A civitatei csatát 1053. június 18-án Dél-Itáliában vívták meg a normannok, akiket az hauteville-i Humphrey (Umfredo d'Altavilla), Apulia grófja vezetett, és egy sváb–itáliai–llombard hadsereg, amelyet IX. Leó pápa szervezett, és Gerard, Lotaringia hercege Rudolf, Benevento hercegével vezetett. A normann győzelem a szövetséges pápai hadsereg felett a 11. században Dél-Itáliába érkezett normann zsoldosok, a de Hauteville család és a helyi lombard hercegek közötti konfliktus nyomán esett. 1059-re a normannok szövetséget kötöttek a pápasággal, amely magában foglalta, hogy II. Miklós pápa hivatalosan elismerte a normann hódítást Dél-Itáliában, Robert Guiscard-t Apulia és Calabria hercegévé és Szicília grófjává nevezve ki.
Háttere A normannok érkezése Itáliába A normannok 1017-ben érkeztek Dél-Itáliába, egy zarándokút során a Monte Sant'Angelo sul Garganó-i (Apulia) Szent Mihály arkangyal-szentélyéhez. Ezeket a harcosokat a szaracénok jelentette fenyegetés leküzdésére használták fel, akik szicíliai támaszpontjaikról lerohanták Dél-Itáliát, anélkül, hogy az érintett országok lombard és bizánci uralkodói különösebb ellenállást tanúsítottak volna.
Ennek a zsoldos haderőnek a rendelkezésre állása (a normannok arról voltak híresek, hogy militariter lucrum quaerens, "katonai szolgálattal kerestek gazdagságot") nem kerülhették el Dél-Itália keresztény uralkodóit, akik a normannokat alkalmazták belső háborúikban. A normannok kihasználták ezt a zűrzavart; 1030-ban Rainulf Drengot megszerezte Aversa megyét.
Az első siker után sok más normann igyekezett Dél-Itáliában terjeszkedni. Legfontosabb vezetőik között az Hauteville család tagjai voltak. Rövid időn belül az Hauteville-ek létrehozták saját államukat: William Iron Arm 1042-ben Apulia grófja lett.
A normannellenes koalíció A normannok előrenyomulása Dél-Itáliában sok éven át aggasztotta a pápaságot, bár magának a csatának a lendülete több okból is megtorpant. Először is, a normannok itáliai jelenléte több volt, mint pusztán a hatalmi egyensúly felborulása, mivel az itáliai helyi lakosok közül sokan nem nézték jó szemmel a normannok portyázásait, és méltón akartak visszavágni, mivel alig tartották őket jobbnak, mint a közönséges rablókat. Egy normandiai apát, Fécamp János például ilyesmikről írt magának Leó pápának.
Az ilyen gyűlöletet kiváltó portyázó tevékenységek Benevento székhelyén is előfordultak, a normann krónikák ezt nyilván nem hangsúlyozzák, de Leó pápa számára ez volt a legjelentősebb aggodalom a térség politikai instabilitásában. Valójában Graham Loud szerint a beneventóiak, akiket korábban III. Henrik német-római császár és a pápa is megkeresett, hogy hűséget esküdjenek, végül fellebbezést nyújtottak be Leónak, hogy személyesen vegye át a város irányítását (valamint kérték egy korábbi kiközösítés feloldását) 1051-ben. Ezen a ponton Benevento egyben határ- és felvonulási zóna volt Róma és a Német-római Császárság, valamint az újonnan alapított normann birtokok között.
A civitatei konfliktus mögött meghúzódó másik ok az instabilitás volt, amelyet a normann oldalon Drogo de Hauteville tisztázatlan körülmények között történt meggyilkolása okozott, aki addig a normannok névleges hadvezére és Apulia grófja volt. Malaterra beszámolója szerint a bennszülött longobárdok voltak felelősek a cselekményért, amelyet egy Rito nevű udvaronc hajtott végre Montillaro castrumában. Annak ellenére, hogy a pápa, valamint a görög és német császárok milyen előnyöket élveztek volna a halálaval, nehéz Malaterra jelentésén túlmenően találgatni, mivel a gyilkosság részletei nem szerepelnek a legtöbb forrásban, különösen nem a normann krónikákban. Mindazonáltal minden bizonnyal erős reakció volt Drogo halálára, amikor testvére, Humphrey átvette a vezetői pozíciót, és válaszul a vidéken körbejárta ellenségeit.
