Vittorio De Sica (Sora, 1901. július 7. – Párizs, 1974. november 13.) ötszörös David di Donatello-díjas olasz filmszínész, filmrendező és forgatókönyvíró.
A művészi pályát színészként kezdte, s noha ezen a téren is a legjelesebbek közé küzdötte fel magát, a filmtörténetben főleg rendezései miatt tartják számon. Különösen a neorealizmus jegyében készült munkái emlékezetesek. Egyenrangú alkotótársa volt Cesare Zavattini forgatókönyvíró.
Pályafutása A kezdetek Vittorio a Rómától mintegy 100 kilométerre, délkeletre fekvő Sorában látta meg a napvilágot. Édesapja Umberto De Sica, akinek jóval később A sorompók lezárulnak (eredeti címén: Umberto D.) című alkotásában állított emléket. Édesanyja Teresa Manfredi. Vittoriónak két lánytestvére is volt, Maria és Elena. A család nehéz körülmények között élt, gyakran voltak kénytelenek költözni. Nápoly, Firenze és Róma csodás városok, ám a De Sica család csak a szegénynegyedüket ismerhette meg alaposabban. Az apa biztosítási ügyekkel foglalkozott, s remélte, hogy fia is ezt a pályát választja majd. Vittorio éppen ezért közgazdasági technikumba járt. Az első világháború idején a sebesült katonákat szórakoztatta a kórházakban, nápolyi dalok éneklésével. Motivációja nem a szereplési vágy volt, hanem az a szerény jövedelem, amelyhez ezáltal jutott. A családja boldogulását szem előtt tartó Umberto papa figyelmét persze nem kerülte el Vittorio rátermettsége a kórházi fellépések során. Ismerte Edoardo Bencivenga rendezőt, és rávette, bízzon kisebb szerepet Vittorióra A Clemenceau-ügy (1918) című filmben. A filmezés nem hagyott különösebben mély nyomokat az ifjúban, aki folytatta a könyvelői szakma elsajátítását. Tanulmányait katonai szolgálata szakította félbe. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabba a zászlóaljba került, mint Savoyai Umberto herceg. Felettesei megbízták De Sicát, hogy szervezzen előadást az ő tiszteletére. Az Isten veled, ifjúság című darab jóvoltából az ifjú Vittorio újabb szakmát próbálhatott ki, a rendezést. Noha ez se igazán hozta még lázba akkor, az élmények megmaradtak, hogy majd kellő időben a felszínre kerüljenek.
A háború után, 1923-ban Vittorio egy barátja révén Tatjana Pavlova – a világhírű balerina, Anna Pavlova húga – társulatához került. Édesapja csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy fia nem könyvelő lesz. Noha De Sica inkább csak kisebb szerepeket játszott, a közönség mégis felfigyelt rá. Pavlova asszonynak kulcsszerepe volt abban, hogy Vittorio egy esztendő alatt nemcsak színpadi rutint, színészi tapasztalatokat szerzett, hanem immár teljesen el is kötelezte magát ennek a hivatásnak. Pavlova vándortársulata után az Almirante–Rissone-társulat tagja lett, ahol gyorsan haladt előre a szakmai szamárlétrán, s már hősszerelmes szerepeket is kapott. Maga a művész sem tagadta, hogy ebben a gyors előremenetelben szerepe volt az igazgató lányához, Giuditta Rissonéhez fűződő kapcsolatának is. (Ennek ellenére De Sica csak 1937-ben vette feleségül őt.) A társulat mindazonáltal válságba került, s noha Giuditta, Vittorio és kollégájuk, Umberto Melnati átvették az irányítást, eleinte mégsem sikerült a nehézségeken felülkerekedniük. A kiutat Mario Mattioli jogász – későbbi filmrendező – jelentette, aki külföldi tapasztalatai alapján zenés revükabarét szervezett a három művésszel: a Za Boum nevű minitársulat országos népszerűségre tett szert. De Sica élvezte ugyan a sikert, művészi becsvágyait azonban nem elégítette ki a könnyű műfaj, s visszatért a komolyabb színdarabokhoz. Akkor már megtehette, hiszen a revütársulat sikerei nyomán a filmesek is felfigyeltek rá.
