A Tito–Sztálin-szakítás (vagy más néven jugoszláv–szovjet szakítás) a Josip Broz Tito vezette Jugoszlávia és a Sztálin vezette Szovjetunió politikai vezetése közötti konfliktus csúcspontja volt a második világháborút követő években. A konfliktus, bár mindkét fél ideológiai vitaként tüntette fel, legalább annyira volt a balkáni geopolitikai harc eredménye, amelyben Albánia, Bulgária és a görögországi kommunista felkelés játszott szerepet, amelyet Tito Jugoszláviája támogatott, a Szovjetunió pedig titokban ellenezte.
A második világháborút követő években Jugoszlávia olyan gazdasági, bel- és külpolitikai célokat követett, amelyek nem illeszkedtek a Szovjetunió és keleti blokkbeli szövetségeseinek érdekeihez. Jugoszlávia különösen abban reménykedett, hogy a szomszédos Albániát is csatlakoztathatja a Jugoszláv Föderációhoz. Ez bizonytalan légkört teremtett az albán politikai vezetésben, és fokozta a feszültségeket a Szovjetunióval, amely erőfeszítéseket tett az albán–jugoszláv integráció megakadályozására. A görögországi kommunista lázadóknak a Szovjetunió akarata ellenére történő jugoszláv támogatása tovább bonyolította a politikai helyzetet. Sztálin megpróbált nyomást gyakorolni Jugoszláviára és Bulgária közvetítésével mérsékelni annak politikáját. Amikor 1948-ban a Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti konfliktus a felszínre került, annak érdekében, hogy elkerüljék a keleti blokkon belüli hatalmi harc nyilvánosságra jutását, ideológiai vitaként tüntették fel azt.
A szakadás vezette be a Jugoszláviai Kommunista Párton belül az informbürói tisztogatások időszakát. Ez a korábban a keleti blokktól függő jugoszláv gazdaság jelentős mértékű zavarával járt együtt. A konfliktus nemcsak egy közelgő szovjet inváziótól, hanem a magas rangú szovjet orientációjú katonai vezetők puccskísérletétől való félelmet is keltett, amelyet a szovjetek és szövetségeseik által szervezett határincidensek és betörések ezrei tápláltak. A Szovjetunió és a keleti blokk támogatásától megfosztott Jugoszlávia ezt követően gazdasági és katonai segítségért az Amerikai Egyesült Államokhoz fordult.
Előzmények 200px|bélyegkép|jobbra|Német katonai parádé a megszállt Belgrádban 1941. április 14-én. A második világháború idején a jugoszláv partizánvezér Tito és Sztálin valamint szövetségesei viszonyát két tényező tette bonyolulttá. Egyrészt Sztálinnak azon törekvése, hogy a szovjet befolyási övezetet a Szovjetunió határain túlra terjessze ki, másrészt a Tito-féle Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ) és a II. Péter jugoszláv király vezette száműzetésben lévő jugoszláv kormány konfrontációja. A tengelyhatalmak 1941. április 6-án támadták meg a Jugoszláv Királyságot. Az ország 11 nappal később kapitulált, a kormány pedig külföldre menekült, és végül Londonba költözött. Az ország részeit a náci Németország, a fasiszta Olaszország, Bulgária és a Magyarország annektálta. A fennmaradó területet feldarabolták: nagy részén a Független Horvát Állam (NDH), mint a német és olasz erők által támogatott bábállam jött létre, míg a főváros, Belgrád a németek által megszállt területen maradt. A Molotov–Ribbentrop-paktumot továbbra is tiszteletben tartó Szovjetunió megszakította kapcsolatait a jugoszláv kormánnyal, és hírszerzési eszközeivel igyekezett új, a KPJ-től független kommunista szervezet felállítására az NDH-ban. A szovjetek csak 1941 szeptemberében – jóval a Szovjetunió elleni náci invázió kezdete után – a KPJ többszöri tiltakozása után vonták vissza az ilyen akciók támogatását.
