A Mongol Birodalom hadserege a Föld legnagyobb egybefüggő birodalmát létrehozó és fenntartó nagy létszámú, jól szervezett és komplex fegyveres erő volt. A korabeli Mongol Birodalom legfontosabb intézményeként teljesen átszőtte a mongol társadalmat és államot. A sztyeppei nomád hagyományokra épített, de átvett fontos katonai innovációkat a meghódított államoktól.
A kor európai, kínai és muszlim forrásai csodálattal adóztak a hadsereg szervezettségének, fegyelmének és részben felszerelésének is. A mongol hadsereg jellegzetesen nomád lovas hadsereg volt, de több szempontból meghaladta a korábbi nomád birodalmak főleg könnyűlovas íjászokból álló seregeit, és komplex, több fegyvernemből és szervezeti egységből álló rendszert alkotott, ami a leghatékonyabban működő nomád hadsereggé, a nomád hadviselés csúcspontjává tette.
A mongol hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza részben megalapozott volt, hiszen csupán Szíriában a mamlúkokkal szemben az Ajn Dzsálút-i csatában illetve a Japán ellen indított tengeri támadásaik során szenvedtek vereséget.
A mongol haderő sikereit főleg a fegyelem, a mobilitás és a tűzerő kombinációjának köszönhette, fegyverzete, felszerelése a korban élenjáró volt.
A mongol hadsereg hadművészete nem merült feledésbe, és több szempontból is befolyásolta a 20. századi villámháború elméletét.
A mongol hadsereg szervezete bélyeg|360px|A mongol hadsereg hódításai Dzsingisz mongol nagykán hatalomra jutása után legfontosabb feladatának tartotta a hadsereg megszervezését, ami egyben az állami szervezetek gerince is lett. Korábbi hagyományok, így az ázsiai hunok és a Türk Birodalom tapasztalatait is felhasználva a hagyományos mongol törzsi rendszer helyett egységes decimális (tízes egységekből álló) szervezetet hozott létre, bár természetesen a törzsi hovatartozás még sokáig élő hagyomány maradt. A puszták népességét tizedekbe (mongol nyelven arban), századokba (dzsagun), ezredekbe (mingan) és tízezer főt számláló tümenekbe osztotta. Ilyen módon minden egység parancsnoka alá tíz ember volt rendelve. Az egykori törzseket felosztották az új katonai egységek között. Ezeket a beosztásokat tilos volt elhagyni, a dezertálást szigorúan büntették.
A tízes rendszer egyben államszervezési elv is volt, egyfajta népszámlálásként is funkcionált, minden mongol beletartozott. A felállított tízes egységek számából egy-egy részterület létszámára is következtetni lehetett, és ezt az adatot az adózás és a közmunkák céljaira is használták.
A mongolok titkos története szerint Dzsingisz kán „az erdők népét” leszámítva 95 ezredest nevezett ki, és hárman közülük – Dzsingisz vejei – ezer főnél is nagyobb törzsi egységeket vezettek (onggirat, ikiresz és önggüt). Ezen adatok alapján 1227 körül a mongol törzsterületek teljes felnőtt férfi lakosságát 100–110 ezer főre lehet becsülni, de nyilván nem lehetett a teljes létszámot egyszerre mozgósítani.
Bár a tízes szervezet éppen a törzsrendszer megszüntetését célozta, több, eredetileg is Dzsingiszt támogató törzs ezredként továbbra is megtarthatta egységét, sőt az ojrat, önggüt, uruut és qungirat törzsek 4000 harcost számláltak, mégis csak egy-egy parancsnok vezette azokat. E törzsek általában Dzsingisz kán „sógortörzsei” voltak, ahonnan a dzsingiszidák feleségei származtak. Egyes törzsek hagyományainak ilyetén megőrzése mellett az is előfordult, hogy a különböző törzsekből „szabályszerűen”, decimális alapon összeállított ezredek a későbbi mongol történelemben új törzsek alapjai lettek.
A tízes szervezet a mozgósítást is egyszerűsítette: a főparancsnok csak azt szabta meg, hogy egy-egy tízes csoport például egy, két, vagy három főt küldjön az aktuális hadjáratba. A későbbiekben a meghódított és csatlakozott népcsoportok tagjait is tízes rendszerbe szervezték, mint az már 1215-ben megtörtént a kitajokkal, majd han kínaiak csoportjaival is ez történt.
