Donna Summer (Boston, Massachusetts, 1948. december 31. – Naples, Florida, 2012. május 17.) ötszörös Grammy-díjas amerikai énekesnő, színésznő. Az 1970-es évek Amerikájának egyik legnagyobb diszkósztárja, Amanda Lear és Grace Jones nagy riválisa.http://www.bigfooty.com/forum/showthread.php?t=495040; http://www.grammy.com/GRAMMY_Awards/Winners/Results.aspx Egyike volt azon kevés diszkósztárnak, akik a műfaj hanyatlásával sem merültek feledésbe: az 1980-as és az 1990-es években, sőt még az új évezredben is szerepelt a slágerlistákon. Repertoárja közben R&B, rock és gospel stílusú dalokkal bővült. Számos rangos zenei díjat kapott, lemezei több mint 120 millió példányban fogytak el világszerte, így minden idők egyik legsikeresebb előadója.
Pályafutása A kezdetek Donna Summer, eredeti nevén Ladonna Adrian Gaines egy vallásos keresztény család hét gyermekének egyike. Ahogyan az ilyen családokban gyakran megesett, egy templomi kórus tagjaként kezdett el énekelni. Tinilányként viszont Janis Joplin művészete hatott rá, ezért csatlakozott a The Crow nevű rockegyütteshez. 18 évesen otthagyta az iskolát, és elköltözött otthonról, mert szerepet kapott a sikeres Broadway-darabban, a Hairben. A társulat az előadást áthozta az NSZK-ba, ahol Donna más musicalekben is színpadra léphetett. Új otthonául Münchent választotta. 1971-ben Donna Gaines néven megjelent első kislemeze, a Sally Go 'Round the Roses, de a korong nem lett sikeres, ahogyan a következő (If You're Walkin' Alone) sem. Donna tehát továbbra is a színészi munkájából élt, illetve háttérvokálokat énekelt mások lemezein. Megismerkedett Helmut Sommer osztrák színésszel, akihez 1972-ben feleségül ment. Házasságuk 1976-ban felbomlott, ám Donna megtartotta férje családnevének angol változatát, a „Summer”-t.
Sorsdöntő találkozás Háttérénekesnői munkája során Donna találkozott Giorgio Moroder és Pete Bellotte zeneszerző-producerekkel. A zenei szakemberek felismerték a lehetőséget a fiatal énekesnőben, és szerződést kötöttek vele. Ennek eredményeként jelent meg Summer első albuma, a Lady of the Night, rajta a The Hostage című felvétellel, amely Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában a slágerlista élére került, az NSZK-ban pedig a 2. helyig jutott. Az album címadó dala, a Lady of the Night kislemezen szintén sikeresnek bizonyult.
balra|bélyegkép|250px|1977-ben egy stúdiófelvételen
1975 nyarán Donna egy új dal ötletét vetette fel producereinek, melyhez már szöveget is írt. Moroder érdekesnek találta az ötletet, de az ő elképzelése más volt. Azt javasolta, hogy a dalt az orgazmus különböző fokozatait imitálva erotikus nyögések és sóhajtozások kíséretében vegyék lemezre, az egyre népszerűbb diszkózene jegyében. Ez nem valami kósza, aberrált ötlet volt Moroder részéről: az ügyes producer figyelmét nem kerülte el, hogy a filmszínházakban ekkoriban tetőzött az erotikus filmek hulláma. Az erotika iránti felfokozott igényt ügyesen kihasználni nem volt rossz stratégia, de a vallásos családból származó Donna idegenkedett producere ötletétől. Végül beleegyezett abba, hogy demót készítsenek a dalból, a végső változatot pedig majd egy másik énekessel (a lehetséges jelölt a Silver Convention szólistaként is dolgozó tagja, Penny McLean volt) vegyék fel. A stúdiómunka során Donna állítólag néha elfelejtette az eredeti szöveget, s olyankor improvizált. Moroder el volt ragadtatva, és újra szóba hozta, hogy mégis Donna előadásában dobják piacra a felvételt. Summer vonakodva beleegyezett, és a kislemez rövidesen napvilágot látott. A mérsékelt fogadtatás látszólag az énekesnő aggályait igazolta, ám az egyik példány eljutott a tengerentúli Casablanca Records elnökéhez. Neil Bogart tetszését megnyerte a dal, ezért egy 20 perces változatot rendelt Morodertől. Moroder, Bellotte és Summer végül egy 17 perces verziót készítettek, melynek a Love to Love You Baby címet adták. A Casablanca szerződést írt alá az énekesnővel az amerikai terjesztésre, s 1975 novemberében piacra dobták a felvételt.
