Az Átváltozások (latinul: Metamorphōsēs, az ógörög μεταμορφώσεις szóból: „Átváltozások”) egy latin Eposz és elbeszélő költemény is, amelyet Kr. u. 8-ban írt a római költő, Ovidius. Ez a műve életművének csúcsának tekinthető. A költemény a világ történelmét mutatja be a teremtéstől Julius Caesar istenné avatásáig, egy mitikus-történelmi keretben, amely több mint 250 mítoszt, 15 könyvet és 11 995 sort foglal magában.

Bár megfelel néhány eposzi kritériumnak, a mű nem sorolható egyszerűen egyetlen műfajba a változatos témái és hangvétele miatt. Ovidius az átváltozásokról szóló költészet műfajából merített ihletet. Noha a Metamorphōsēs egy része korábbi mítoszok feldolgozásából ered, Ovidius jelentősen eltért elődei modelljeitől.

Az Átváltozások a nyugati kultúra egyik legnagyobb hatású műve. Olyan szerzőkre volt hatással, mint Dante Alighieri, Giovanni Boccaccio, Geoffrey Chaucer és William Shakespeare. A költemény számos epizódját ábrázolták szobrászatban, festészetben és zenében, különösen a reneszánsz idején. A 20. század vége felé ismét nőtt az érdeklődés Ovidius műve iránt. Az Átváltozások továbbra is inspirál és újraértelmezéseken keresztül él tovább különféle médiumokban. Számos angol fordítás készült róla, az első William Caxton munkája volt 1480-ban.

Források és minták Ovidius viszonya a hellenisztikus költőkhöz hasonló volt a hellenisztikus költők viszonyához elődeikhez: „bemutatta, hogy ismeri azok feldolgozásait... de képes volt mégis saját módján kezelni a mítoszokat.”

— Karl GalinskyOvidius döntését, hogy az Átváltozások fő témájává a mítoszokat tegye, az alexandriai költészet befolyásolta. Ebben a hagyományban a mítosz a morális elmélkedés vagy megértés eszközeként funkcionált, Ovidius azonban „játék és művészi manipuláció tárgyaként” közelítette meg azt. Az átváltozási mítoszok gyűjteményének modelljét a hellenisztikus hagyomány metamorfózis-költészetében találhatjuk meg, amelyet először Boios Ornithogonia című műve képvisel—ez egy ma már töredékesen fennmaradt költemény, amely emberek madarakká változásának mítoszait gyűjtötte össze.

Későbbi hellenisztikus szerzők három metamorfózis-gyűjteménye ismert, de ezek tartalmáról keveset tudunk. Nicander Colophoni Heteroioumena című műve jobban ismert, és nyilvánvalóan hatással volt Ovidius költeményére: ebből a műből 21 történetet dolgozott fel az Átváltozásokban. Azonban, a korszak íróira jellemző módon, Ovidius jelentősen eltért a modelljeitől. Az Átváltozások hosszabb volt, mint bármely korábbi átváltozási mítoszgyűjtemény (Nicander műve valószínűleg négy vagy öt könyvből állt), és történelmi keretbe helyezte a történeteket.

Az Átváltozások részben korábbi irodalmi és költői feldolgozásokból merített azonos mítoszokhoz. Ez az anyag változó minőségű és teljességű volt; míg egyes részei „finoman kidolgozottak” voltak, más esetekben Ovidius talán csak korlátozott forrásokból dolgozott. Például az I. könyvben szereplő Ió-mítosz esetében, amelyet már a Kr. e. 5. századtól irodalmilag feldolgoztak, és Ovidius generációját megelőzően is foglalkoztak vele, Ovidius újraszervezte és megújította az anyagot, hogy kiemelje kedvelt témáit és megtestesítse az Átváltozások kulcsfontosságú motívumait.

Tartalom A tudósok számára nehézséget okozott az Átváltozások műfaji besorolása. A költeményt tekintették eposznak vagy egyfajta eposznak (például anti-eposznak vagy paródia-eposznak); egy Kollektivgedicht-nek, amely miniatűr példák sorozatát gyűjti össze, mint az epyllion; egy olyan műnek, amely különféle műfajokból ad ízelítőt egymás után; vagy egyszerűen egy narratívának, amely nem hajlandó kategorizálhatóvá válni.

A költeményt általában megfeleltetik az eposz kritériumainak: jelentős terjedelmű, 15 könyvön keresztül több mint 250 elbeszélést mesél el; daktilikus hexameterben íródott, amely a régi Iliász és Odüsszeia, valamint az újabb eposz, az Aeneis versformája; továbbá a mítosz magas irodalmi témáját dolgozza fel. Ugyanakkor a költemény „szinte minden irodalmi műfaj témáit és hangnemét alkalmazza”, az eposztól és az elégiától kezdve a tragédián és a pásztori költészeten át. A műfaji vitáról Karl Galinsky úgy vélekedett: „... téves lenne bármely műfaj címkéjét ráaggatni az Átváltozásokra”.