Hasonló folyamat zajlott le a meghódított orosz tájakon is, az Arany Horda területén, ahol az adózó orosz fejedelemségek népességét 43 tümenbe rendezték. Az első összeírások 1257-ben zajlottak Szuzdal, Rjazany és Murom fejedelemségek területén, hogy felmérjék a hadra fogható és adózó lakosságot. Vernadsky orosz születésű amerikai történész szerint 1275-ben már 43 tümen volt Oroszországban, és ez alapján az ország lélekszámát és fő közé becsülte.
Iránban a mongol hódítók öt tüment hoztak létre, de ezek száma később jelentősen emelkedett Hamdallah Mustawfi Qazvini kortárs perzsa történész 1332-ben már 25 tüment írt le. A tümen szót itt is használták territoriális egységként is.
A mongol hadsereg létszámának meghatározása, a források értelmezése nehéz feladat. Az ezredek és tümenek esetében gyakran nem egyértelmű, hogy katonai vagy adminisztrációs egységről van-e szó, és nem tudható, hogy az adott egység milyen arányban volt ténylegesen feltöltve. A katonai egységekbe a birodalom teljes felnőtt férfi lakossága beletartozott, de nem lehet tudni, hogy milyen arányban szolgáltak katonaként, vagy teljesítettek más szolgálatot (közmunka, posta).
Testőrség
bélyeg|360px|Mongol nehézlovasság. Perzsa miniatúra A mongol hadsereg létrehozásának egyik első lépése Dzsingisz kán személyi testőrségének felállítása volt. Ebben szolgálni nagy dicsőség volt, kiváló előmeneteli lehetőséget nyújtott az előkelők fiainak és közrendűeknek egyaránt. A testőrség mongol neve (kesig) tükrözi a kiválasztottak szerencséjét.
A testőrség eredetileg a későbbi Dzsingisz kán, Temüdzsin 1000 fős katonai kíséretéből állt, de 1206-ra tízezer fős testületté vált. Feladatai változatosak voltak: elszállásolás, a málhás állatok ellenőrzése, a lakomák alkalmával használt csészék és edények őrzése és tálalás, az ételek felszolgálása és kóstolása, a be- és kilépés ellenőrzése, a hárem őrzése, vadászat és solymászat szervezése, azaz mai szóval széles körű biztonsági szolgáltatást nyújtottak. A testőrség idővel a kán sátorpalotája körül egy mozgó várost alkotott.
Fegyvernemek A mongol hadsereg az eurázsiai lovasnomádok hagyományaira épülve főleg könnyűlovas íjász egységekből állt, azonban már megjelentek benne más fegyvernemek, valamint a meghódított letelepült lakosság köréből toborzott egységek is. A 13. század közepére a mongol hadsereg, különböző rendeltetésű, egymást kiegészítő egységek hatékony szervezetévé vált.
Tamma és cserik A mongol hadsereg két sajátos része volt a tamma és a cserik. A tamma (tanma, tammacsi) csapatok a meghódított területeket megszálló nomád eredetű seregek voltak, amelyek jelentős szerepet kaptak a Mongol Birodalom hódításainak konszolidálásában. A cserik nevű csapatokat (a török-mongol eredetű cserik szó rokon a magyar sereg szóval) a megszállt területek lakosságából verbuválták, elsősorban helyőrségként és gyalogságként alkalmazták őket.
Hadmérnökök, utászok A mongol hadseregnek hódításai során el kellett sajátítani a várak ostromlásának technikáját is. Ezekre a feladatokra elsősorban a közép-ázsiai muszlim lakosságból toboroztak szakértőket, később Dzsingisz kán egy a technikai újítások iránt érdeklődő mongol vezért nevezett ki e csapatok élére.
A hadmérnökök, utászok elsősorban a (főleg kínai eredetű) ostromgépek építésével és működtetésével foglalkoztak, de ők irányították a helyi lakosság kényszermunkáját is sáncok, erődítések, gátak és utak, hajóhidak építésére, folyók elterelésére.
A hadmérnököknek nagy szerepük volt a lőporral működő fegyverek elterjesztésében is.
Kiképzés A mongol harcosok kiképzése ugyanúgy összefonódott a mindennapi élettel, mint ahogy a hadsereg egésze a társadalommal. A fiúk kora gyermekkoruktól lovagoltak és koruknak megfelelő íjat kaptak a kezükbe. Általános gyakorlat volt a célbalövés a vágtázó ló hátáról.