Erotikus diszkókirálynő A Love to Love You Baby valóságos bombaként robbant a könnyűzene piacán, melynek köszönhetően megszületett Donna Summer első, tengerentúli listavezető slágere. A felvétel terjedelme követendő példa lett a diszkózene sikergyárosai számára: Cerrone, Alec R. Constandinos és a műfaj más akkori sztárjai is hasonló hosszúságú szerzeményekkel jelentkeztek a poppiacon. Még 1975-ben megjelent Donna újabb nagylemeze is (az Egyesült Államokban az volt az első LP-je), melynek természetesen Love to Love You Baby volt a címe. Az „A” oldal teljes egészében a nagy sláger 17 perces változatát tartalmazta. A korong rövidesen aranylemez lett. Népszerűségét az sem gátolta, hogy bizonyos rádióállomások megtagadták a szexuálisan túlfűtött címadó sláger játszását. (Korábban a The Hostage is felkavarta a kedélyeket egyes európai országokban.) A könnyűzenei sajtó mind gyakrabban emlegette az énekesnőt „a szerelem First Ladyje”-ként. A Summernek kevéssé tetsző imázst két következő nagylemeze, az A Love Trilogy és a Four Seasons of Love is megerősítette. Az A Love Trilogyn található azonban egy olyan dal, a Could It Be Magic, amely azt sejtette, hogy Donna énekelni is jól tud, nem csupán kívánatosan nyögni és sóhajtozni.
Ezt 1977-es albuma, az I Remember Yesterday is bizonyította. Moroder, Bellotte és Summer szándéka az volt, hogy diszkózenével párosítsák a múlt, a jelen és a jövő hangzásvilágát. Főleg az utóbbit tűnt nehéznek megvalósítani. Éppen ezért a jövőt megelőlegező I Feel Love című szerzemény eredetileg csupán egy kitűnő R&B ballada, a Can't We Just Sit Down (And Talk It Over) című kislemez „B” oldalaként jelent meg. A siker elképesztő volt: a mély átéléssel előadott balladára a közönség alig figyelt, ám a techno- és elektronikus zenei elemeket a popzenében elsőként alkalmazó I Feel Love mindenhol a toplisták csúcsait ostromolta. 1982-ben Patrick Cowley, a fiatalon elhunyt diszkómágus készített egy újabb változatot. Az eredeti felvételt új zenei elemekkel körülbelül 15 percesre bővítette: a siker akkor sem maradt el. 1977-ben még egy Donna Summer-album látott napvilágot, a Once Upon a Time, egy „mini diszkómusical”, amely számos rajongó szerint a sztár egyik legjobb munkája.
Magasságok és mélységek 1977-ben Donna elénekelte A mélység (The Deep) című kalandfilm betétdalát (Down, Deep Inside), majd a következő évben egyenesen főszerepet kapott a Thank God It's Friday című zenés filmben. Maga a mű lesújtó kritikákban részesült, s rögvest véget vetett Donna filmszínésznői karrierjének. Az egyik betétdal, a Last Dance viszont óriási sláger lett, elnyerte a legjobb filmdalnak járó Oscar-díjat is, melyet a szerző, Paul Jabara kapott. Donna énekét Grammy-díjjal jutalmazták. A film soundtrackje számára Summer egy teljes lemezoldalnyi terjedelemben dolgozta fel Serge Gainsbourg és Jane Birkin erotikus örökzöldjét, a Je t'aime (moi non plus)-t, természetesen a Love to Love You Baby stílusában.
1978-ban Live and More címmel koncertlemezt is kiadott, melyen elénekelte azt a dalt, melyet Helmut Sommertől született kislányának, Miminek írt: a Mimi’s Song bevételeit később jótékony célokra a UNICEF-nek adományozta. A dupla album legnagyobb meglepetése azonban a MacArthur Park bravúros feldolgozása volt, mellyel Donna minden kétkedőt meggyőzött kivételes előadói képességeiről. A dal eredetijét valaha a világhírű színész, Richard Harris vitte sikerre. A koncertlemezen található bő 17 perces változatot két másik szerzeménnyel kombinálták. Az egyik a Heaven Knows volt, melynek felvételén a Brooklyn Dreams nevű együttes is közreműködött. A zenekar vezetője, Bruce Sudano és Donna között gyengéd szálak szövődtek, s a romantikus kapcsolat tartósnak bizonyult. 1980. július 16-án összeházasodtak. Az évek során két gyermekük született, Brooklyn és Amanda. 2008 végén a házastársak még mindig boldogan éltek együtt, közben Donna háromszoros nagymama lett. Mimi és Amanda édesanyjukkal lépnek fel, Brooklyn tévéműsorokban szerepel.
