bélyegkép|jobb|300px|Sándor bolgár fejedelem háború kitörésekor kibocsátott manifesztuma A szerb-bolgár háború (bolgárul: Сръбско-българска война, szerbül: Српско-бугарски рат) névvel az 1885-ben lezajlott kéthetes fegyveres konfliktust jelölik a Szerb Királyság és a Bolgár Fejedelemség között. A konfliktus kiváltó oka az oszmán fennhatóság alatti Kelet-Rumélia tartomány annektálása volt a Bolgár Fejedelemség által, amiben a szerb vezető körök országuk pozíciójának gyengülését látták. A két állam közötti összecsapás tétje így a balkáni hegemónia megszerzése volt és ez az európai hatalmi rendszerben is mélyreható változásokat eredményezett.
Annak ellenére, hogy Bulgária az Oszmán Birodalom vazallus állama volt és Kelet-Rumélia névleg hozzá tartozott, a törökök nem avatkoztak be a konfliktusba. A háború Szerbia váratlan támadásával vette kezdetét, de hamar döntő vereséget szenvedett. Az ellentámadásuk során Szerbiába betörő bolgárok a Monarchia felszólítására állították le az előnyomulásukat, ami után fegyverszünetet kötött a két fél. A konfliktusnak az 1886. március 3-án megkötött bukaresti békeszerződés vetett véget. A korábbi határok nem változtak, de az európai nagyhatalmak elismerték Bulgária egyesülését.
Előzménye bélyegkép|jobb|300px|A bolgár egység és a szerb-bolgár háború menete Az 1877-1878-as orosz–török háborút lezáró, és a győzedelmes Orosz Birodalom által diktált San Stefanó-i békében egy az Oszmán Birodalomnak továbbra is adót fizető, autonóm Bolgár Fejedelemség létrehozását fogalmazták meg a bolgár lakta területeken, közte Rumélia és Makedónia területeivel. A pár hónappal később megtartott berlini kongresszus felülbírálta ezeket a döntéseket, és Bulgáriát területi gyarapodás nélküli állapotában határozta meg autonóm és az Oszmán Birodalomnak adófizetésre kötelezett fejedelemségként. Eszerint Rumélia Balkán-hegységtől délre eső része (a tengerparti sáv nélkül) Kelet-Rumélia néven török tartomány maradt közigazgatási autonómiával, míg Makedónia területét az Oszmán Birodalomba teljesen betagolt területként határozta meg. A bolgár külpolitika ezt követően arra törekedett, hogy az ország végérvényesen kivívja a függetlenségét az Oszmán Birodalomtól és Kelet-Ruméliát és Makedóniát ismét a területéhez csatolja. A továbbra is idegen uralom alatt élni kénytelen bolgárok ellenállási mozgalmakat indítottak. Ennek eredményeképpen már 1878-ban kitört a kreszna–razlogi felkelés Makedóniában.
1879-ben Battenbergi Sándor lett az új Bolgár Fejedelemség uralkodója számos nagyhatalom támogatásával. Sándor eleinte nagybátyja, III. Sándor cár tanácsai szerint próbált kormányozni a liberális alkotmány hét évre való felfüggesztésével és az orosz katonai erőre támaszkodva, azonban a liberálisok és radikálisok nyomására 1883-ban visszaállította az alkotmányt. A liberálisok választásokon aratott győzelme miatt fordulat következett be a bolgár külpolitikában és az eddigi oroszbarát politikát egy nyugatbarát (főleg Ausztria–Magyarország és Nagy-Britannia által meghatározott) politika váltotta.
1885 szeptember 18-án a kelet-ruméliai Plovdivban egy lakosság által támogatott, tisztek vezette felkelés tört ki, mely kikiáltotta Kelet-Rumélia és a Bolgár Fejedelemség egyesülését, Sándor fejedelem pedig átvette az autonóm török tartomány feletti uralmat, amit eddig a főkormányzó gyakorolt.
Kelet-Rumélia Bulgáriához való csatlakozására válaszul az Orosz Birodalom leállította a katonai együttműködést Bulgáriával és kivonta az országból a katonaságát. A befolyását a Balkánon folyamatosan növelő Ausztria–Magyarország különösen ellenezte az egyesülést, mert nem akart egy erős szláv államot a térségben, hanem inkább látott volna több kisebbet, akik könnyebben befolyásolhatók. Bár egy nagy balkáni szláv állam létrejöttét maga sem akarta, az egyesülést közvetlen módon támogatta Nagy-Britannia azzal, hogy akadályozta az Oszmán Birodalom fellépését, amivel többek között a berlini konferencia utáni diplomáciai izolációjának kívánt véget vetni. Az Oszmán Birodalom amiatt is ki kívánt maradni a konfliktusból, mert tartott attól, hogy a belesodródása az oroszokat bevonta volna.
