A picentinusok ősi nép Itáliában, amely az i. e. 3. században emelkedett ki a Római Birodalom idején.
Története A picentinusok valószínűleg az i. e. 9. századtól telepedtek meg az Adriai-tenger délnyugati partján, Marche régióban, és elsősorban kunyhófalvakat építettek dombtetői településekként. Az első kőépületek az i. e. 7. századból származnak. Az i. e. 5. századtól a picentinusok az etruszkoktól és a görögöktől a téglalap alakú kőépületeket vették át cseréptetővel.
A nép az i. e. 6. és i. e. 5. században virágzó időszakot élt át, amikor részesült a területén áthaladó etruszk és görög kereskedelmi útvonalakból. Az ebből az időszakból származó sírtárgyak kereskedelmi kapcsolatokat mutatnak egészen Kis-Ázsiáig. Még az Indiai-óceánból származó porceláncsigákat is találtak. Az Alpokon át észak felé tartó kereskedelmi kapcsolataikat is gyanítják, de még nem bizonyították. Ebben az időszakban érte el legnagyobb kiterjedését fővárosuk, Numana is. A picentinusokat súlyosan érintette az itáliai kelta invázió, de átvettek néhány kelta szokást is, ami többek között a kelta karddal és sisakkal, valamint üveg karkötőkkel felfegyverzett sírsztélék kialakításában is megmutatkozik, amely tipikus kelta stílusú. I. e. 400-tól 350-ig a 4. században birodalmuk gyorsan leromlott. 295-ben a rómaiak legyőzték a picentinusok maradványait a sentinumi csatában, akik beolvadtak a birodalmukba. Önálló kultúrájuk végét Picenum római elfoglalása jelentette i. e. 268-ban.
Kultúrájuk A picentinusokról keveset tudunk, ami elsősorban a csekély számú régészeti leletnek tudható be, amelyek főleg sírtárgyakból és csak elvétve származnak településről. Ezen kívül számos picentinus műtárgy megsemmisült az anconai múzeum szövetséges bombázása során a második világháború alatt. Az 1960-as években apró településmaradványokat fedeztek fel Osimo és Ancona közelében. Sokkal fontosabbak a novilarai nekropolisz feltárásai, ahol a fémkori leletek mellett egy mészkő sztélét is találtak, amely a mai napig szinte az egyetlen bizonyítéka az északi-pikeni nyelvnek, amelyet még nem sikerült megfejteni.besorolatlannak tekinthető és nem kapcsolódik a (Dél-)Picenumhoz. A sztélé a pesarói Oliveriano Régészeti Múzeumban található.
G. D. Lollini a sírokból származó régészeti maradványok alapján hat szakaszra osztja a picentinus kultúrát: Piceno I: 900–800 Piceno II: 800–700 Piceno III: 700–580 Piceno IVA: 580–520 Piceno IVB: 520–470 Piceno V: 470–385 és Piceno VI: 385–268 időszámításunk előtt
A picentinusok településének környéke Picenum tényleges római kor előtti határai északon Novilaráig terjedtek (az egész északi terület erős umber befolyásnak volt kitéve az i. e. 5. századtól), délen pedig Ascoli Picenóig. A délre eső teramán terület már a pretuttiaké volt, akiket a közép-adriai kultúra részének tekintenek.
Fontos picentinus nekropoliszok: Novilara, Ancona, Camerano, Sirolo-Numana, Recanati, Pianello di Castelbellino az Észak-Picenum, Matelica (Macerata), Tolentino, San Severino, Fabriano a Közép-Picenum és Belmonte Piceno, Grottazzolina, Cupramarittima a déli részén, Grottammare, Montegiorgio és Ripatransone.
A picentinusokat esetenként a közép-adriai kultúrának tulajdonítják, bár településük délen a picentinusokkal határos.
Capestranói harcos A „Capestranói harcos” egy sírszobor, amelyet a 19. század elején találtak az azonos nevű temetőben egy női torzóval és más szobrok töredékeivel együtt, amelyeket jelenleg a Museo Archeologico Nazionale di Chietiben őriznek. Gyakran a picentin kultúrának tulajdonítják.
A szoborhoz kapcsolódó temetkezés nem ismert, bár a capestranói nekropolisz nagy részét, mintegy 200 sírral, feltárták. A szobrászról és az ábrázolt személyről a bal oldali tartóoszlopra faragott felirat ad tájékoztatást dél-picentin nyelven: „ma kupri koram opsut aninis raki nevíi pomp[uled]íi” (átírás A. La Regina javaslata alapján németből: „milyen szép képet alkotott Aninis Nevio Pomuledio királynak”). A sírszobron ábrázolt fegyverek, mint a hüvelyében lévő hosszú kard, a mellvért és a két lándzsa, valamint a nyak- és kardíszek és a szandálok a legapróbb részletig valódi tárgyakról mintázódtak, mint pl. amilyenek a korai archaikus korszak Abruzzóból származó sírtárgyak.
Fordítás
Irodalom Luisa Franchi Dell'Orto (szerk.): Die Picener – Volk Europas. Schirn, Kunsthalle Frankfurt, 1999. december 12. – 2000. február 6. Edizioni De Luca, Róma, 1999, I Piceni e l'Italia medio-adriatica. Atti del XXII Convegno di Studi Etruschi ed Italici. Ascoli Piceno, Teramo, Ancona. 2000. április 9–13., Pisa/Róma, 2003 km I. Dall'Osso: Guida Illustrata del Museo Nazionale di Ancona. Ancona, 1915 M. Landolfi: I Piceni. In: Italia Omnium terrarum alumna. Milánó, 1988, 315–372. GD Lollini: La civiltà picena. In: Popoli e Civiltà dell'Italia Antica V. Róma, 1976, 107–195. Marconi P.: A cultura orientalizzante nel Piceno. In: Monumenti Antichi. 35, 1933, 265–454. A. Naso: I Piceni. A Marche története és régészete a római kor előtt. Milánó 2000 Karl W. Beinhauer: Novilara (Pesaro és Urbino tartomány, Olaszország) vaskori temetkezési helyeinek vizsgálata. Régészet, antropológia, demográfia. Módszerek és modellek. 2 kötet. Haag & Herchen, Frankfurt am Main, 1985, Peter Ettel, Alessandro Naso (szerk.) : Kincsek a Picenumból. Vaskori sírtárgyak Közép-Olaszországból. Otto Schott Gyűjtemény a Friedrich Schiller Jénai Egyetemen (= A jénai városi múzeumok dokumentációja. 13). Weimar, 2004 Peter Ettel, Alessandro Naso (szerk.) : Montegiorgio. A Compagnoni Natali kollekció Jénában. A jénai Compagnoni Natali kollekció. (= Jénai írások az őstörténetről és a korai történelemről. 2). Jena/Langenweißbach, 2007 (L. Bonomi, A. Coen és S. Seidel közreműködésével)
További információk Dittmar Péter: Wie ein geheimnisvolles Volk zur römischen Fußnote wurde (Hogyan lett egy titokzatos népből római lábjegyzet) In: Világ online. 1999. december 29.
Kategória:Ókori itáliai népek