1941 júniusában Tito tájékoztatta a Kominternt és Sztálint a megszállók elleni felkelési terveiről. Sztálin azonban problémásnak tartotta a kommunista jelképeknek Tito partizánjai általi használatát. Ennek oka az volt, hogy Sztálin úgy vélekedett az Egyesült Királysággal és az Egyesült Államokkal való szövetségéről, mint szükségszerűségre a „demokratikus szabadságjogokat” megsemmisítő tengelyhatalmakkal szemben. Ebből következően Sztálin úgy érezte, hogy a kommunista erők – még ha ideiglenesen is – kötelesek harcolni a demokratikus szabadságjogok helyreállításáért a németek által megszállt Európában. Jugoszláviában ez azt jelentette, hogy Sztálin azt várta, hogy a KPJ a száműzetésben lévő kormány hatalmának visszaállításáért harcoljon, miközben a Draža Mihailović, a jugoszláv hadsereg ezredese vezette csetnik gerillák már a jugoszláv monarchia helyreállítását folytatták harcukat. 1941 októberében Tito kétszer is találkozott Mihailovićtyal, hogy javasolja a közös harcot a tengelyhatalmak ellen. Tito felajánlotta neki a partizán erők vezérkari főnöki posztját, de Mihailović visszautasította az ajánlatot. A hónap végére Mihailović arra a következtetésre jutott, hogy a kommunisták az igazi ellenségei. Eleinte Mihailović csetnikjei egyszerre harcoltak a partizánokkal és a tengelyhatalmakkal, de hónapokon belül már elkezdtek együttműködni a tengellyel a partizánok ellen. Novemberben már a csetnikekkel harcoltak a partizánok, miközben Tito üzeneteket küldött Moszkvába, tiltakozva Mihailovićot dicsőítő szovjet propaganda ellen. 250px|bélyegkép|balra|Josip Broz Tito, Josip Vidmar, Edvard Kocbek, Josip Rus és Moša Pijade az AVNOJ második ülésén 1943 novemberében Jajcában.
Tito 1943-ban Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tanácsát (AVNOJ) egy teljes egészében összjugoszláv tanácskozó és törvényhozó testületté alakította át, mely elítélte a száműzetésben lévő kormányt, és megtiltotta Péter király visszatérését az országba. Ezek a döntések ellentétesek voltak a kifejezett szovjet tanácsokkal, amelyek arra utasították Titót, hogy ne alakítson ki ellentábort a száműzött uralkodóval és kormányával szemben. Sztálin ekkor éppen a teheráni konferencián volt, és a lépést a Szovjetunió elárulásának tekintette. 1944–1945-ben Sztálin újabb utasításokat küldött a kommunista vezetőknek, és az európai burzsoá politikusokkal való koalíciók létrehozására irányuló utasításait Jugoszláviában hitetlenkedéssel fogadták. Ezt a sokkot tovább erősítette, hogy Sztálin felfedte az ún. „százalékos megállapodást” a meglepett Edvard Kardeljnek, a jugoszláv ideiglenes kormány alelnökének. A Sztálin és a brit miniszterelnök, Winston Churchill az 1944-es moszkvai konferencia során felosztotta Kelet-Európát brit és szovjet befolyási övezetekre – Jugoszlávia felosztása egyenlő arányban történt a két hatalom között.
A trieszti és karintiai területi viták A háború utolsó napjaiban a partizánok elfoglalták Karintia egyes részeit Ausztriában, és megkezdték az előrenyomulást a háború előtti olasz területekre. Míg a nyugati szövetségesek azt hitték, hogy Sztálin inspirálta ezt a lépést, valójában ellenezte azt. Sztálin ugyanis féltette szovjetek által támogatott Renner-kormányt és attól tartott, hogy a szövetségesekkel egy szélesebb körű konfliktus alakul ki Trieszt miatt. Ezért Sztálin megparancsolta Titónak, hogy vonuljon ki Karintiából és Triesztből, a partizánok pedig eleget tettek ennek.
Ennek ellenére Jugoszlávia fenntartotta követeléseit Olaszországgal és Ausztriával szemben. Az Isztriai-félsziget északnyugati részén és Trieszt városa körül kialakult területi vita miatt 1947-ig elhalasztották a békeszerződést Olaszországgal, mely a független Trieszti Szabad Terület megalakulásához vezetett. Ez azonban nem elégítette ki Titót, mivel a Trieszt körüli határ és Karintia határainak felülvizsgálatát kérte, ami arra késztette a nyugati szövetségeseket, hogy csapatokat állomásoztassanak Triesztben, annak érdekében, hogy megakadályozzák a jugoszláv hatalomátvételt. Tito folyamatos ragaszkodását Trieszt megszerzéséhez Sztálin az Olasz Kommunista Párt megszégyenítésének is tekintette.
