Vízvári László, szerzetesi neve: Páduai Szent Antalról nevezett László (Szeged, 1919. szeptember 17. – Budapest, 2003. szeptember 20.) piarista szerzetes, biológia-földrajz szakos tanár, UNIMA-diplomával elismert bábművész, az Aurora és Astra bábegyüttesek alapítója és vezetője.
Fiatalkora
Édesapja, Vízvári Ernő mérnök volt, a szegedi városháza városrendezési osztályán dolgozott. Első feleségének halála után, 1918-ban vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb, akkor 19 éves Prágai Juliannát, egy régi szegedi hajós család lányát. Ő nevelte férje első házasságából származó fiait, Vízvári Ernőt és Róbertet is, akiket mostohaanyjuktól született kisöccsük, László rajongva szeretett. Ő maga mindig is szeretett „mesterkedni”. Szegedi házuk nagy udvarán kis deszkaházat épített magának és barátainak, és nyaranta ott játszottak. Édesanyja vallásos, templomjáró asszony volt, ennek révén ismeretségbe került Glattfelder Gyula csanádi püspökkel is, aki egyszer megjegyezte, hogy „remélem a három fiúból egyik pap lesz”. Ettől fogva legkisebb fiát kifejezetten papnak nevelte. „Én magam nem éreztem különös elhivatottságot a papságra. A körülmények úgy hozták, hogy erős akaratú anyám kívánsága mellett fel sem merülhetett a gondolat, hogy esetleg más is lehetnék.” – emlékezett később. Így, míg a két nagyobbik Vízvári fiú a Klauzál Gábor Gimnáziumban érettségizett, László 1929-től a szegedi piaristák diákja lett.
Az első két osztályt Rassovszky Gyula osztályfőnöksége alatt végezte, de korán jelentkező szívpanaszai miatt a 2. osztályból kimaradt, ezt meg kellett ismételnie. Az ismételt 2. osztályban Wolf Miklós, harmadikban Polcsik Lénárd, negyedikben ismét Wolf Miklós voltak osztályfőnökei, a felső tagozaton pedig négy éven át Tárkányi Ferenc. Szinte mindvégig a legjobb tanulók közé tartozott, VII. osztályosként a Mária Kongregáció asszisztense és alkönyvtárosa, VIII. osztályosként pedig prefektusa (diák-vezetője) és főkönyvtárosa volt. A VII-VIII. osztályokban franciául is tanult. Gyurkovics Árpád, a civil francia tanár, „hallatlan udvarias velünk, és ez nagyon imponált […] magázott bennünket, és […] emiatt nagyon megtanultam a franciát, és szerettem is őszintén szólva” – emlékezett később.
Példaképként tekintett piarista hittanáraira, főként Weiner Ferencre (V-VI. osztály), valamint Albert Istvánra (VII-VIII. osztály), akik egyben a Mária Kongregáció prézesei (tanár-vezetői) voltak, de nagy hatással volt rá a város közismert alakja, Révai József, aki németre tanította, illetve VII. osztályos korában, 1936/1937-ben a Mária Kongregációt is vezette. Weiner Ferencnek, akit „modora és sokoldalúsága miatt rajongásig szeretett” be is vallotta tervét, hogy piarista szeretne lenni, de az – „mivel sok áthelyeztetése miatt igen keserű hangulatban volt” – inkább lebeszélte róla. Ennek ellenére érettségi után, 1938-ban belépett a piarista rendbe. Osztályából hárman lettek piaristák, köztük a későbbi szegedi hittanár és felsővárosi plébános, Kovács Mihály (piarista hittanár), akivel IV.-től kezdve osztálytársak és éltanulók voltak.
Az egyéves váci noviciátus után 1939-ben a rend Kalazantinum főiskoláján kezdte meg teológiai tanulmányait. Mivel kiválóan rajzolt (a szegedi gimnáziumban Dorogi Imre művésztanárnál tanult művészi rajzot), szeretett volna rajztanár lenni. Ezt azonban a piarista elöljárók soha, senki másnak sem engedélyezték, mivel a főiskolán aktot is kellett rajzolni, amit a klerikusi státusszal összeegyeztethetetlennek tartottak. Szívesen lett volna francia szakos tanár is, de mivel a háború miatt nem volt mód arra, hogy Franciaországban tanuljon (amely az előző években a piarista rendben a nyelvtanárnak készülők között gyakorlattá vált), inkább a biológia és földrajz szakokra küldték. Később hivatását és pályaválasztását így összegezte: „rajtam is teljesült a krisztusi szó: »Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket«” (Jn 15, 15).
