A Muraköz megszállása közvetlenül az első világháborút követően 1918 novemberében és decemberében történt, amikor a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsához hű erők elfoglalták Muraközt. A túlnyomórészt horvátok lakta terület a jugoszláv csapatok általi megszállásáig a Magyar Királyság része volt. A régiót, amelyet a párizsi békekonferencián ítéltek oda a számára a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság annektálta.
A Muraköz elfoglalására irányuló katonai akció 1918 novemberében kezdődött, látszólag a Muraköz lakosságának lázadása elleni magyar fellépésekre válaszul. Ivan Tomašević őrnagy egy 300 fős haderőt vezetett, amelyet Csáktornya, a régió legnagyobb városa közelében magyar erők vertek szét. A Szerb Királyi Hadsereg és a Francia Armée d'Orient katonai segítségkérését az antanthatalmak és Magyarország között létrejött belgrádi fegyverszünetben vállalt kötelezettségek miatt, amelyek a Dráva folyót határozták meg a magyar demarkációs vonalként a térségben, visszautasították. A Nemzeti Tanács december 24-én új erőfeszítésbe kezdett: szlovén önkéntesekből és a Horvát Honvédség nagy részéből álló 3000 fős haderőt küldött. A második Muraközi behatolást Dragutin Perko őrnagy részleteiben tervezte meg, és később ő irányította a támadó erők nagy részét is. A Muraközt december 24-én a magyar csapatok nagyobb ellenállása nélkül foglalták el. Kormányzójává Perkót nevezték ki, a régiót pedig az önrendelkezés elvére hivatkozva a Szerb-Horvát- Szlovén Királyság részévé nyilvánították. A térség csatlakozását párizsi békekonferencia később megerősítette.
Előzmények Az Ausztria-Magyarországon élő szlovéneket, horvátokat és szerbeket képviselő politikai pártok képviselői 1918. október 5-6-án az újonnan kikiáltott Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának (mely magában foglalta Szlovénia, Horvát-Szlavónország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina területeit) központi szerveként megalakították a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsát. A tanács kiszorította a tényleges hatalomból a Jugoszláv Bizottságot, egy korábban létrejött ad hoc csoportot, mint a Habsburg uralom alatt álló területeken élő délszlávok érdekképviseletét. A Jugoszláv Bizottság eredeti célja a délszlávok lakta területek Ausztria-Magyarországtól való függetlensége, valamint a jugoszlávizmus elvei szerint ezeknek a területeknek a Szerbiával való egyesítése volt. Szerbia az 1914-es niši nyilatkozatban nyilvánította ki első világháborús célját e területek egyesítésére. 250px|bélyegkép|jobbra|Zala vármegye 1910-es térképe a Muraközzel.
Október 29-én a Horvát Szábor kikiáltotta Horvát-Szlavónország függetlenségét Ausztria-Magyarországtól. A tanács november elején találkozott a svájci Genfben szerb képviselőkkel, és elfogadta Nikola Pašić szerb miniszterelnök javaslatát a Szerbiával való egyesítés megvalósítására. Szerbia napokon belül megtagadta a rövid életű genfi nyilatkozatot. Az antanthatalmak és Ausztria-Magyarország közötti villa giusti fegyverszünetet követően az Olasz Királyság megindította hadseregét, hogy biztosítsa magának a Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama által igényelt területek azon részét, amelyet az 1915-ös londoni egyezmény Olaszországnak ígért. Az olasz erők követték az olasz frontról hazatérő, visszavonuló osztrák-magyar csapatokat. Az általában Magyarországon állomásozó osztrák-magyar csapatok olyan vonatokon érkeztek vissza, amelyek a magyarországi Zala vármegyének a Dráva és a Mura folyók között elhelyezkedő, nagyrészt horvátok által lakott részén, Muraközön keresztül közlekedtek. Az 1910-es népszámlálás szerint a régió 90 387 lakosa közül 82 829 horvát volt. A háború alatt a muraközi születésű horvát ügyvéd és politikus, Ivan Novak röpiratot adott ki, amelyben a muraközi horvátok önrendelkezését szorgalmazta, és Woodrow Wilson amerikai elnök tizennégy pontjára hivatkozva támogatta a régiónak egy közös délszláv államhoz való csatolását. Novák ugyanakkor elsősorban azzal vádolta Magyarországot, hogy abszolutista törvénykezést kényszerít ki, azzal a céllal, hogy uralkodjon a nem magyarokon. Bár a magyar kormány betiltotta, a muravidéki horvátok magyar uralomhoz való viszonyulását Novak írása inspirálta. A háború utolsó szakaszában az élelmiszerhiány és a betegségek – különösen a spanyolnátha – hozzájárultak a társadalmi elégedetlenség fokozásához. Ráadásul az ún. zöld káderek – a banditizmusból élő dezertőr katonák – miatt a közbiztonság Magyarországon és Horvát-Szlavóniában is rossz volt.