Az 1945–1948-as kelet-európai politikai helyzet 250px|bélyegkép|jobbra|A Vörös Hadsereg a jugoszláv partizánok támogatásával visszafoglalja Belgrádot 1944 októberében. Közvetlenül a második világháború után a Szovjetunió a Vörös Hadsereg által elfoglalt országokban, leginkább a kelet-európai országok koalíciós kormányainak létrehozásával igyekezett megteremteni politikai uralmát. Az egypárti kommunista uralmat általában nehéz volt megvalósítani, mert a kommunista pártok általában meglehetősen kicsik voltak. A kommunista vezetők ezt a stratégiai megközelítést általában átmeneti intézkedésnek tekintették addig, amíg a körülmények javulnak abba az irányba, hogy a körülmények a kommunista egyeduralmat lehetővé tegyék. Tito jugoszláviai partizánmozgalma és az albán Nemzeti Felszabadító Mozgalom korábbi tevékenysége miatt KPJ és az Albán Kommunista Párt (PKSH) jelentős népszerűségnek örvendett. Míg Tito Jugoszláv Szövetségi Népköztársasága a háború utolsó hónapjaiban és a háború utáni első néhány évben szovjet befolyás alatt állt, Sztálin többször is a szovjet érdekszférán kívülinek nyilvánította, és szatellitállamként kezelte őket. A Kelet-Európa többi részével való kontraszt az 1944 októberi szovjet offenzíva előtt lett hangsúlyossá. Tito partizánjai támogatták az offenzívát, amely végül kiszorította a Wehrmachtot és szövetségeseit Észak-Szerbiából, és Belgrád felszabadításához vezetett. Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontjának hivatalos engedélyt kellett kérnie Tito ideiglenes kormányától Jugoszláviába való belépéshez, és a felszabadított területeken el kellett fogadnia a jugoszláv hatalmat.
A romló kapcsolatok Az 1945-1947 közötti jugoszláv külpolitika 250px|bélyegkép|balra|A Trieszti Szabad Terület névlegesen független terület volt, amelynek központja az adriai Trieszt városa volt. Olaszország és Jugoszlávia egyaránt igényelte, mely konfliktus forrása lett Jugoszlávia és a nyugati szövetségesek között. Felosztása előtt a terület A és B zónából állt, amelyeket a nyugati szövetségesek, illetve Jugoszlávia igazgattak. A jugoszláv övezetet végül felosztották Horvátország és Szlovénia között. Amikor Tito 1945 áprilisában Moszkvában találkozott Sztálinnal, a Szovjetunió és Jugoszlávia barátsági szerződést írt alá. Annak ellenére, hogy a kommunista vagy szocialista társadalom létrehozásának módjai között különbségek voltak, a felek jó kétoldalú kapcsolatokat alakítottak ki. A legtöbb szomszédjával szembeni területi követelései miatt, beleértve Magyarországot, Ausztriát, és a Trieszti Szabad Területet, amelyet a háború előtti olasz területből választottak le, Sztálin 1945. január 10-én észszerűtlennek nevezte Jugoszlávia külpolitikáját. Tito ezután beszédet mondott, amelyben kritizálta a Szovjetuniót, amiért nem támogatja területi követeléseit. A nyugati szövetségesekkel folytatott konfrontáció 1946 augusztusában csúcsosodott ki, amikor tíz nap alatt tíz embert elfogva és egy ötfős legénységet megölve, jugoszláv vadászrepülőgépek Ljubljana közelében leszállásra kényszerítették az Amerikai Egyesült Államok Légierejének egy Douglas C-47 Skytrain típusú teherszállító repülőgépét, egy másikat pedig Bled fölött lelőttek. A nyugati szövetségesek helytelenül azt hitték, hogy Sztálin bátorította Titót az ellenséges fellépésre; Sztálin azonban valójában el akarta kerülni a konfrontációt a Nyugattal.