A hadsereg kollektív kiképzésében nagy szerepet játszottak a körvadászatok. Ata-Malik Dzsuvajni kortárs perzsa történetíró beszámol Dzsingisz kán utasítására szervezett két-három hónapos, a birodalmi központ körül állomásozó csapatok és parancsnokaik (sőt azok ágyasai) részvételével zajló nagyszabású, hadgyakorlat jellegű körvadászatokról. Ezeken a gyakorlatokon a csapatok több tíz kilométer átmérőjű területek bekerítését gyakorolták, fejlesztették a kommunikációt és a fegyelmet. Az ilyen átkaroló műveleteket (dzserge) gyakran alkalmazták a hadjáratok során is a végtelen pusztákon.
Stratégia, taktika és logisztika
A mongol hadsereg hadászatában és harcászatában egyaránt végighúzódott a hármas tagolás elve, a centrum, a jobbszárny és a balszárny alapvető szerepe. Hozzájuk csatlakoztak még az elővéd és a hátvéd egységei.
A hadjáratok előtti stratégiai döntéseket a kurultájokon hozta meg a kán, a rokonsága és az előkelők körében. Itt született döntés a résztvevők számáról és a hadjárat parancsnokáról. A tervezésben nagy szerepet játszott a katonai hírszerzés, beleértve a célterület felderítését, de a célterület politikai viszonyainak feltárását is. Ezt gyakran egészítette ki a diverzió és az aktív propaganda.
Stratégiai szinten a jobbszárny nyugatot, a balszárny keletet jelentett, a mongol jurták tájolásából, mindig délre nyíló bejáratukból kiindulva. Rasid al-Din perzsa történetíró szerint a sereg központi részét 101 ezer fő alkotta, ami három részből állt, 1000 fős centrum, a 38 ezer fős jobbszárny és 62 ezer fős balszárny.
Hasonlóan hármas felosztás érvényesült hadműveleti és harcászati szinten is, a hadjáratokban és a csatákban egyaránt. A legnagyobb erő a harcban a szárnyakon összpontosult, kissé előbbre, mint a centrum. Az ilyen módon ívelt arcvonal leggyakrabban erősen széthúzódott és nagyon alkalmas volt átkaroló hadműveletek, bekerítés végrehajtására. A csatában a mongolok elsősorban mozgékonyságukra és nagy tűzerejükre, a tömegesen kilőtt nyilakra támaszkodtak. A legtöbb esetben jobbról kerülték meg az ellenség bal szárnyát, mivel balra könnyebb volt lóhátról nyilazni. Nagyobb ellenállás esetén egérutat hagytak az ellenfél erőinek, hogy aztán a menekülő csapatokat könnyebben támadhassák. Taktikájuk azonban nem volt sablonos, időnként az ellenfelet szemből támadták, az arcvonaluk egy gyengének tartott pontjára koncentrálva a csapásokat.
A folyamatos „tüzelés”, a nyílzápor fenntartása érdekében az íjászok lovaikon egyfajta köralakú csapatmozgást (az orosz szakirodalomban „körtánc” vagy „körhinta”) végeztek. A folyamatos nyílzáport egy másik módszerrel is próbálták fenntartani: ebben az esetben kisebb, 4–5 fős rajokban támadták az ellenséget, majd szétszóródtak és visszavonultak, és támadt a következő raj.
A mongol hadsereg időnként gyalogos íjászokat is harcba vetett, akik a hadrendben mindig középen helyezkedtek el és pontosabban tudtak célozni a lovasoknál.
A mongolok is gyakran és sikerrel alkalmazták a pusztai lovasnomádok által kedvelt színlelt visszavonulás taktikáját. Esetenként vezetéklovaikra bábukat ültettek, éjszaka pedig a szükségesnél több tábortüzet gyújtottak, hogy seregük erősebbnek látszódjon a ténylegesnél.
A parancsnokok a korabeli európai gyakorlattól eltérően nem az első sorokban harcoltak, hanem a háttérből irányítottak, ahonnan átlátták a csatateret. A kommunikációt, a katonai híradást zászlójelek, fütyülő nyilak, hadizene (elsősorban dob) és harci kiáltások segítségével oldották meg.
A lélektani hadviselés része volt a szélsőséges kegyetlenség, a legyőzött ellenfél lemészárlása, gyakran a családokkal együtt, időnként kimerítve a népirtás kategóriáját is. Emögött az a cél húzódott meg, hogy számbeli kisebbségük dacára rettegést keltsenek az ellenséges lakosság soraiban és gyengítsék annak ellenállását.
A mongol hadsereg fokozatosan megismerkedett az erődített helyek ostromának tudományával is, egyre komplikáltabb módszereket sajátítottak el. Az ostromokat a várak környékének pusztításával és foglyok szedésével kezdték, akiket aztán az első sorokba küldtek harcolni a falak ellen, vagy az ostromhoz szükséges földmunkákat végeztették el velük.