A boldogságig azonban rögös volt az út. Sikerei csúcsán Donna súlyos ideg-összeroppanást kapott. Mindig is nyomasztotta „a diszkó szexistennője” imázs, szüleitől pedig annyira távol állt a Love to Love You Baby világa, hogy Donna édesanyja el sem akarta hinni, hogy a lemezen lánya megtévesztően hitelesnek hangzó erotikus nyögései és sóhajtozásai hallhatók. Summer évekkel később bevallotta, hogy ekkoriban az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Lelki békéjét végül a keresztény vallásban találta meg, melynek 1979-től elkötelezett híve volt.
A tetőpont Donna 1979-es dupla albuma, a Bad Girls mérföldkő és határvonal az énekesnő pályáján. Nem csupán az akkori jelen divatját, a diszkót képviseli, hanem rock, blues, soul és elektronikus zenei elemei miatt már a jövő felé mutat. A több mint 7 millió példányban elkelt dupla LP hatása olyan későbbi sztárok zenéjében mutatható ki, mint például a Eurythmics, a New Order, a Depeche Mode, a Pet Shop Boys, Madonna és a Bronski Beat, nem beszélve a különféle new wave- és technoegyüttesekről. A Bad Girls LP 5 nagy slágere közül kettő listavezető is volt: a Hot Stuff és a címadó szerzemény. Előbbiért Donna újabb Grammy-díjat vehetett át, ráadásul – első színes bőrű előadóként – rock kategóriában. Az album más rekordokat is eredményezett. Summer volt az első énekesnő, akinek egyszerre két slágere szerepelt a tekintélyes Billboard Hot 100 toplistájának első három helyezettje között. Néhány héttel később megismételte a rekordot az LP másik dalával, a Dim All The Lights cíművel, illetve a No More Tears (Enough Is Enough) című új duettel, melyben Barbra Streisand volt a partnere. A Dim All The Lights-hoz még egy rekord fűződik: Summer 16 másodpercen keresztül tartja ki benne ugyanazt a hangot, s ezt állítólag azóta se csinálta utána más énekesnő.http://digitaldreamdoor.nutsie.com/pages/best_artists-bio/donnasum.html „Donna Summer's "Dim All the Lights" contains the longest-held note by any female vocalist to make the Top 40 (16 seconds) in the UK charts, evidence of a true singer.”
1979-ben került a boltokba az On The Radio: Greatest Hits Volumes 1 & 2 című válogatásalbum, amely a tengerentúlon a sikerlisták csúcsára jutott. A dupla album (Donnától már a második abban az évben, és mindkettő listavezető lett!) 2 új szerzeményt is tartalmazott, melyek nagy sikert arattak. Az egyik, az On The Radio eredetileg a Rókák (The Foxes) című film betétdalaként íródott, a válogatáslemezen kétféle változatban is hallható. A másik, a már említett No More Tears (Enough Is Enough) egy duett Barbra Streisanddel. (A nagylemezen több mint 10 perces verzióban szerepel.) Állítólag vita támadt arról, hogy ki a nagyobb sztár, kinek a neve szerepeljen előbb a lemezborítón. Kompromisszumos megoldás született, Summer neve került előre, a borítón viszont Streisand magasabbnak látszik, holott a valóságban ő az alacsonyabb: a hiányzó centimétereken néhány telefonkönyv segített, melyekre az énekesnő felállt.„A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor felvetődött a kérdés: Ki a nagyobb sztár? [...] A lemezen Donna Summer neve állt elsőnek, de a hanglemezborítón Barbra Streisand fényképe pár centivel magasabb, jóllehet, ha egymás mellé állnak, Donna Summer jóval magasabb, de ezen egy pár telefonkönyv segített, amelyekre Barbra Streisand felállt.” A Bunte nyomán: Film Színház Muzsika 1980/1, 1980. január 5., 26. oldal – Donna Summer testmagassága 1 méter 70 centiméter (http://www.imdb.com/name/nm0838595/bio), Barbra Streisandé 1 méter 65 centiméter (http://www.imdb.com/name/nm0000659/bio) Mindkét művésznőt saját lemezcége fizette, de a pontos összegeket nem hozták nyilvánosságra.
A stílusváltással együtt Donna lemezcéget is váltott. Mikor rendezhetetlennek tűnő nézeteltérések miatt szakított a Casablanca Recordsszal, megfordult a fejében, hogy visszavonul. Végül elfogadta David Geffen előnyös ajánlatát, és átszerződött a Geffen Recordshoz.
Túl a diszkón