében, a transzportban, a felhajtóerő-irányításban és az enzimtárolásban vesznek részt. Ezenkívül természetes reakciókamraként is működhetnek. Egy tipikus vezikulum vagy micella vizes oldatban a hidrofil „fej” részekkel alkot aggregátumot a környező oldószer körül, a hidrofób farki részeket a központba helyezve. Ezt az egyfarkú lipidek viselkedése okozza. Bár a protocelluláris önszerveződés, mely spontán egyrétegű lipidvezikulumokat és micellákat hozott létre, hasonlít az evolúció kezdetén létezhetett primordiális vezikulumokra vagy protosejtekre, ezek nem olyan összetettek, mint a ma élő szervezetek kétrétegű membránjai.
Szemben a foszfolipidekkel, a korai membránok egy- vagy kétrétegű zsírsavakból is képződhettek, melyek prebiotikus környezetben könnyebben létrejöhettek. Számos prebiotikus körülmény közt szintetizáltak zsírsavakat, és megtalálták őket meteoritokon is, valószínűsítve a nem élet általi természetes szintézisüket.
Az olajsav-vezikulumok az élet előtt létezhetett membránprotosejtek jó modelljei.
Rövid, pozitív töltésű hidrofób, legfeljebb hét aminosavból álló peptidek által indukált elektrosztatikus kölcsönhatások kapcsolhatnak RNS-t az alapvető sejtmembránhoz, a vezikulummembránhoz.
Megfelelő prebiotikus környezetek bélyegkép|jobbra|E lipid kettős réteg csak foszfatidilkolinból áll.
Korábbi feltételezések szerint az élet a mélytengeri hidrotermális kürtőkben kezdődött, de egy 2012-es tanulmány szerint a hévforrások körülményei felelnek ennek meg. A következtetés főképp a modern sejtek kémiáján alapul, ahol a citoplazma káliumban, cinkben, mangánban és foszfátban gazdag, mely nem gyakori a tengerben. Az ilyen feltételek a kutatók szerint csak ott találhatók, ahol a forró hidrotermális folyadék az ionokat a felszínre hozza – például gejzírek, fumarolok, iszapos tócsák és más geotermikus források. E füstölgő, buborékos helyeken összegyűlhetett cink- és mangánionokban gazdag víz, mely lehűlt és sekély medencékben folyadékká vált. Azonban a tengervíznél alacsonyabb nátriumtartalmú lúgos hidrotermális kürtők felfedezése alapján a tengerben is megtalálható magas káliumkoncentráció.
Egy 1990-es évekbeli kutatás szerint a montmorillonitagyag segíthette akár egymáshoz spontán egy RNS-molekulaként csatlakozó RNS-láncok létrehozását. Később, 2002-ben felfedezték, hogy zsírsavmicella-oldathoz montmorillonitot adva az agyag a vezikulumképződést 100-szorosára gyorsította.
Egyes ásványok képesek a zsírsavak szénhidrogénrészei előállításának katalizálására hidrogénből és szén-monoxidból, melyek a hidrotermális kürtőkből és a gejzírekből szabadulhattak fel. A különböző hosszúságú zsírsavak végül a környező vízbe kerültek, de a vezikulumképződés magasabb zsírsav-koncentrációt igényel, így a protosejtképződés édesvízi környezetben történt, ahol a víz párolgása az oldott anyag koncentrációját növeli.
2019-ben Nick Lane és társai kimutatták, hogy sós vízben 6,5-12 közti pH, illetve 70 °C körüli hőmérsékleten vezikulumok képződnek. Ez megfelel a lúgos hidrotermális kürtők körülményeinek felel meg, ahol lipidkeverékek is voltak, azonban a keverékek prebiotikus forrása tisztázatlan. Az egyszerű amfifil vegyületek a tengervízben nem állnak össze vezikulumokká az ionvegyületek nagy koncentrációja miatt. A hévforrások körülményei közt, ahol kisebb ezek koncentrációja, a vezikulumok összeállnak. A kutatók ezenkívül a lúgos hidrotermális kürtők körülményei közt RNS-oligomerizációt is sikeresen végeztek. Bár 4 egység hosszúnak becsülték, ez azt jelenti, hogy ilyen körülmények közt jöhettek létre az első RNS-polimerek. A hévforrásoknál végzett kísérletek a laboratóriumiaknál magasabb arányban adtak RNS-szerű polimereket. A polimerek rehidratációkor zsírsavvezikulumokba záródtak, tovább támogatva az abiogenezis hévforrás-elméletét. Az UV-kitettségről is kimutatták, hogy a stabil biomolekulák, például nukleotidok képződését segíti. Kutatások szerint továbbá a vezikulumokhoz kötnek és azokat stabilizálják a prebiotikus aminosavak sók és magnéziumion jelenlétében, ami a szárítás–rehidratáció ciklusok számának növekedésével tovább erősödik.