Az első támadás 1918 novemberének elején Muraköz keleti részén több faluban lázadás kezdődött, mely gyorsan átterjedt az egész régióra. A lázadás az osztályharchoz hasonlított, de a felkelők mindenkit célba vettek, akit etnikai alapon ellenségnek tekintettek. A „Wilsoni elvekre” hivatkozva törekedtek az elszakadásra és a magyarok kiszorítására a régióból. Prominens magyarok birtokait, köztük a Festetics család drávacsányi birtokát és a zalaújvári Feštetić-kastélyt kifosztották.
1918. november 2-án a Murakirály – Perlak vasútállomáson leverték a magyar helységjelző táblákat. Ugyancsak Perlakon fosztogatások, rablások történtek. Muracsányban, Alsómihályfán a községi pénztárba betörtek, azt kirabolták, az adóügyi jegyzőt súlyosan bántalmazták. Muracsányból a jegyzőnek el kellett menekülni. November 3-án a varasdi Dráva-hídnál több száz főnyi felfegyverzett tömeg gyűlt össze, hogy Csáktornyára vonuljon. A csekély számú magyar hídőrségnek semmi esélye sem volt a feltartóztatásukra, az ellenállásra, azonban a varasdi csendőrség reguláris katonai erőkkel szétverte őket, mielőtt bevonulásukat megkezdték volna. Muraszerdahelyen kirabolták az összes kereskedőt, a jegyzői irodát és gróf Zichy Ágoston kastélyát. A körjegyző betegen menekült Csáktornyára, ahol a kiállt izgalmakba belehalt. Stridóváron szétrombolták a körjegyzői irodát, kirabolták a takarékpénztárt és a gróf Dunai kastélyát. Csáktornyán szétverték a ferenciek zárdájában az összes berendezést, a pincében lévő borokat kieresztették.
Bosnyák Géza, Zala vármegye főispánja, mivel központi segítséget nem kapott, saját hatáskörében statáriumot hirdetett, melyet a belügyminiszter jóváhagyott. Csáktornyán mintegy 400 fős karhatalmi különítményt hoztak létre, akik megtisztították a vasútállomást és egész Csáktornyát a behatolóktól. Közben a Horvátországból beszivárgó fegyveresek elfoglalták Drávavásárhelyt, melyet a Sebestyén százados vezette karhatalmi egység visszafoglalt, majd Miksavárból is kiverte a behatolókat. November 12-én reggel a miksavári katonai csoport nyugatról, a csáktornyai katonai csoport pedig északkeletről egyidőben vonult fel a megszállt Drávavásárhely ellen, majd azt bekerítve szétverte a lázadókat, akik Varasd irányába menekültek.
November 10-én Varasdon népgyűlést tartottak a muraközi zavargások megvitatása céljából. A Nemzeti Tanács tagjai állítólagos zsoldosokat és magyar zöldkádereket okoltak az erőszakért. A Nemzeti Tanács varasdi és kaproncai bizottságai küldöttségeket küldtek Zágrábba, hogy segítséget kérjenek a központi kormánytól és Dušan Simović ezredestől, aki éppen a Szerb Királyi Hadsereg képviselőjeként érkezett Zágrábba. Válaszul Mate Drinković Nemzeti Tanács védelmi biztosa Ivan Tomašević őrnagyot és Viktor Debeljak hadnagyot küldte Varasdra, hogy dolgozzanak ki tervet Muraköz megszállására. Tomašević horvát katonai erőket is talált Varasdon Stjepan Sertić százados, a Horvát Királyi Honvédség 25. gyalogezredének 3. zászlóaljának parancsnoka alatt.
Felálltítottak egy zászlóaljat, amely nagyrészt muravidéki menekültekből, valamint a Nemzeti Gárda önkéntes különítményéből állt, amelyben Varasdról származó középiskolások voltak, és névleg a Nemzeti Tanácsnak voltak alárandelve. A teljes haderő körülbelül 300 katonából állt. Fegyvereik egy részét a varasdi laktanyából vitték el, más részük pedig a magyar királyi honvéd 14. gyalogezred és a 33. honvéd gyalogezred lefegyverzett katonáitól származott, akik a fegyverszünetet követően Varasdon a Dráván át hazafelé tartottak. Az általános parancsnokságot Tomašević vette át, Franjo Glogovec hadnagy a Muraközi zászlóaljat, Marko Georgijević őrnagy pedig az önkéntes csapatokat vezette.