Bulgária nyugati szomszédja, Szerbia szintén a Balkánon betöltött szerepének csökkenésétől tartott a bolgárok megerősödése következtében. Makedónia területére Szerbia is igényt tartott, melyről most úgy vélte, hogy bolgár hadjárat készül a megszerzésére. I. Milán szerb király (1868–1889) számára különösen bosszantó volt, hogy az oroszpárti ellenzéki vezetőket, mint a Timok-lázadást felszító Nikola Pašić menedéket kaptak Bulgáriában a felkelésük leverését követően. Az egyesülés bejelentése után heves tüntetések kezdődtek Görögországban, mivel a görögök attól tartottak, hogy egy Nagy-Bulgária létrejötte göröglakta területekre is igényt tarthat. A tüntetők a kormányzatukat felszólították, hogy üzenjen hadat Bulgáriának. Szerbia közösen való katonai fellépést ajánlott Görögországnak, de ezt a görögök visszautasították.
A Monarchia támogatásról szóló ígéreteinek hatására és a területi nyereség reményében (a Nyugat-Balkánon adandó koncessziókért cserébe) I. Milán hadat üzent Bulgáriának 1885. november 13-án. A stratégia nagyrészt a meglepetés erejére alapozott, mivel Bulgária az Oszmán Birodalom részéről számított támadásra és ezért a délkeleti határa mentén vonta össze csapatait.
Közvetlen okok A szerbek számára ürügyet a háború megindítására egy apró határ menti vita (az ún. Bregovo-vita) szolgáltatta. A két ország között részben a Timok folyó képezte a határt, melynek medre az évek alatt kis mértékben változott. Idővel a Bregovo nevű falu közelében lévő szerb őrház a folyó bolgár oldalára került. Bulgária többször felszólította Szerbiát, hogy hagyja el az őrházat, és miután ennek a szerbek nem tettek eleget, a bolgárok erővel távolították el az őrháznál lévő szerb katonákat.
A bolgár források ellenben számos szerb betörésről tesznek említést Bulgária területére és ezeket említik az ellenségeskedések okaiként. A bolgárok a katonaságukat hátrébb vonták a határtól, hogy ne szolgáltassanak ürügyet a szerbeknek a támadásra azzal, hogy erővel védik meg a határvonalat. Több behatolás utánBulgarian ministry of war, Short history of the Serbo-Bulgarian war in 1885, Military History commission, 1943 1885. november 13-án Szerbia hadat üzent Bulgáriának.
Szemben álló erők összehasonlítása Szerb hadsereg bélyegkép|jobb|300px|Szerb kadétok Mauser-Milovanović (Mauser-Koka) karabélyokkal A szerb hadseregnél a kor legmodernebb karabélyai között számon tartott Mauser-Milovanovićot rendszeresítették, melynek kiválóak voltak a ballisztikai mutatói. A szerb tüzérség felszereltsége ezzel szemben gyenge volt és még mindig előltöltős, La Hitte-rendszerű lövegeket használtak. De Bange-rendszerű hátultöltős lövegeket ekkorra már rendeltek és ki is fizették őket, de csak a háború utáni évben, 1886-ban érkeztek be. A hadműveletekben bevetni szánt szerb katonaság összlétszáma mintegy 60 000 fő volt. Milán király két részre osztotta a haderejét, a Nisava és a Timok hadseregekre. A Nisava hadseregre volt bízva a legfőbb cél, a nyugati bolgár védművek leküzdése után Szófia elfoglalása, ami után az Ihtiman magaslatok irányába kellett volna tovább nyomulniuk. A szerb stratégák úgy számoltak, hogy a török határ közeléből érkező bolgár erősítésekkel ebben a térségben fognak majd megütközni. Szerbia fő előnye a modernebb kézifegyverek mellett a magasabban képzett tisztikara és katonasága volt, mivel jelentős tapasztalattal rendelkeztek az Oszmán Birodalommal vívott legutóbbi két háború után.
Azonban Milán király politikája miatt a szerbeknek belső problémáik adódtak, amelyek lenullázták ezeket az előnyöket:
Annak érdekében, hogy a gyorsnak vélt győzelemmel járó dicsőséget magáénak tulajdoníthassa, Milán király nem vette igénybe az előző háborúk ismert vezetőinek (Jovan Belimarković, Đura Horvatović és Milojko Lešjanin tábornokok) szolgálatát a hadsereg vezetéséhez, hanem maga töltötte be a hadsereg főparancsnokának teendőit és a hadosztályparancsnoki tisztségek többségét olyan tiszteknek adta, akiket főként hűségük és nem katonai tapasztalataik alapján választott ki. Ilyen volt például a Morava hadosztály parancsnoka, Petar Topalović, aki korábban a katonailag gyengén megszervezett Timok-lázadás leverését irányította.
