A Thunder and Lightning a Thin Lizzy ír zenekar tizenkettedik, egyben utolsó nagylemeze, amely 1983. március 4-én jelent meg. Az 1982-ben kilépett Snowy White helyére John Sykes gitáros érkezett, akinek virtuóz és modern játéka révén új lendületet kapott a zenekar, és kiadta legkeményebb, helyenként heavy metalos hangzású albumát. A dalok már Sykes belépése előtt meg lettek írva, kivéve a Cold Sweat címűt, amely megírásában a gitáros is részt tudott venni, és az album előzeteseként kislemezen is kiadták 1983. februárjában. Később a The Sun Goes Down és a címadó dal is megjelent kislemezen.

A kemény hangzás ellenére jelentős szerepet kap a lemezen, az együttes billentyűse Darren Wharton, aki számos dal társszerzője is volt, köztük a "This Is the One", "The Sun Goes Down", "Someday She Is Going to Hit Back", és a "Heart Attack". Az előző anyagaikhoz hasonlóan a "Thunder and Lightning" sikertelen maradt Amerikában a 159. helyezésével, de a fő piacuknak számító Nagy-Britanniában, és Európa területén viszonylag jobban teljesített mint közvetlen elődjei. Az angol albumlistán a 4. helyre került, és ezüst minősítést szerzett.

Az album kiadása után búcsúturnéra indultak, és Life címmel koncertlemezt adtak ki 1983 októberében. 2013-ban megjelent a "Thunder and Lightning" felújított és bővített kiadása, amely két lemezből áll. Az első lemez az eredeti kiadást, a második pedig egy 1981-es angol fellépést és számos demót tartalmaz.

Előzmények Felvételek Az 1981-ben kiadott Renegade album sikertelensége, és az együttes tagjai között megromlott viszony, társítva az alkohol és drogfüggőségeikkel már jelezte hogy a Thin Lizzy napjai meg vannak számlálva. A dobos Brian Downey így emlékezett vissza erre a zűrös időszakra: „Azelőtt híresek voltunk a kifogástalan élő teljesítményről. Az utolsó időszakban ez a szemem láttára foszlott szerteszét, és roppant szomorú volt végignézni. Phil és Scott nagyon betegnek nézett ki, és ma is roppant kellemetlen, ha belefutok egy-egy felvételbe abból az időszakból. Philnek egyszerűen nem lett volna szabad színpadra állnia úgy.” A gitáros Snowy White sem zeneileg, sem emberileg nem találta a közös hangot zenésztársaival, mellesleg az anyagi juttatásait is kevesellte, ezért 1982-ben közös megegyezéssel elváltak útjaik. Tovább rontott a helyzeten amikor Chris O'Donnell, az együttes útját egyengető menedzsment vezetője is elpártolt a zenekar mellől. Az állandósuló káosz, a megfáradt emberi viszonyok és a csökkenő érdeklődés közepette mindenki számára világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább. 1982-ben az együttes tagjai többé-kevésbé megállapodtak, hogy még befejezik a már elkezdett albumot, búcsúturnéra indulnak, majd feloszlanak.

Ehhez szükséges volt, hogy megtalálják a megfelelő új gitárost. A jelöltek között volt, sőt egyes források szerint egy ideig próbáltak is, az akkor még teljesen ismeretlen Adrian Vandenberggel. Az új gitáros végül a feltörekvő brit heavy metal hullámhoz sorolt Tygers of Pan Tang-ból éppen kiszállt John Sykes lett. A Tygers of Pan Tang tagjaként Sykes korábban már együttműködött Chris Tsangarides producerrel, aki a Thin Lizzy 1981-es albumán, a Renegadeen is dolgozott. Sykes felvetette Tsangarides-nek hogy a Please Don't Leave Me című szóló kislemezdalának befejezéséhez nem kérné-e meg Lynott-ot. A gitáros erre így emlékezett vissza: „Teljesen esélytelennek tűnt a dolog, de nem volt vesztenivalóm... Chris megkérdezte Philt, megmutatta neki a dalt, ő pedig őszinte megdöbbenésemre rábólintott. Emlékszem az első alkalomra is, amikor találkoztunk: épp kiszállt a kocsijából, lila dzsekiben... Egyből megvolt közöttünk a megfelelő rezgésszám. Befejeztük a dalt a stúdióban, aztán ott maradtam nála Dublinban néhány napig. Végigjártuk a bárokat, a klubokat, jól elütöttük együtt az időt, aztán hazautaztam Londonba. Eltelt három-négy nap, aztán hirtelen csörgött a telefon. Phil volt a vonal végén, és simán nekem szegezte a kérdést, hogy nem akarnék-e belépni a Thin Lizzybe. A Thin Lizzy volt az egyik kedvenc zenekarom, úgyhogy igazi valóra vált álom, megtiszteltetés és dicsőség volt csatlakozni hozzájuk. Mintha valami álomba csöppentem volna, hiszen az egyik hősömről volt szó, akinek a zenéjén felnőttem.”

