A wellsi katedrális, hivatalos nevén Szent András apostol-székesegyház anglikán székesegyház az angliai Somerset megyei Wellsben, amelyet Szent András apostol tiszteletére szenteltek. A székesegyház Bath és Wells püspökének székhelye. Eredetileg római katolikus székesegyházként épült 1175 körül, hogy felváltsa a 705 óta a helyén álló korábbi templomot, majd VIII. Henrik Rómától való elszakadásakor anglikán székesegyházzá vált. A többi angol katedrálishoz képest mérsékelt méretű. Legjellegzetesebb elemei a rendkívül széles nyugati homlokzata és nagy méretű központi tornya. A művészettörténészek az angol székesegyházak közül „kétségtelenül az egyik legszebbnek” és „legköltőibbnek” nevezték.
A wellsi katedrális az első tisztán gótikus székesegyház Angliában, építészeti jellemzőit leginkább a 12. század végi és 13. század eleji korai angol stílus ihlette, hiányzik belőle a román stílusú homlokzat, amely sok más katedrálisban fennmaradt. Az építkezés 1175 körül kezdődött a keleti végén a kórussal. John Harvey építészettörténész szerint ez Európa első igazán gótikus építménye, amely megtörte a román stílus utolsó korlátait. A csúcsíves árkádok és a kannelúrozott pillérek kőművén hangsúlyos párkányok és faragott, lombos, páfrányleveles díszítésű oszlopfők láthatók. A 300 szoboralakkal díszített kora angol homlokzatot az „angliai képzőművészet legfőbb diadalának” tekintik. A keleti végében sok középkori ólomüveg látható. A székesegyház területén található a püspöki palota és számos, a középkori világi kanonokok káptalanjához kapcsolódó épület, köztük a 15. századi Vicars' Close, amely Európa legrégebbi eredeti állapotában fennmaradt utcája.
Története
Korai évek A helyszínen található legkorábbi épületmaradványok egy késő római kori mauzóleumból származnak, amelyet az 1980-as ásatások során azonosítottak. 705-ben Aldhelm, az újonnan létrehozott Sherborne-i egyházmegye első püspöke Ine wessexi király uralkodása alatt épített Wellsben egy apátsági templomot, amelyet Szent Andrásnak szenteltek, és a katedrális kerengőjének helyén állt, ahol néhány feltárt maradványa látható. A székesegyház déli kereszthajójában lévő keresztelőmedence ebből a templomból származik, és a jelenlegi épület legrégebbi része. 766-ban Cynewulf király egy oklevelet írt alá, amelyben tizenegy hide (kb. 539 hektár) földdel ruházta fel a templomot. 909-ben az egyházmegye székhelyét Sherborne-ból Wellsbe helyezték át.
Wells első püspöke Athelm (909) volt, aki Æthelstan királyt koronázta meg. Athelm és unokaöccse, a későbbi Szent Dunstan egyaránt Canterbury érseke lett. Ebben az időszakban fiúkból álló kórust hoztak létre a liturgia éneklésére. A Wells Cathedral Schoolnak, amelyet e fiúk nevelésére hoztak létre, erre az időpontra datálja alapítását. A normann hódítást követően John de Villula 1090-ben Wellsből Bathba helyezte át a püspöki székhelyet. 1090-ben a wellsi templomban, amely már nem volt székesegyház, a világi papság kollégiuma működött.
A püspöki székhely változásai A katedrális építését 1175 körül Reginald Fitz Jocelin tervezte és kezdte meg, aki 1191-ben halt meg. Bár méretéből kitűnik, hogy a templomot kezdettől fogva az egyházmegye katedrálisának tervezték, a püspök székhelye Wells, Glastonbury és Bath apátságai között ingázott, mielőtt véglegesen Wellsben telepedett le. 1197-ben Reginald utódja, Savaric FitzGeldewin III. Celesztin pápa jóváhagyásával hivatalosan Glastonbury apátságába tette át székhelyét. A Bath és Glastonbury püspöke címet utódai addig használta, amíg a glastonburyi igényt 1219-ben fel nem adták.
