A többek között a Kalahári sivatagban élő szanok (busmanok) mindennapi élete az emberiség egyik legrégebben fennálló folyamatos kultúrája. Az emberré válás óta a kelet- és dél-afrikai térségben élő kis termetű, igen békés, ma szanoknak (európai nyelveken sokáig busmannak: „a bozót embere”) nevezett népcsoport a középső kőkorszak óta nagyon hasonló életmódot folytatott, ősközösségi viszonyok között élt. A robusztusabb testi felépítésű, társadalmilag, gazdálkodásukban gyorsabban haladó szomszédaik, a koikoik, a bantuk, végül meg az európai gyarmatosítók kiszorították őket a jobb megélhetést biztosító területeikről a legnehezebb természeti feltételek közé, ahol ők viszont az ősi technikákon alapuló túlélési módszereikkel, a rengeteg nélkülözés ellenére, sikeresen biztosították fennmaradásukat. Az itteni élet nagy áldozatokat is követelt: a „felesleges” csecsemőket, akik a nagyobb gyermek három éves kora előtt születtek, meg kellett ölniük, az öregeket pedig a nagy nélkülözések idején magukra hagyták meghalni, amikor tovább vonultak.
Különleges kultúrájuk, sajátos testfelépítésük már korán felkeltette az utazók érdeklődését, bár a gyarmatosítók sokáig embernek sem tekintették őket, tényszerűen vadásztak rájuk. Az 1950-es évektől aztán több jelentős kutató, tudós tanulmányozta életvitelüket, többen közülük hónapokra is közéjük költöztek. Nekik köszönhető a modern korban szükségszerűen eltűnő sajátos eredeti életvitelük, legalábbis annak 20. század közepi változatának rögzítése.
Társadalom bélyeg|Szan telep részlete 2005-ben A szanok nagyobb családi közösségekben, kettő–nyolc családból álló úgynevezett hordákban éltek. Társadalmuk tagjaik egyenlőségén alapult. Bár az egyes közösségeknek főnöke nem volt, de a legtapasztaltabb, legtekintélyesebb tagjuk tanácsát kikérték, mielőtt tanácskozásaikon a fontosabb ügyekben döntenek. Ez a személy gyakran a csoport varázslója volt, aki a szertartásokat, rítusokat irányította, azonban ő sem rendelkezett hatalommal a többiek fölött. A közös döntések alapját végső soron a vitában részt vevő személyek ismeretei, tapasztalatai és meggyőző erejük jelentette.
A hagyományos szan csoportokban a gyerekek már az anyatejjel magukba szívták a közösségi érzést. Az anyák egymás gyermekeinek is gondját viselték, szükség esetén meg is szoptatták. A nagyobb gyerekek is hol az egyik, hol a másik családnál étkeztek aszerint, hogy hol készült el éppen az étel. Az egész települést a közös otthonuknak tekintették.
A gyerekek belenőttek a közös hagyomány és szokásjog elfogadásába. A „lázadó” ifjakra a felnőttek gondosan ügyeltek, magukkal vitték hosszú és fáradságos vadászatokra. hogy levezessék energiáikat, megtanulják a fegyelmet. Az egymás közti verekedést méltatlan és megvetendő dolognak tartották. Mondáikban sem fordultak elő olyan hősök, akik mások legyőzésével dicsekednek, de gyakran jelent meg elbeszéléseikben a tabu megsértésére vagy az illetlennek minősülő cselekedetek elkövetésére irányuló vágy, aminek kiélése azonban mindig elnyeri méltó büntetését. A csoporton belüli vitákat vagy a barátok és a rokonok simították el, vagy az öregek hoztak salamoni ítéletet, amelynek meghozatalánál a csoport összetartásának érdekei minden más szempontot felülírtak.
A busmanok életére nap mint nap jellemző volt a kölcsönös jóindulat, a jó dolgokat megosztották a többiekkel. A lopás náluk szinte teljesen ismeretlen fogalom volt, hiszen sehol sem dugdoshatták vagy használhatták mások személyes tárgyait.
A közösségí érzés annyira szerves része volt természetüknek, hogy még fizikai formában is kifejezésre jutott: a legnagyobb forróságban is szorosan ültek egymás mellett, testük összeért. A lelki és testi közösség biztonságérzetet adott nekik. Ha volt rendesen élelmük, nem volt súlyos nélkülözés, hangulatuk mindig vidám, gondtalan volt. Sok időt töltöttek beszélgetéssel, társasjátékokkal, tréfálkozással, zenéléssel és táncokkal.
Igazságszolgáltatási rendszerük nem volt, a közösség ellen súlyosan vétőket maximum a közösségből való kizárással büntethették.