Ugyanezen a napon a Nemzeti Tanács Belgrádba küldte Laza Popovićot, Valerijan Pribićevićet és Dragutin Perko őrnagyot, ahol találkoztak a Szerb Első Hadsereg parancsnokával, Petar Bojovićval és Sándor régensherceggel, akiktől katonai beavatkozást kértek Magyarország ellen a Muravidéken. A régens utasította Perkót, hogy másnap találkozzon Petar Mišićtyel, hogy megvitassák az ügyet. Mišić azt mondta Perko-nak, hogy Szerbia a fegyverszünet miatt nem tud beavatkozni, de támogatást ígért, ha a szlovének, horvátok és szerbek erői elfoglalják Muraközt. 250px|bélyegkép|jobbra|Csáktornya vasútállomása az 1918 novemberi magyar védelem központja.
November 13-án újabb nyilvános gyűlést tartottak Varasdon, amelyen Tomašević és Pero Magdić polgármester bejelentette, hogy este 10 órakor támadást indítanak a Dráva folyón át Muraközbe. Magdić gyors intézkedést szorgalmazott remélve, hogy az javítani fog a horvátok helyzetén, és kinyomtatott egy plakátot, amelyben önkéntesek jelentkezését kérték. A rendelkezésre álló csapatokat tömegek kísérték a Dráva-hídhoz. Átjutva a támadók több tüzérségi egységet helyeztek el, és három hadoszlopra váltak szét. A Muraköz legnagyobb városa, Csáktornya felé tartó fő előrenyomulást Sertić vezette. Az előrenyomulás a főúton, Pusztafa falun keresztül, míg az önkéntesekből álló sereg tőle jobbra, Zrínyifalva falun keresztül nyomult előre. A balszárnyon Glogovec átvezette csapatait Drávacsány falun, majd kelet felé, Csáktornya irányába fordult. Tomašević szerint a hadművelet első szakaszának célja az volt, hogy elfoglalják Csáktornyát, és mielőtt további előretörést kísérelne meg, hídfőt hozzon létre a Dráván. Az előrenyomuló erők november 14-én délelőtt anélkül érték el Csáktornyát, hogy ellenállásba ütköztek volna. Ez megegyezett a Nemzeti Tanács rendelkezésére álló információkkal, amelyek szerint a magyar csapatok a csáktornyai vasútállomás kivételével kivonultak Muraközből. A csáktornyai vasútállomás biztonságával megbízott magyar erők Győry Károly őrnagy parancsnoksága alatt álltak.
A magyar csapatok Csáktornyára érkezésének idejéről és irányáról egymásnak ellentmondó hírek érkeztek; a többség véleménye szerint a többszörösen nagyobb magyar haderő négy vonattal érkezett Nagykanizsa irányából nem sokkal azelőtt, hogy a Tomašević által vezényelt csapatok elérték volna a várost. A csapatok először a csáktornyai vasútállomás közelében harcoltak, ahol a magyar erők állásaikban felkészülve várták a támadókat. A Tomašević által vezényelt csapatok a Dráva-hidakon át rendezetlenül Varasdra menekültek, vagy miután a magyar lovasság mindkét hidat elfoglalta, a folyót átúszva mentették az életüket. A Kulmer Ferenc Varasd vármegye főispánja és Huszár Pál csáktornyai járási főbíró kötött fegyverszünet hatására a harcok még aznap véget értek. Kulmer és Huszár november 15-én ismét találkozott, hogy megbeszéljék a Varasd–Csáktornya közötti vasúti forgalom helyreállítását és a Dráva hidakon áthaladó forgalom biztonságának ellenőrzését. Mivel Varasd város határa a Dráva folyótól kissé északra nyúlt, Huszár beleegyezett, hogy a hidakhoz ne állítsanak magyar katonákat, és a biztonságot a Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama fogja szavatolni. Simović szerint Tomašević veresége a felkészülés teljes hiányának következménye volt, és jelentős félelmet keltett egy a Varasd elleni magyar támadástól. Sajtóértesülések szerint a harcok során a magyar erők legalább négy támadót öltek meg.
A második támadás Az előkészületek