Sykes hivatalosan 1982 őszén lett a zenekar tagja, és noha a dalok ekkor már meg voltak írva, a fiatal gitáros csatlakozása így is "friss vért pumpált a zenekar megfáradt szervezetébe". Sykes visszaemlékezése alapján „a zene kicsit súlyosabb volt a korábbiaknál, és ez szerintem egyértelműen az én hatásomra alakult így. Phil is súlyosabb dalokban gondolkodott, és nagyon élvezte ezt a megközelítést, akárcsak én.” Az új gitáros egyedül a Cold Sweat című dal megírásában tudott már csak részt venni, amelynek spontaneitására így emlékezett vissza: „leültünk a stúdióban, Phil megkérdezte, vannak-e új riffjeim, én meg elkezdtem játszani a Cold Sweat témáját. Bekapcsolódott, elkezdtük együtt összegyúrni, meghangszerelni, és nagyjából húsz perc elteltével készen állt a nóta. És tényleg ennyire egyszerű volt az egész.” Az album felvételei a dublini Lombard stúdióban, valamint a londoni Boathouse és Morgan stúdiókban zajlottak 1982 utolsó hónapjaiban. A producer ezúttal is maga az együttes volt, Chris Tsangarides társproducerrel együttműködve.

Dalok, stílus Sykes hangzásával és játékával is keményebb stílust képviselt, és Chris Tsangarides szerint amikor ezt felismerték, már tudatosan törekedtek rá, hogy igazodjanak a stílusához: „Mindenképpen hatott a lemezre az NWOBHM-hullám, már csak azért is, mert Sykes erről a színtérről érkezett, de én is sok efféle zenekarral dolgoztam. Phil előzetesen leültetett, és megkérdezte, szerintem mihez kellene kezdeniük. Azt tanácsoltam, hogy készítsenek egy nagyszerű rockalbumot a Lizzy stílusában, ami a lehető legsúlyosabb, de továbbra is benne vannak azok az imádnivaló harmóniák, meg minden, amiről a zenekar híres volt.” Az új gitáros csatlakozása felvillanyozta a zenekart, és általa új erőre kaptak. Tsangarides szerint „a többiek is összekapták magukat miatta, hiszen bekerült közéjük egy fiatal, tapasztalatlan, de roppant öntudatos arc, aki emellé úgy gitározott, mint valami démon. Muszáj volt teljesíteniük mellette.”

Az elkészült album az együttes történetének legkeményebb, és legkevésbé keltás hanganyaga lett, ugyanakkor a védjegyeik is megmaradtak, legyen szó a jellegzetesen fülledt-romlott hangulatú lüktetésről, vagy a dallamos ikergitár harmóniákról. Sykes agresszív, már ekkor is egyéni, szuperszonikus gitárjátéka mellett az előremutató, súlyos hangzás is biztosította az album létjogosultságát a kortársak mellett.

Az albumot nyitó címadó "Thunder and Lightning" egy gerjesztős-pulzálós intróval kezdődik, majd Downey kemény dobolásával és a zakatoló gitárokkal az együttes történetének egyik legkeményebb dala bontakozik ki. A vadul száguldó, agresszív stílus és dühös szöveghadarás ellenére fülbemászó dallamokat is felvonultat, majd Wharton billentyűszólója után, Sykes szólójának is teret biztosítanak. A második "This Is the One" a kimértebb ütemű, érzelmesebb oldalukat hozza, de a szüntelenül kalapáló ritmusainak köszönhetően végig feszült légkört teremt. Ezt csak még jobban tetézi a refrén, amelyet Wharton ízléses billentyűs szőnyegezése, és aprólékos gitárdíszítések támasztanak alá. A dalban Sykes és Gorham szólógitár párbajt vív egymással, de Lynott basszusjátéka és Downey dobolása is roppant fontos a dal összhatása szempontjából. Tsangarides erről így nyilatkozott: „Valójában Phil basszusgitározása jelentette a kulcsot a Thin Lizzy hangzásához, emiatt szólt úgy a zenekar, ahogy. Persze azzal a bluesos-dzsesszes, hihetetlenül erőteljes dobolással együtt... Brian és Phil groove-ja adta a dolog velejét. Már csak hozzá kellett tenni a kelta elemeket, és kész is volt a banda.”