Savaric utóda, Jocelin of Wells, ismét áthelyezte a püspöki székhelyet a bathi apátságba, titulusa pedig Bath püspöke lett. Jocelin a későbbi püspök, Hugh of Wells testvére volt, és jelen volt a Magna Carta aláírásánál. Jocelin folytatta a Reginald által megkezdett építkezési munkálatokat, és ő volt a felelős a püspöki palota, a kórusiskola, a gimnázium, az utazók kórháza és egy kápolna építéséért. Egy kastélyt is építtetett a Wells melletti Wookeyban. 1239-ben Jocelin felszentelte a templomot, de annak ellenére, hogy római képviselői sokat lobbiztak a pápánál, nem érte meg a székesegyház státusz megadását. A késedelem oka lehetett Pandulf Verraccio római egyházi politikus, angliai pápai legátus és Norwich püspöke tétlensége, akit a pápa felkért, hogy vizsgálja ki a helyzetet, de nem válaszolt. Jocelin 1242. november 19-én halt meg Wellsben, és a templom kórusában temették el; a sírján lévő réz síremléklap Anglia egyik legkorábbi darabja. Halála után a bathi szerzetesek sikertelenül próbálták visszaszerezni a Wells feletti hatalmat.
1245-ben a püspöki cím körüli folyamatos vitát IV. Ince pápa döntése oldotta meg, aki a címet „Bath és Wells püspöke” néven állapította meg, ami a mai napig megmaradt, Wells pedig a püspök fő székhelye lett. A 11. század óta a templomnak világi papságból álló káptalanja van, akárcsak a chichesteri, herefordi, lincolni és yorki székesegyházaknak. A káptalant 22 kanonoki birtokkal (földek, amelyekből a finanszírozás származott) látták el, ezeket egy prépost igazgatta. A székesegyházi státusz elnyerésekor, más hasonló katedrálisokhoz hasonlóan, négy főpapja volt, a dékán, a prépost, a kancellár és a sekrestyés, akik a székesegyház lelki és anyagi gondozásáért feleltek.
A katedrális építése A 12. században Reginald Fitz Jocelin püspök által megkezdett építési programot Wellsi Jocelin folytatta, aki 1200-tól kanonok, majd 1206-tól püspök volt. Adam Locke töltötte be a dóm építőmester tisztségét körülbelül 1192-től 1230-ig. A templomot a csúcsíves, később gótikának nevezett új stílusban tervezték, amely nagyjából ugyanebben az időben jelent meg a canterburyi katedrális építésénél. A munkálatok 1209 és 1213 között leálltak, amikor János királyt kiátkozták, Jocelin pedig száműzetésben volt, de a templom főbb részei elkészültek, amikor is a templomot 1239-ben Jocelin püspök felszentelte.
Mire a székesegyház, beleértve a káptalant is, 1306-ban elkészült, már túl kicsi volt az időközben fejlődő liturgia számára, és képtelen volt befogadni az egyre nagyobb létszámú papság körmeneteit. John Droxford Thomas of Whitney kőművesmester vezetésével újabb építési szakasz kezdődött, amelynek során a központi tornyot megmagasították, és 1326-ra egy nyolcoldalú Szűz Mária-kápolnát építettek a keleti végén. Ezt követte Ralph of Shrewsbury, aki folytatta a kórus keleti irányú bővítését, és a kóruson túli retrokórust is ő építette. Ő felügyelte a közeli Vicars' Close és a Vicars' Hall építését, hogy a kórusban éneklésre alkalmazott férfiaknak biztos helyet biztosítson, ahol lakhatnak és étkezhetnek, távol a várostól és annak kísértéseitől. Wells polgáraival – részben az általa kivetett adók miatt – nem volt jó viszonyban, palotáját pedig pártázott falakkal, vizesárokkal és felvonóhíddal vetette körül.
John Harewell püspök további forrásokat gyűjtött a nyugati homlokzat William Wynford általi befejezéséhez, akit 1365-ben neveztek ki kőművesmesterré. Wynford korának egyik legkiválóbb kőművesmestere volt, aki a király számára dolgozott Windsorban, a winchesteri székesegyházban és az oxfordi New College-ban. Wellsben ő tervezte a nyugati tornyokat, amelyek közül az északnyugati csak a következő században épült meg. A 14. században kiderült, hogy a négyezet középső pillérei süllyednek a középső torony súlya alatt, amelyet az előző században egy földrengés megrongált. William Joy kőművesmester különleges kétoldalú feszítő boltíveket (amelyeket néha ollós íveknek neveznek) illesztett be, hogy a pilléreket megtámasszák és stabilizálják. Ilyeneket csak itt és a salisburyi székesegyházban alkalmaztak.