Kereskedelmet nem folytattak, az „árucsere” alapja a kölcsönös ajándékozás volt a csoporton belül és a szomszédos csoportok között – a nagy távolságokra tett ritka látogatások alkalmával – egyaránt.
Család, rokonsági rendszer
A legtöbb szan monogám volt, de ha egy vadász elegendő élelemhez jutott, megengedhette magának, hogy legyen második, sőt esetleg harmadik felesége is.
A nők közül sokan szereztek tekintélyt, befolyást a csoportjaikban. Fontos családi és csoportos döntéseket is hozhattak, és igényt tarthattak a víznyerő helyek és táplálékkereső területekhez való hozzáférésre. A nők főként élelemgyűjtéssel foglalkoztak, de néha vadásztak is.
Letelepedés, otthon A Kalaháriban élő szanok a 20. század derekán szigorúan tartották magukat a hagyományosan hozzájuk tartozó, általában több tíz kilométer sugarú vadászterülethez, és pontosan tudták, hogy az meddig terjed. Határainál szinte megszűnt számukra a világ. Egy-egy ilyen nagy horda teljesen független kis közösséget alkotott. Időként meglátogatták a szomszédos hordákat, de rendszerint keveset tudtak róluk, pedig asszonyaikat is a körükből szerezték.
A vadászterületükön belüli elhelyezkedésüket a víznyerési és vadászati, gyűjtögetési lehetőségek szabták meg. Általában egy állandó vizű kis mélyedés körül telepedtek meg, ahol a száraz évszakban is maradt víz. A vadak is ide jártak inni, ezért soha nem a „kutak” közvetlen közelükbe telepedtek, attól kissé távolabb helyezték el szállásaikat és a víz vételéhez a vadcsapásokkal ellentétes irányból közeledtek. Egy-egy, mintegy 50 fős horda két-három csoportban helyezte el szállásait az ilyen itatók körül. A vadászati, gyűjtögetési lehetőségek megritkulása után áthelyezték szállásukat a vadászterületük más, olyan részére, ahol vízhez is juthattak.
Szállásaik ágakból, gallyakból bőrökből összetákolt enyhelyek voltak, de gyakran csak fűvel kibélelt „fészekben” aludtak, mivel csapadék az év legnagyobb részében nem volt. A sivatagi éjszakák télen (az európai nyáron) igen hűvösek; a Kalahári átlagosan méteres tszf. magasságban fekszik, ezért tüzeket tápláltak alvóhelyük közelében.
Létfenntartás A víznyerési lehetőség nagyon fontos volt a szanok életében, de hosszan tartó szárazság idején is hozzá tudtak jutni a minimálisan szükséges vízhez. A száraz folyómedrek legmélyebb részein hosszú, üreges növényi szárat szúrtak a homokba és abból erős szívással talajvizet tudtak nyerni. A vizet strucctojásban gyűjtötték, tárolták.
Gyűjtögetés Életük fenntartásához a félsivatagban rendelkezésre álló minden ehető kalóriaforrást fel kellett használniuk. Jól ismerték a sivatagban található, fogyasztható növényeket. Szívesen gyűjtötték például a félsivatagban sokfelé előforduló nősziromféle, a Moraea fugax hagymagumóját. A gyűjtögetéshez tartozott a területen található, esetleg a föld alá bújt kisállatok, hüllők, rágcsálók elfogása is. Gyakorlatilag bármilyen állatot elfogyasztottak, amit el tudtak ejteni.
A száraz időszak vége felé, a legínségesebb időkben is találtak olyan növényeket, amelyek tartalmaztak némi vizet, mint a csama, a kis sivatagi dinnye. Ez a sárgászöld gyümölcs komoly elkészítést igényelt: forró hamuban megpörkölték, éjszaka hűtötték, reggel lyukat fúrtak bele és kicsurgatták a vizet. Magjait összezúzták és kását főztek belőle. Ez sok táperőt nem tartalmazott, de felfúvódtak tőle, ezért úgy érezték, van valami a hasukban és nem éheztek annyira.
A sivatagi fű apró magvából is kását készítettek. Famozsárban zúzták szét a magokat egy bottal. Az esős évszakban a hangyák segítségét is igénybe vették: azok ugyanis a bolyban elraktározott magokat, ha átnedvesedtek, felhozzák szárítani a napra; ekkor pedig a szan lányok felszedegették a magokat a maguk számára.