Az egyetemen 1943. május 28-án tette le az alapvizsgát, majd 1945 júliusában a szakvizsgát földrajz és természetrajz szakon. Eközben 1943. szeptember 12-én szerzetesi örökfogadalmat tett, és 1944. október 15-én a budapesti piarista kápolnában boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök pappá szentelte – miközben az Eskü téren a német titkosszolgálat éppen a „Mickey Mouse hadműveletet” , az ifjabb Horthy Miklós elrablását hajtotta végre. A következő hónapokban, Budapest szovjet ostroma idején, mint VI. éves teológus hallgató, piarista növendéktársaival együtt a budai Szent János Kórházban teljesített vöröskeresztes szolgálatot, ahol a szülészeten takarított, betegeket szállított, ételt osztott, tűzoltóparancsnok volt, sőt még nadrágokat is varrt az orosz katonáknak.
Pap és tanár Debrecenben (1945–1948) A háború után, 1945 szeptemberében a debreceni piarista gimnáziumban kezdte meg tanári pályáját, ahol a bombázások és az épületek orosz megszállása miatt eleinte igen nehezek voltak a körülmények, viszont a fiatal, lelkes tanári kar számos új kezdeményezésbe fogott, a falusi fiúk diákotthonától a kiscsoportos közösségek megszervezéséig. Földrajzot, természetrajzot és hittant tanított, valamint osztályfőnök is volt, méghozzá 1945/1946-ban a gimnáziumi 5. osztályban (14–15 évesek), majd pedig (az 1946-tól bevezetett új rendszer szerint) egy-egy általános iskolai 5. osztályban (10–11 évesek). Így három év alatt három osztályt vezetett. Eközben szerezte meg földrajz–természetrajz szakos tanári oklevelét, miután 1946. szeptember 17-én levizsgázott a Debreceni Tanárvizsgáló Bizottság előtt.
Részt vállalt a cserkészcsapat vezetésében is, és mivel mindig is jól rajzolt és ügyesen bánt a legkülönfélébb szerszámokkal, itt kezdett bábszínházzal foglalkozni. A bábszínház az 1930-as évek óta része volt a magyar cserkészetnek, mint olyan módszer, amellyel az idősebb cserkészek nemcsak gyakorlati ügyességre tehetnek szert a bábok készítése közben, hanem egyúttal szórakoztathatják is a kisebbeket. A kezdeményezők egyike éppen Vízvári László hittanára, Weiner Ferenc volt, aki 1929/1930. telén a sátoraljaújhelyi piarista gimnázium cserkészcsapatának parancsnokaként rendezett előadásokat. Szélesebb körben a bábjátékot A. Tóth Sándor pápai rajztanár terjesztette el. Vízvári László is az ő egyik írásával találkozott a Magyar Cserkész egyik számában: Építsünk bábszínházat! „Tetszett az ötlet. Már akkor volt műhelyem, esztergapadom, és a gimnázium pincéjében elkezdtünk bábszínházat fabrikálni, mindig újabbat, újabb és jobb lehetőségekkel.”
A bábszínház építésében és működtetetésében elsősorban első debreceni osztályának tagjai vettek részt, akik 1945-ben 14 évesek voltak, és akiknek egyúttal cserkészvezetőjük volt. A Sárkány őrs tagjaival mesejátékokat adtak elő az iskola pincéjében. Első darabjuk Arany János Rózsa és Ibolya című meséjének feldolgozása volt. Az akkori hiperinflációs időben, 1946 tavaszán (a forint bevezetése előtti hónapokban) a belépődíj egy tojás volt, amelyet részben már előadás előtt, nyersen megittak, „hogy jobb legyen a hangjuk” a többit pedig a közeli cukrászdában süteményre cserélték. Itt érezte meg először, hogy „a művészi igényű bábjáték komplex művészet: az irodalom, a képzőművészet, zene, tánc, beszédtechnika is összetevői. Azon kívül a terveket meg is kell valósítani, sajátos technológiával.” Az első év után, 1946 őszétől komolyabb munkába kezdtek. A gimnázium második emeletén kaptak helyet a műhely és egy komolyabb színpad számára. Az esztergapad mellé kölcsönképpen gyalupadot is szereztek, és szalagfűrészt vettek, mivel vállalták, hogy az iskola számára felvágják a tűzifát, illetve fogasokat készítenek. A szerszámokkal két hónapi munkával elkészült a szétszedhető bábszínház, amelyen alul árnyjátékot is lehetett játszani. Második darabjuk, a Csodafazék, árnyjáték volt, majd pedig Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményét állították bábszínpadra. Ennek díszleteit Bánszki Tamás és Rimóczy József rajztanárok tervezték, sőt festették. Kesztyűbábokat használtak, amelyeknek fejét külön, a másik kézzel lehetett mozgatni. Testüket a bábosok lánytestvérei varrták. A sárkány cigarettafüstöt okádott, amelyet egy „titkon” cigarettázó diák állított elő. Az óriás szerepében az egyik cserkészfiú, Morvai Ottó bújt be a színpadra. A darabokat folyamatosan játszották a környékbeli iskolák kisdiákjainak.