A fiatal filmsztár De Sica még az Almirante-társulat tagjaként állt a kamerák elé, Mario Almirante rendezésében. A bolondok kompániája (1928) főszerepét annak ellenére megkapta, hogy a producer kifejezetten tiltakozott szerepeltetése ellen, mondván, hogy túl nagy az orra. 1932-ben két fontos filmszerepet is kapott, miután számos egykori némafilmsztárral ellentétben, neki mind a hangja, mind a játékstílusa megfelelt a hangosfilm támasztotta igényeknek. A Két boldog szív igazi közönségfilm volt, egy vígjáték, amely filmsztárrá válásához járult hozzá. Mario Camerini Az emberek milyen gazemberek! című munkája viszont művészi eszköztárát komolyabban igénybe vevő szereplehetőséget kínált számára, olyan feladatot, amely már a későbbi De Sicát előlegezte meg.
Eleinte ez a kétarcúság jellemezte színészi pályáját. Egyrészt egymás után játszotta a behízelgő modorú, szépen éneklő (lemezei is megjelentek!) hősszerelmeseket különféle vígjátékokban, másrészt igényesebb, a fasiszta cenzúra korlátaihoz képest haladó szelleműnek mondható alkotásokban is közreműködött. Főleg Mario Mattoli, Amleto Palmeri és Mario Camerini munkáiban szerepelt. Mattoli és Palmeri leginkább vígjátékokat forgattak Vittorióval. E filmek népszerűségének az volt az egyik titka, hogy a színész lényegében hétköznapi átlagembereket formált meg bennük, s alakításait személyes élettapasztalatai hitelesítették. Palmeri 1940-es filmje, A bűnös nő azonban már a neorealizmust előlegezte meg, s ebben De Sica egy nagyszájú szoknyavadászt játszik.
Különösen figyelemre méltó Mario Camerini alkotása, az Egymilliót adok (1935). A filmben Vittorio egy életunt milliomost alakít, aki öngyilkosságra készül, de egy szegény férfi megmenti. A milliomos ekkor elhatározza, hogy egymilliót ad annak, aki egy igazi jó cselekedetet hajt végre. Sok csalódás éri, míg végül talál egy önzetlen embert, egy fiatal lányt. A film két fontos találkozásra teremtett lehetőséget számára. De Sica ekkor játszott együtt először Assia Noris színésznővel, aki gyakori partnere lett. Még fontosabb azonban, hogy ekkor ismerkedett meg Cesare Zavattini forgatókönyvíróval. Beszélgetéseik során kiderült, hogy sok mindenben azonosak a nézeteik. Például abban, hogy igazi filmeket nem műteremben, hanem az utcán kell forgatni, az egyszerű emberek között, mert ott zajlik az igazi élet.
1935 és 1940 között De Sica fáradhatatlanul dolgozott mint színész. 1939-ben azonban fordulat történt a pályáján. Elvállalta Des Grieux lovag szerepét a Örök szerelem (Manon Lescaut) Carmine Gallone rendezte filmváltozatában. A jeles rendező ellenére a produkció csúfosan megbukott. De Sica véleménye az volt, hogy a bukásért elsősorban Gallone a felelős, aki félreértelmezte a művet, s neki is hibás instrukciókat adott. Egyre többet gondolt arra, hogy ilyesmi nem történhetne meg, ha ő rendezné a filmjeit. Sőt, akkor jobb szerepeket adhatna magának, mint amilyeneket akkoriban kapott.
Az érett filmsztár 1950: Holnap már túl késő (Domani è troppo tardi), Landi professzor szerepében. A film a fiatalok szexuális felvilágosításáról (illetve annak hiányáról) szól. Érdekessége, hogy Magyarországon kezdetben korhatár nélkül vetítették, majd 16 éves korhatárral, végül a korhatárt 18-ra emelték.