A gyűjtögetés egyik fénypontja volt, ha sáskaraj ereszkedett le a környéken. Ami a földművelők esetében katasztrófának számít, az itt a bőség ünnepét jelentette. Az egész telep apraja-nagyja rohant sáskát fogni, és fejüket-szárnyukat-lábaikat leszakítva azonnal ették őket. Amennyit tudtak, összegyűjtöttek bőriszákjaikban és később megpörkölve fogyasztották el. Megtelt a gyomruk, hasukon megfeszült a bőr, este énekkel-tánccal ünnepelték az eseményt.
Egészében véve a gyűjtögetés élelmüknek nagyobb részét, modern kutatások szerint olykor 80%-át adta.Marion Benz: Die Neolithisierung im Vorderen Orient. Ex oriente, Zweite, kaum veränderte Auflage, Berlin 2008. . pdf-Version, S. 124.
Vadászat thumb|160px|Szan férfi (2006, bemutató turisták számára)
A vadászat fontos eszköze a mérgezett nyíl, amit az idősebb férfiak készítenek nagy gondossággal. Nyilaikat már 20. század közepén is acéldrótból készített heggyel látták el; korábban erre a célra csontszilánkot alkalmaztak. Az üreges elefántfű adja a nyílvessző mintegy 30 centiméteres szárát. A nyílhegyet madzagként szolgáló índarabkával erősítik egy kis fapálcikához, amit a üreges nyílvessző elejébe tolnak. Így a nyílvessző a sikeres találat után menekülő vadról leeshet, de nyílhegy a sebben marad. A nyílvessző kiegyensúlyozása érdekében a másik végébe is fapálcát helyeznek, majd inakkal megerősítik a szárát.
További vadászeszközük a könnyű gerely, időnként annak a hegyét is bevonják méreggel.
A nyílméreg elkészítéséhez gondosan megvizsgálták kezüket, nincs-e rajta sebhely. A Bobgunnia madagascariensis nevű növény terméséből, valamint a Diamphidia rovar szárított lárvájából és bábjából keverték az idegbénító hatású, diamphotoxinnak elnevezett mérget, amit aztán felkentek a nyílhegyre. Hatása nagyon erős, kisebb állatokat percek alatt elpusztít, egy nagyobb antilop azonban órákig is elvergődik vele. Az állatok húsába nem szívódik fel, csak a seb körüli húst kell eltávolítani."How San hunters use beetles to poison their arrows"
Más mérgező növényeket is ismertek, szükség esetén pedig kígyómérget is használtak, például a puffogó vipera vagy a sárga kobra mérgét, valamint esetleg skorpiókét. Euphorbiafélék tejszerű váladékát használták időnként kisebb itatók megmérgezéséhez az oda járó állatok elfogása érdekében.
A mérgezett nyíllal sikeresen meglőtt nagyobb vad, például nyársas antilop vagy vándorantilop üldözésére nem indultak el azonnal, csak néhány óra után. Kitűnő nyomolvasók lévén soha nem vesztették el a vad nyomát, sőt abból haladási sebességére, állapotára is pontosan tudtak következtetni. Amikor megtalálták a vadat, annak már csak a kegyelemdöfést kellett megadni dárdájukkal. A zsákmány feldolgozásához helyben hozzáláttak. Két fapálcika segítségével 10-15 másodperc alatt tüzet csiholtak. A vadat kibelezték, megnyúzták, a legfinomabb falatokat megpörkölték és elfogyasztották, a többi hazaszállították. Súlyos vízhiány esetén a gyomortartalomból is kipréselték a nedvességet és megitták. Rendszerint már a cserkészés során elrejtettek egy vízzel telt strucctojást a hazafelé vezető útra.
A vadászat másik fontos formája volt az úgynevezett agyonhajszolás, (angolul persistance hunting), aminek során a busmanok futásban győzték le az antilopot. Ilyenkor a vadászok a náluk rövid távon sokkal gyorsabb vadat folyamatos, olykor 30–40 kilométeres, egész napon át tartó üldözéssel kimerítették, amíg az már nem menekült tovább és akár egy bunkóval könnyen elejthetővé vált.
Sikeres vadászat után, nagyobb vad elejtése esetén gazdag lakomát csaptak. A szokások alapján szétválogatva a különböző húsrészeket, de nagyjából egyenlő mennyiségben elosztották az eleséget, tüzeket szítottak és megsütötték a porciójukat. Ilyenkor mindenki szó szerint degeszre ette magát, az öregek ráncos bőre is kifeszült a hasukon. Másnap egész nap emésztettek, csak estére következett a hajnalig tartó mulatság, az ének és a tánc.
Csapdákat is készítettek madarak számára, valamint hajnalonként hajítófával vadásztak az itatóhoz érkező madarakra. A nyílméreg készítése képekben
Nélkülözés