Eközben tudták meg, hogy 1947 nyarán, tízéves szünet után ismét Cserkész Világdzsemborira kerül sor a franciaországi Moissonban. A Cserkészfiúk újság 1947 májusi számában A. Tóth Sándor meghirdette:
Bár a franciák elsősorban néma pantomimre gondoltak, a debreceni cserkészek úgy határoztak, hogy meglévő szöveges bábelőadásukat viszik Franciaországba. Nem tudtak franciául, mégis megtanulták a János vitéz francia műfordítását, amelyet Hankiss János, a Debreceni Tudományegyetem professzora készített Jean le preux címmel. Főként a János vitézt játszó Csernus Istvánnak kellett sokat tanulnia. A szövegtanulásban „nyelvi trénerként” segítségükre volt Hankiss János fia, a 19 éves Elemér, aki a debreceni gyakorló gimnázium 631. Esze Tamás cserkészcsapatának tagja, illetve akkor már a Pázmány Péter Tudományegyetem első éves francia-angol szakos hallgatója volt. Egyúttal ő játszotta a boszorkány szerepét is. Ugyanakkor a debreceni városi tanács és mások anyagi támogatásával egy új, hordozható, ponyvasátras színpadot építettek, amely alsó és felső csúszdáival lehetővé tette a nyílt színi díszletváltásokat. A francia változatot a hárshegyi cserkészparkban tartott dzsembori-próbatáborban mutatták be 1947 pünkösdjén (május 23-26). Előadásukat pár nap múlva magyarul is megismételték a Magyar Szabadszínjátszók Országos Szövetsége és a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége által rendezett első országos bábjátékos kongresszus 200 résztvevője előtt. „Az ország legjobb művészi bábjátszói sok értékes tanáccsal láttak el bennünket” – emlékezett Vízvári László.
Végül 1947 nyarán Vízvári László vezetésével hat cserkész utazhatott Franciaországba a debreceni piarista gimnáziumból. Öten a VI. (mai számozás szerint 10.) gimnáziumi osztályba jártak (Csernus István, valamint Bäcker László, Gömöri András, Morvai Ottó és Seicher Gusztáv), a négy évvel fiatalabb, 12 éves Seicher János pedig az általános iskola VI. osztályának diákja volt. A bábos csapat hetedik tagja Hankiss Elemér volt. Az előadások egy barakksátorban folytak, amely egyik végében mozinak, a másikban a bábszínpadnak volt berendezve.
Vízvári László számára a bábjáték szempontjából is maradandó emlékűnek bizonyult a dzsembori. „Itt, a Dzsemborin láttam először zsinóros bábtechnikát Jacques Chesnais francia bábtörténész és felesége előadásában, akik bravúros műsort mutattak be ezzel a műfajjal.” „Ez az élmény az egész életemet meghatározta. […] Chesnais marionettfigurái elszabadították a fantáziámat.” Itt találkozott először Blattner Gézával is, aki más bábosokkal együtt megnézte a debreceni cserkészek előadását, és meghívták őket a saját bábszínházaikba. „És amikor […] a híres párizsi bábművész, George Lafaye lakásán új csodáit láthattuk ennek a műfajnak, akkor döbbentünk rá, hogy amit mi szórakozásnak, játéknak hittünk, milyen komoly műfaj, és milyen kimeríthetetlen lehetőségeket hordoz magában.”
A debreceni cserkészek is nagy hatást tettek Blattner Gézára. Vízvári Lászlónak 1947. augusztus 30-án írt levelében fölajánlotta, hogy kivitelezzék Fájdalomkút című művét, „aminek légköre teljesen az Alföld (egy kicsit visszasírása a gyerekéveim boldog gondtalanságának)”, amelyhez havonként küldené a terveket és a munkaprogramot. Erre ugyan nem került sor, de az 1947/1948. tanévben a bábcsoport folytatta munkáját, számos további előadáson játszották mind a János vitézt, mind a Rózsa és Ibolyát. Az 1948 nyarán, Felnémet mellett tartott cserkésztáborban pedig úgy biztosították a tábor élelmezését, hogy minden este látványos és szórakoztató, zenés, táncos, árnyjátékos tábortüzet adtak a helyieknek, akik „belépődíjként” élelmiszert hoztak.