A korszaknak megfelelően az első oldal harmadik dala a "The Sun Goes Down" egy ballada, amely finom és érzékeny hangzásával, légies akkordjaival, előre helyezett basszusjátékával sokak szerint a zenekar egyik legszebb lírai dala. A több mint hatperces szerzemény egy grandiózus tétel, filmszerű atmoszférával, közhelyeket nélkülöző hangszereléssel, billentyűs alappal, szomorú gitárhangokkal, és Lynott mormogós-merengős énekdallamaival, amelyre egy egyperc körüli kifejtős, monumentális gitárszóló "teszi fel az érzelmi ívet". Lynott erre a felkavaró darabra bevallottan búcsúdalaként tekintett, és utólag egyes rajongók a frontember tragédiájának fényében, a világtól való elköszönését is könnyedén belelátják. Az A-oldalt záró "The Holy War"-ban újra felgyorsul a tempó, Downey fineszes ütemezése, húzós groove-jai támasztják alá a kissé mechanikus megszólalást. A dal felvonultat jellegzetes, ikergitáros Thin Lizzy-témákat, és ezek a gitárharmóniák épp olyan könnyedén rögzülnek a hallgató fülébe, mint Lynott orrhangú énekmelódiái, vagy a némi gospelességet sem nélkülöző refrén. Szövege a vallási vezetők felé fogalmaz meg kritikát és teológiai kérdéseket vet fel.

A második oldalt nyitó "Cold Sweat"-et az album kulcsdalaként is szokták emlegetni, amely az anyag leginkább klasszikus és sokat feldolgozott dala lett. Ez még a címadónál is nyersebb és keményebb, egyenes szerkezetű tétel, húzós témával és agresszív előadásmóddal. A "Someday She Is Going to Hit Back" egy újabb tempós dal, benne az együttesre jellemző, összekeverhetetlen témákkal. Repetitív szerkezetű szövege sajátos pulzálást ad neki, de az atipikus felépítése ellenére nagyon fogósak benne a "mézédes gitárdallamok és a parádés vokálok". A wah pedálos gitárszóló elkerüli a szokásos blues-alapú megközelítést, és lineárisan halad vissza a dal fő részébe. A dalszöveg mögött Lynott hányattatott és ellentmondásos élete húzódik meg, a feszültséget sugárzó sorok a családon belüli erőszak leküzdéséről értekeznek, de nem empátiával vagy vitával, hanem – a lemez hangvételével összhangban – fenyegetéssel. Az erőszak végül felbukkan, és a dal inkább a figyelmeztetésre, és nem az érdekérvényesítésre összpontosít.

A következő "Baby Please Don’t Go" a zenekar 70-es évekbeli világát hozza vissza, dzsesszes dobmeneteivel és tempójával, de alapkarakteréhez tartoznak a "szüntelenül fel-felsíró, szinte beszélő, szólisztikus gitárdíszítések" is. A katartikus tetőpont a szám végén érkezik meg, amikor Lynott könyörgését Sykes és Gorham vele "kánonban zokogó gitárjai" egészítik ki. Leginkább itt érvényesül az a költőiség, amely mindig is áthatotta a frontember munkásságát. A "Bad Habits" játékosabb témákat felvonultató, táncosabb tempójú, könnyed tétel, majd a "Heart Attack", egy "tipikus Lynott-kesergő" zárja az albumot. Szövege a viszonzatlan szerelem okozta italozásra támaszkodik, zeneileg pedig a lemez egészére jellemző erőteljes, veretes hard rockot hozza, jelentőségteljes és komoly lezárásaként a lemeznek.

Fogadtatás

Az album megítélése megosztó lett, de összességében jóval kedvezőbbnek bizonyult az előző albumokéhoz képest. A kritikusok egyetértettek abban hogy John Sykes csatlakozásával új erőre kaptak, és az előzetesként kiadott Cold Sweat brit 27. helyezése is bizakodásra adott okot. A Thunder and Lightning 4. lett az angol albumlistán, és több mint 60 ezer eladott példányával ezüstlemez lett. Európa többi országában is jól fogyott, de Amerikában a 159. helyezésével folytatódott a sikertelen széria. Az európai bucsúturnéra megteltek a csarnokok, de az 1983. szeptember 4-én, a nürnbergi Monsters of Rock fesztiválon adott koncert egyben az utolsó fellépésük is lett.