A Tudor-kortól az angol polgárháború végéig VII. Henrik uralkodása idejére készült el a székesegyház, és külsőre nagyjából úgy nézhetett ki, mint napjainkban, bár a berendezési tárgyak azóta megváltoztak. 1508 és 1546 között a kiváló olasz humanista tudós, Polydore Vergil a káptalan londoni képviselőjeként tevékenykedett itt, és ő adományozta a székesegyház kórusának függődíszeit. Bár Wells jobban túlélte az angol egyházszakadást és a kolostorok VIII. Henrik általi feloszlatását, mint a szerzetesi alapítású székesegyházak, a káptalan 1547-es eltörlése a bevételek csökkenését eredményezte. A középkori rézdíszeket eladták, és a templomhajóban először helyeztek el szószéket. 1551 és 1568 között, két dékáni időszak alatt William Turner, az angol botanika megalapozója egy gyógynövénykertet hozott létre , amelyet 2003 és 2010 között újratelepítettek.
I. Erzsébet 1591-ben új chartát adott a káptalannak és a vikáriusoknak, amely egy új vezető testületet hozott létre, amely egy dékánból és nyolc rezidens kanonokból állt, akik az egyházi birtokok felett rendelkeztek és az egyház ügyei felett, de már nem voltak jogosultak a dékán megválasztására (ez a jogosultság ezentúl végső soron a koronát illette meg).
Az a stabilitás, amelyet Erzsébet királynő rendezése hozott az anglikán egyház számára, hirtelen véget ért I. Károly király uralkodása idején. Ő és canterburyi érseke, William Laud, aki korábban Bath és Wells püspöke is volt, a templomok megszépítését és bonyolultabb szertartások bevezetését tűzte ki célul. Az egyház puritán szárnya ezt veszélyesen római katolikus lépésnek látta. A parlament és a puritánok növekvő dominanciája 1643-ban a wellsi katedrálisban okozott károkat, amikor ikonoklasztok (más néven képrombolók) festményeket és feszületeket törtek össze. Nem sokkal később a parlamentarista katonák további pusztítást végeztek. Összetörték az ólomüvegeket, az orgonát és a kórus stallumát, mindezt egy szemtanú jegyezte fel a könyvtárban található egyik könyv címlapján.
1645-ben a hosszú parlament eltörölte a püspökségeket, bezárta a katedrálisokat és feloszlatta a káptalanokat. A dékán, Walter Raleigh, a felfedező Walter Raleigh unokaöccse Bridgwater 1645-ös eleste után házi őrizetbe került, először a chedzoyi plébánián, majd a wellsi dékáni hivatalban raboskodott. Börtönőre, a cipész és városi rendőr, David Barrett rajtakapta, amint levelet írt a feleségének. Amikor nem volt hajlandó átadni azt, Barrett karddal átszúrta, és hat héttel később, 1646. október 10-én meghalt. A kórusban, a dékáni fülke előtti jelöletlen sírban temették el. Az Oliver Cromwell vezette Angol Nemzetközösség idején nem neveztek ki dékánt, és a székesegyház állapota romlásnak indult. A püspök nyugdíjba vonult, a klerikusok egy része pedig alantas feladatok ellátására szorult vissza.
1660-tól 1800-ig 1661-ben, miután a Stuart-restauráció során II. Károlyt visszahelyezték a trónra, Robert Creightont, a király addig száműzetésben lévő káplánját dékánnak nevezték ki, és 1672-ben bekövetkezett halála előtt két évig volt itt püspök. A székesegyházban látható a hálaadásra adott rézből készült szószéke. Ő adományozta a főhajó nagy nyugati ablakát 140 font értékben. Creighton püspöki kinevezését követően a dékáni posztot Ralph Bathurst kapta, aki korábban a király káplánja, az oxfordi Trinity College elnöke és a Royal Society tagja volt. Bathurst hosszú hivatali ideje alatt a székesegyházat felújították, de az 1685-ös monmouthi lázadás során puritán katonák megrongálták a nyugati homlokzatot, ólomlapokat téptek le a tetőről, hogy golyókat öntsenek belőle, betörték az ablakokat, összetörték az orgonát és a berendezést, és egy ideig a főhajót istállóként használták.