Az Átváltozások átfogó kronológiával rendelkezik, a világ teremtésétől Julius Caesar haláláig meséli el a történeteket, amely Ovidius születése előtt mindössze egy évvel történt; gyakran hasonlítják az univerzális történelem műveihez, amelyek a Kr. e. 1. században váltak jelentőssé. Látszólag megszakítatlan kronológiája ellenére Brooks Otis tudós négy részre osztotta a narratívát:

I. könyv – II. könyv (875. sor végéig): Az isteni komédia III. könyv – VI. könyv, 400. sor: A bosszúálló istenek VI. könyv, 401. sor – XI. könyv (795. sor végéig): A szerelem patetikája XII. könyv – XV. könyv (879. sor végéig): Róma és az istenné avatott uralkodó

Ovidius gyakran látszólag önkényesen halad előre az anyagában, egyik átváltozás-történetről a másikra ugrálva, néha újramesélve a görög mitológia központi eseményeinek tartott történeteket, máskor szokatlan irányokba kalandozva. A mű a hagyományos „múzsa megszólításával” kezdődik, és alkalmazza a tradicionális epitetonokat és körülírásokat. Azonban ahelyett, hogy egy emberi hős tetteit követné és dicsőítené, egyik történetről a másikra ugrik, alig-alig kapcsolódva.

A visszatérő téma, mint szinte minden Ovidius-műben, a szerelem—legyen az személyes érzelem vagy az Amor (Cupido) alakjában megszemélyesített szeretet. Valójában a többi római isten ismételten értetlenül áll, megaláztatásokat szenved el, és nevetségessé válik Amor, a panteon egyébként viszonylag kisebb istene miatt, aki a mű legközelebb áll egy hőshöz. Különösen Apollón válik nevetség tárgyává, amint Ovidius bemutatja, hogyan képes az irracionális szerelem megzavarni az isten józan ítélőképességét. Az egész mű megfordítja a megszokott rendet, az embereket és emberi érzelmeket emeli fel, míg az isteneket, vágyaikat és hódításaikat alacsony humor tárgyává teszi.

Az Átváltozások epilógussal zárul (XV. könyv, 871–879. sor), ami a két fennmaradt latin eposz egyike, amely ilyen epilógust tartalmaz (a másik Statius Thebais című műve). A befejezés kijelentésként szolgál, miszerint minden—még Róma is—az átváltozásnak van alárendelve, kivéve Ovidius költészetét:„Most művem készen áll, mit sem Jupiter,

Sem tűz, sem kard, sem az idő foga nem emészt.

Az a nap, mely testemet parancsolhatja csak,

Jöhet és végezhet velem, de halhatatlan

Részem csillagok fölé fog szállni, s nevem

Nem merül feledésbe. Hol Róma hatalma

Él, ott olvasni fognak engem; hírem és

Az idők során (ha a költők igazat szólnak)

Én élni fogok.”