Végül 1052-ben Leó találkozott rokonával, III. Henrik császárral és segítséget kért a növekvő normann hatalom megfékezéséhez. Kezdetben a jelentős segélynyújtást megtagadták, és Leó 1053 márciusában csak 700 sváb gyalogossal tért vissza Rómába. II. Adalbert, Winterthur (a mai Svájcban) grófja, vezetőjük, abból a házból emelte ki a 700 sváb lovagot, amelyből később a Kyburg-ház emelkedett ki. A Sváb Hercegség abban az időben Svájc legtöbb modern német nyelvű kantonját foglalta magában.
De mások is aggódtak a normann hatalom miatt, különösen az itáliai és a lombard uralkodók délen. Benevento hercege, Rudolf, Gaeta hercege, Aquino és Teano grófja, az érsek és Amalfi polgárai – Apulia, Molise, Campania, Abruzzó és Latium longobárdjaival együtt – válaszolt a pápa hívására, és megalakult. a normannok elleni mozgó koalíció. Míg azonban ezekben az erőkben szinte minden nagy itáliai
A pápának volt egy másik baráti hatalma is, a IX. Kónsztantinosz által irányított Bizánci Birodalom. Eleinte az Apuliában letelepedett bizánciak megpróbálták kivásárolni a normannokat, és szolgálatba kényszeríteni őket saját, jórészt zsoldos hadseregükön belül; mivel a normannok a kapzsiságukról voltak híresek.Semper gens normannica prona est ad avaritiam. Így hát a bizánci parancsnok, az itáliai lombard katepán, Argyrus pénzt ajánlott fel, hogy zsoldosként szétfoszlassa a Birodalom keleti határait, de a normannok elutasították a javaslatot, kifejezetten kijelentve, hogy céljuk Dél-Itália meghódítása. Így elutasítva Argyrus felvette a kapcsolatot a pápával, és amikor Leó és serege Rómából Apuliába indult, hogy harcba szálljon a normannokkal, az Argyrus által személyesen vezetett bizánci sereg ugyanezzel a tervvel vonult ki Apuliából, és oldalbakapta a normannokat.
Azok megértették a veszélyt, összegyűjtöttek minden rendelkezésre álló embert, és egyetlen hadsereget hoztak létre Apulia új grófja és Drogo legidősebb túlélő testvére, Hauteville-i Humphrey, valamint Aversa grófja, Richard Drengot és mások parancsnoksága alatt. Pl. az Hauteville család, köztük Robert, később Robert Guiscard néven ismerték.
A csata A csata hátterének és felvezetésének számos korabeli forrása ellenére magát a csatát a legrészletesebben elbeszélő forrás Apuliai Vilmos Gesta Wiscardija.
Leó először Apuliába költözött, és Civitate (vagy Civitella, Foggia északnyugati részén) közelében elérte a Fortore folyót. A normannok elindultak, hogy feltartóztassák a pápai hadsereget Civitella közelében, és megakadályozzák annak egyesülését az Argirus vezette bizánci hadsereggel. A normannok a betakarítási időszak miatt szűkösek voltak az utánpótlásban, és kevesebb emberük volt, mint ellenségeik, legfeljebb 3000 lovassal és 500 gyalogossal szemben a 6000 lovassal és gyalogossal. Mind Amatus beszámolója, mind Apuliai Vilmos egyetért abban, hogy a normannok éhségtől és táplálékhiánytól szenvedtek, és mindketten hozzáteszik, hogy a normann erők valójában annyira hiányosak voltak, hogy „az apostolok példájára vették a gabonafejeket, dörzsölték őket a kezükbe, és megették a szemeket" – lehet, hogy néhányan korábban a tűzön is megfőzték. Emiatt a normannokat arra késztették, hogy fegyverszünetet kérjenek, de elutasították őket, bár van némi nézeteltérés abban, hogy kik voltak a normannok legnagyobb ellenségei a tárgyalások megtagadásában, a langobardok, a germánok és a pápa kúria között. Maga Leo, akinek a normannok valójában a hűségükre akartak esküdni.