Ezen túl a bolgár hadsereg alábecsülése és a népszerűtlen háború folytatása miatti lázadásoktól tartva Milán király csak az első osztályú, harminc évnél fiatalabb gyalogos katonákat mozgósította, akik mindössze a felét tették ki a mozgósítható állománynak. Ezzel megfosztotta a szerb hadsereget az Oszmán Birodalom elleni harcokban részt vett veterán katonáitól.
A modern karabélyok bár a kor legjobb fegyverei közé tartoztak Európában, megvoltak a saját problémáik. Mindössze két évvel a háború előtt jelentek meg és ezért számos katona nem volt megfelelően kiképezve a használatukhoz. Még ennél is fontosabb volt, hogy a puskák elméleti képességei gyakran félrevezették a szerb tiszteket. Ők sem szereztek még velük kellő tapasztalatot, és ezért 800 méter távolságon túlra lévő célpontokra is tüzet vezényeltek, amivel csekély eredményeket értek csak el az értékes muníció elpazarlása mellett. A vásárolt muníció mennyiségét viszont a korábbi háborúk alapján határozták meg, mikor a jóval régebbi fegyverekkel még jóval lassabb tűzgyorsaságot értek el. A szituációt a korabeli szerb taktika is rontotta, ami a tűzerőre alapozott és kevesebb szerepet tulajdonított a kézitusának. Ez súlyos veszteségeket vont maga után a Pirot védelmében a Neškov Visért (Neskov-domb) folytatott harc során.
Míg a bolgár hadsereg a saját országát védte és a lakosságot egységesítették a hazafias érzelmek, addig a szerbeket megtévesztette a királyuk, aki a hadsereghez intézett manifesztumában azt közölte a katonáival, hogy a Bulgária megsegítésére indulnak egy újabb Oszmán Birodalom elleni háborúban. A szerb katonákat ezek után meglepetésként érte, hogy ehelyett a bolgárokkal kell harcolniuk. Vélhetőleg Milán király csak ezzel a valótlan állítással tudhatta mozgósítani a haderejét úgy, hogy az ne okozzon engedetlenséget és felzúdulást.
Bolgár hadsereg Bulgária két nagy nehézséggel kellett szembenézzen a szerb támadás során. A Kelet-Ruméliával való egyesüléskor Oroszország kivonta a katonai tanácsadóit, akik addig a fiatal bolgár hadsereg minden nagyobb alakulatát. A bolgár tiszteknek, akiknek a hadsereg irányítását el kellett látniuk, csak kisebb alegységek (szakaszok) vezetésében voltak tapasztalataik, ami miatt a konfliktust nevezik a „kapitányok háborújának” is. Mivel a bolgár kormányzat az Oszmán Birodalom részéről számított támadásra, a fő erőiket a délkeleti határszakaszon vonták össze, és ezek átirányítása a szerb határhoz öt-hat napot vett igénybe. Bár a bolgárok kézi lőfegyverei gyengébbek voltak a szerbekénél, a Krupp-mintájú hátultöltős ágyúkkal rendelkező tüzérségük jelentős fölényben volt.
A háborúban a bolgár oldalon részt vett egy muzulmánokból álló 2000 fős ezred, egy külföldön tanuló diákokból álló század, valamint a még török uralom alatt álló Makedóniából érkező önkéntesek Iljo Vojvoda parancsnoksága alatt.
Két bolgár stratégiai elképzelés létezett: az egyik, amit Battenberg Sándor támogatott, az Ihtiman-magaslatoknál sorra kerülő nagy csatával számolt. Ennek az elképzelésnek a hátránya az volt, hogy fel kellett volna adni hozzá a fővárost, ami után a szerbek le is állíthatták a hadjáratukat és a nagyhatalmakat kérhették volna fel a döntőbíráskodásra. Emiatt végül azt a stratégiai tervet fogadták el, amely alapján Szlivnica térségében kellett megvívni a döntő összecsapást. Olimpi Panov kapitánynak jelentős szerepe volt e végső döntés meghozásában.
Katonai cselekmények bélyegkép|jobb|300px|Battenbergi Sándor a szlivnicai csata közben bélyegkép|jobb|300px|A bolgár hadsereg ellentámadásanovember 22-27 között bélyegkép|jobb|300px|Utcai harcok Pirotban November 16–19.