Könyvek

I. könyv – A teremtés, az emberi korszakok, az özönvíz, Deukalión és Pürrha, Apollón és Daphné, Ió, Phaéthón. II. könyv – Phaéthón (folyt.), Kallisztó, a Holló és a Varjú, Ocyrhoé, Merkúr és Battus, Aglauros irigysége, Jupiter és Európa. III. könyv – Kadmosz, Diána és Aktaión, Szemelé és Bacchus születése, Teiresziász, Narcissus és Ekho, Pentheusz és Bacchus. IV. könyv – Minüász lányai, Püramosz és Thisbé, Mars és Vénusz, a Nap szerelmei (Leucothoé és Klütie), Szalmacisz és Hermaphroditosz, Minüász lányainak átváltozása, Athamasz és Inó, Kadmosz átváltozása, Perszeusz és Androméda. V. könyv – Perszeusz harca Képheusz palotájában, Minerva találkozása a múzsákkal Helikonon, Proserpina elrablása, Arethusa, Triptolemosz. VI. könyv – Arakhné; Niobé; a lükiai parasztok; Marszüasz; Pelopsz; Téreusz, Prokné és Philoméla; Boreász és Orithüia. VII. könyv – Médeia és Iaszón, Médeia és Aiszon, Médeia és Péliasz, Thészeusz, Minósz, Aiakosz, a járvány Aiginában, a mürmidonok, Kephalosz és Prokrisz. VIII. könyv – Szkülla és Minósz, a Minótaurosz, Daidalosz és Ikarosz, Perdix, Meleagrosz és a kalüdóni vadkan, Althaia és Meleagrosz, Akhelóosz és a nimfák, Philemon és Baucisz, Erüszikhthon és leánya. IX. könyv – Akhelóosz és Héraklész; Héraklész, Nesszosz és Deianeira; Héraklész halála és apoteózisa; Héraklész születése; Dryopé; Iolaosz és Kallirhoé fiai; Büblisz; Iphisz és Ianthe. X. könyv – Orpheusz és Eurüdiké, Cyparissus, Ganümédész, Hüakinthosz, Pügmalión, Mürrha, Vénusz és Adonisz, Atalanta. XI. könyv – Orpheusz halála, Midasz, Trója alapítása és pusztulása, Peleusz és Thetisz, Daidalion, Peleusz marhacsordája, Kéüx és Alküoné, Aiszakosz. XII. könyv – A trójai hadjárat, Akhilleusz és Kyknosz, Kainisz, a lapiták és a kentaurok harca, Nesztór és Héraklész, Akhilleusz halála. XIII. könyv – Aiasz, Ulysses és Akhilleusz fegyverei; Trója bukása; Hekabé, Polyxena és Polydórosz; Memnón; Aeneas zarándoklata; Akisz és Galateia; Szkülla és Glaukosz. XIV. könyv – Szkülla és Glaukosz (folyt.); Aeneas zarándoklata (folyt.); Kirké szigete, Picus és Canens, Aeneas diadala és apoteózisa, Pomona és Vertumnus, a messzápi pásztor, a korai Róma legendái, Romulus apoteózisa. XV. könyv – Numa és Kroton alapítása, Püthagorasz tanai, Numa halála, Hippolütosz, Cipus, Aszklépiosz, Julius Caesar apoteózisa, epilógus.

Témák A különböző műfajok és a narratíva részekre osztása lehetővé teszi, hogy az Átváltozások számos témát bemutasson. Stephen M. Wheeler tudós szerint „az átváltozás, változékonyság, szerelem, erőszak, művészet és hatalom csupán néhány azok közül az egyesítő témák közül, amelyeket a kritikusok az évek során javasoltak”.

Átváltozás In nova fert animus mutatas dicere formas / corpora;

— Ov., Met., I. könyv, 1–2. sorokAz átváltozás vagy transzformáció egy egyesítő téma az Átváltozások epizódjai között. Ovidius már a mű nyitósoraiban hangsúlyozza ennek jelentőségét: In nova fert animus mutatas dicere formas / corpora; („Szándékom beszélni formák új entitásokká változásáról;”). Ehhez a témához gyakran társul az erőszak is, amelyet egy áldozatra rónak ki, és amelynek átváltozása a természet részévé válik. Ez a téma egyesíti a vadász és a vad közötti, gyakran tárgyalt ellentétet, valamint a művészet és a természet közötti tematikus feszültséget.

Az átváltozások rendkívül sokfélék: emberből élettelen tárgyak (Nileusz), csillagképek (Ariadné koronája), állatok (Perdix) és növények (Daphné, Baucis és Philemon); állatokból (hangyák) és gombákból (gombák) emberek; egyik nemről a másikra (hiénák); illetve egyik színből a másikba (kavicsok). Az átváltozások gyakran metatextuálisan jelennek meg a műben, például nyelvtani vagy narrátori átalakulások révén. Máskor az átváltozásokat humor vagy abszurditás keretezi, úgy, hogy az olvasó lassan rájön, hogy „tréfát űznek vele”, vagy magát az átváltozás természetét kérdőjelezik meg vagy fordítják ki. Ez csupán egy aspektusa Ovidius kiterjedt illúzió- és álcahasználatának.

Hatás „Az ókori görög és római irodalom közül egyetlen mű sem gyakorolt olyan folyamatos és döntő hatást az európai irodalomra, mint Ovidius Átváltozások című műve. A francia, angol és olasz nemzeti irodalmak megjelenését a késő középkorban egyszerűen nem lehet teljes mértékben megérteni e rendkívüli költemény hatásának figyelembevétele nélkül. … Az egyetlen rivális, amely a mi hagyományainkban hasonló hatással bír, talán (és hangsúlyozom: talán) az Ószövetség és Shakespeare művei.”

— Ian JohnstonAz Átváltozások jelentős hatást gyakorolt az irodalomra és a művészetekre, különösen Nyugaton. A. D. Melville szerint: „Kétségbe vonható, hogy bármely más költemény olyan nagy hatást gyakorolt volna a nyugati civilizáció irodalmára és művészetére, mint az Átváltozások.” Bár a történetek többsége nem Ovidiustól származik – hanem például Hésziodosztól és Homérosztól –, más történetek esetében a költemény az egyetlen forrásuk.