A rendezői pályán Az első önálló filmek Nekünk, magyaroknak különösen érdekesek De Sica első filmrendezései, hiszen mindegyiknek van magyar vonatkozása. A Skarlátszínű rózsák (1940) operatőre Keményffy Tamás, a Magdát kicsapják (1940) és a Péntek Rézi (1941) pedig lényegében két sikeres magyar film remake-je. A legelső film, melynek Giuseppe Amato személyében még társrendezője is volt, kifejezetten kereskedelmi céllal készült, hogy De Sica rendezőként is elnyerje a producerek bizalmát. A két remake ugyancsak a könnyedebb műfajt képviseli, s mindkettőben kitűnő színésznők játszották a főszerepeket: az elsőben Carla Del Poggio, a másodikban Anna Magnani. Az Egy garibaldista a kolostorban (1942) romantikus alkotás, a risorgimento idején játszódik. Kicsit Luchino Visconti későbbi remekét, az Érzelem (1954) című filmet előlegezi meg. Nemcsak az azonos történelmi kor, hanem a lélekábrázolás iránti igény miatt is. Figyelemre méltó De Sica alkotásának tragikus befejezése, amely éles ellentétben állt a korabeli filmekre szinte kötelezően jellemző „happy end”-del. Magánéleti szempontból különösen jelentős ez a film, hiszen a női főszerepet De Sica nagy szerelme, Maria Mercader alakította.
balra|bélyegkép|250px|A gyermekek figyelnek bennünket
1944-ben született meg a művész első, valóban maradandó értékű alkotása, A gyermekek figyelnek bennünket. A cselekmény lényegében egy tragikus szerelmi háromszög, akárcsak Visconti stílusteremtő remekében, a Megszállottságban. De Sica azonban jeles kollégájához hasonlóan a környezetrajzra, az emberi kapcsolatok bemutatására helyezte a hangsúlyt, illetve a szituációt akkoriban még újnak számító ötlettel,. egy gyerek szemszögéből ábrázolta. A valóságot hitelesen és drámai erővel közvetítő film után kicsit meglepő, hogy a fasiszta hivatalnokok vezető pozíciót ajánlottak fel De Sica számára az olasz filmügyek intézésében – állítólag még maga Joseph Goebbels is megkörnyékezte –, de a művész elutasított minden együttműködést az olasz fasisztákkal éppúgy, mint a német megszállókkal. Szerencsére egy „semleges” felkérést is kapott a Katolikus Filmközponttól. Az ég kapuja eredeti célja a lourdes-i zarándoklat megörökítése volt, ám a megrendelő szerint nem lett elég hithű. De Sica sem tudta teljesen uralni a forgatást a nagyszámú statisztéria miatt. A felszabadulást követő hónapokban inkább színészként dolgozott. Játszott például Marcello Pagliero Róma, szabad város (1946) című alkotásában is, de közben már egy újabb rendezésen gondolkodott. Mindehhez a római utcagyerekekről való megfigyelései adták az ötletet. A forgatókönyv megírásába Cesare Zavattinin kívül másokat is bevont, ám a Fiúk a rács mögött (1946) megvalósítására eleinte nem talált vállalkozót. Végül a római filmfőiskola gyártási szakembere révén sikerült bankhitelt szerezni, hogy elkezdődhessen a forgatás.
Neorealista filmek jobbra|bélyegkép|250px|Fiúk a rács mögött
A Fiúk a rács mögött eredeti címe – Sciuscià – tulajdonképpen az angol „Shoe Shine” (cipőpucoló) szó olaszos kiejtéséből származik. A film két ifjú főhőse amerikai katonák bakancsának tisztításával szerzi meg a mindennapi betevőt. Álmuk, hogy félretett pénzükből egy lovat vegyenek, valóra válik, ám zavaros ügyletbe keverednek, s a fiatalkorúak börtönében kötnek ki. A rácsok mögötti világ tönkre teszi barátságukat, s végül bekövetkezik a tragédia. De Sica alkotása vádirat a háború és az érzéketlen társadalom ellen, amely magára hagyja, lelkileg megnyomorítja, és romlásba dönti a jobb sorsra érdemes gyerekeket. A két kitűnő gyermekszereplő közül Franco Interlenghi később az olasz filmipar megbecsült művészévé nőtte ki magát. A Fiúk a rács mögött Olaszországban megbukott, külföldön viszont nagy érdeklődést keltett, sőt később tiszteletbeli Oscar-díjat kapott. De Sica számára azonban a külföldi elismerés sem könnyítette meg, hogy újabb filmterveihez támogatókat találjon.
balra|bélyegkép|250px|Biciklitolvajok