A két sereget egy kis domb választotta ketté. A normannok három századba rakták lovasaikat, jobbra Aversai Richárd nehézlovassága, középen Humphrey gyalogosokkal, lovagló lovagokkal és íjászokkal, Robert Guiscard pedig lovasaival és gyalogosaival (a szlávokkal, a szláv gyalogsággal), a bal oldalon. További normann parancsnokok közé tartozott Peter és Walter, Amicus, Aureolanus, Hubert, Rainald Musca, valamint Hugh gróf és Gerard gróf, akik rendre a beneventánusok és Telese emberei voltak, valamint Radulfus Boiano grófja. Előttük a pápai hadsereg két részre oszlott, a középponttól jobbra húzódó vékony és hosszú vonalon a nehéz sváb gyalogság, a bal oldalon pedig az olasz illetékek csőcselékben halmozták fel Rudolf parancsnoksága alatt. Leó pápa a városban tartózkodott, de etalonja, a vexillum sancti PetriSt. Peter's standard. a szövetséges hadseregével volt.
A csata Aversai Richárd támadásával kezdődött az olaszok ellen a bal oldalon, oldalirányú mozdulattal és rohammal. Miután áthaladtak a síkságon, megérkeztek ellenfeleik elé, akik megtörték az alakzatot és elmenekültek anélkül, hogy megpróbáltak volna ellenállni. A normannok sokukat megölték, miközben visszavonultak, és továbbmentek a pápai tábor felé, mielőtt végül megpróbáltak visszatérni a fő harchoz.
A svábok időközben a dombra költöztek, és kapcsolatba kerültek a normann központtal és Humphrey erőivel, nyilakkal és íjászokkal csatázva, mielőtt általános közelharcba léptek volna. Valószínűleg ez az eljegyzés elsősorban gyalogos volt, mivel a németeket gyakran úgy emlegetik, hogy „kardjukat és pajzsukat veszik fel”, Apuliai Vilmos hozzáteszi, hogy ez a német karakterük része volt:
7hA csata nagy részében a svábokkal vívott harc állt a középpontban, a normannok megpróbálták a svábok oldalát védeni, miközben Humphrey harcolt velük. Robert Guiscard, látva bátyját veszélyben, bal szárnyával a dombhoz mozdult, és sikerült enyhítenie a svábok nyomását, és személyes bátorságát is megmutatta a Gerard gróf parancsnoksága alatt álló calabriaiak segítségével.
A center helyzete azonban kiegyensúlyozott maradt. A svábokkal szembeni folyamatos normann fegyelemnek köszönhetően azonban végül Richard erőinek visszatérése az olaszok üldözéséből döntötte el, ami a pápai koalíció vereségét eredményezte.
Utóhatásai Miután előkészítette magának Civitate városának ostromát, a pápát a győztes normannok fogságába ejtették.
Van némi bizonytalanság, hogy ez hogyan történt. Pápai források szerint Leo elhagyta Civitate-t, és feladta magát, hogy megakadályozza a további vérontást. Más források, köztük Malaterra, azt mutatják, hogy Civitate lakói átadták a pápát, és kiűzték a „kapukon”, miután látták a normann fenyegetést, amely ostromtornyokban és földsáncokban nyilvánult meg. Tisztelettel bántak vele, de csaknem kilenc hónapig bebörtönözték Beneventóban, és számos, a normannok számára kedvező szerződés ratifikálására kényszerítették. A normann beszámolók szerint azonban Leót inkább megtisztelt vendégként kezelték, mint fogolyként, és semmi esetre sem volt híján a kényelemnek, Amatus azt állítja, hogy „folyamatosan ellátták borral, kenyérrel és minden szükséges dologgal”, és a normannok „védték”, mígnem tíz hónappal később visszatért Rómába. John Julius Norwich szerint Leo hosszú, passzív ellenállást kísérelt meg, hogy bármibe beleegyezzen a normannok érdekében, és várta a birodalmi segélyhadsereg Németországból. Ezenkívül Norwich úgy véli, hogy annak ellenére, hogy a későbbi pápákig hiányzott a konkrét támogatás, Leo végül elismerte a normannokat Dél uralkodóinak, hogy felmentést kapjon a szabadságáért. Eközben Argyros és a bizánci hadsereg kénytelen volt feloszlatni, és Barin keresztül visszatérni Görögországba, mivel csapataik nem voltak elég erősek a normannok elleni harchoz most, hogy a pápai erőket legyőzték. Argyrost akár maga Kónsztantinosz császár is száműzhette a Birodalomból.