Etiópiában a 4. század közepén vált államvallássá a kereszténység. Mivel az etióp egyház egészen a 20. századig az alexandriai pátriárka joghatósága – így a kopt ortodox egyház – alá tartozott, Egyiptom különválása a khalkédóni zsinatot elfogadó egyháztól automatikusan magával vonta az etiópok elkülönülését is.
Az etiópiai kereszténység az ókori zsidókereszténységnek egy sajátságos hajtása. Erről tanúskodik Bibliájuk kánonja, mely magába foglalja az apokrif Énok könyvét, Ezdrás apokalipszisét, valamint Hermász Pásztorát is. Hitük szerint ők birtokolják az elveszettnek tartott ószövetségi frigyládát, melyet Akszumban őriznek és különleges tiszteletben részesítenek. A keresztség szentségét a születés utáni nyolcadik napon szolgáltatják ki és a fiúgyermekeket körülmetélik. Ezenkívül tartják az ószövetségi táplálkozási tilalmakat, végzik az ószövetségi tisztulási szertartásokat, a zsidó szombatot ugyanolyan szent napnak tekintik, mint a vasárnapot. Imádják a háromszemélyű egy Istent és különleges tiszteletben részesítik Máriát. Mint a jakobitáknál és az örményeknél, náluk is elhalványodott a miafizita tan.
Története Az Etióp Ortodox Egyház létrejötte, és hatása Etiópia kultúrtörténetének elválaszthatatlan részét képezi. Vallás a kereszténység előtt A kereszténység előtti vallási életet Etiópiában két fő motívum jellemzi. A régészeti leletek egy, az égitestek (főképp a Hold) kultuszán alapuló hitet bizonyítanak. Ez jelenik meg különféle pénzeken, falfeliratokon és domborműveken. Ezek nagy hasonlóságot mutatnak a dél-arábiai leletekkel, vagyis egyik bizonyítéka annak, hogy Etiópia semita lakossága (amharák és tigrék) ázsiai eredetű. Másfelől, főképp a szájhagyomány (népmesék) jelentős kígyókultuszról tanúskodnak. A kígyó- vagy sárkányistentől való félelem több nép hiedelmében jelen van az egész térségben, valószínű tehát, hogy ez a kusita őslakosság vallása lehetett. Bibliai feljegyzés utal arra, hogy Etiópiában az i. sz. 30-as években nagyobb számú fekete zsidó közösség létezhetett,amely időről-időre fogadalmi ajándékai elküldte a jeruzsálemi Templomba, sőt, ilyen zsidó személy a legmagasabb udvari méltóságok között volt kincstárnoki rangban. (Apostolok cselekedete 8,26-39.) Ennek a kereszténység előtti meghatározó zsidó vallási jelenlétnek bizonyítéka a nyolcadnapi körülmetélés szertartásának a kopt egyházban való megléte is, mert a korai keresztény gyülekezetekben ezt a szertartási törvényt már nem gyakorolták.
A kereszténység felvétele A kereszténység az etióp hagyományok alapján a 4. század közepén érte el Etiópiát. Azonban valószínűleg már ez előtt is jártak ott keresztény utazók, kereskedők, misszionáriusok. A legenda szerint a 4. század első felében egy szíriai kereskedő hajója zátonyra futott és elsüllyedt a Vörös-tengeren. A hajóról csak két fiatal keresztény férfinak, Frumentiosznak és Édésziosznak sikerült a partra jutnia. Az etiópok itt elfogták őket, és mint rabszolgákat eladták a Ella Amida császárnak. A két keresztény rabszolga hamarosan kitűnt műveltségével, és Frumentiosz a trónörökös, Ézana nevelője lett. A nevelés nem maradt hatástalan és Ézana csakhamar megkeresztelkedett. Amikor apja halála után trónra lépett, felszabadította Frumentioszt és Alexandriába küldte az ottani patriarchához, hogy Etiópia számára püspököt kérjen. Nem véletlenül esett a választás Alexandriára. Az elsődleges ok minden bizonnyal a földrajzi közelség volt. Ne feledjük, hogy ebben az időszakban a kereszténységnek még nem egy, hanem öt egyenrangú vallási központja volt (Alexandria, Jeruzsálem, Antiochia, Bizánc és Róma). Az alexandriai főpap, Athanasziosz magát Frumentioszt szentelte Etiópia első püspökévé, aki visszatérve megkezdte a birodalom népének keresztény hitre térítését. Ettől kezdve az Etióp Egyház egészen 1959-ig Alexandria fennhatósága alatt állt, azaz az ottani patriarcha nevezte ki Etiópia püspökét (abun) az egyiptomi Szent Márk kolostor szerzetesei közül. A püspökök tehát közel 1600 éven át egy idegen országból érkeztek úgy, hogy többnyire nem beszéltek egyetlen etióp nyelvet sem és nem ismerték a helyi viszonyokat.
A monofizita dogma és a szíriai hatás A fent említett öt keresztény központ egyben öt teológiai iskolát is jelentett, amelyek gyakran vitatkoztak különféle dogmatikai kérdésekben. Ezek csúcsát az egyetemes zsinatok jelentették, amikor többségi elv alapján határoztak az egyes kérdésekben. Így került sor 451-ben a khalkedóni zsinatra, amelyen a „monofizita” tanokat elítélték az egyetemes (katolikus) dogmával szemben. Ez a teológiai irányzat eredetileg Bizáncból indult el, ám hamarosan az alexandriai iskolában talált szilárd támaszra. Az itteni tanítás lényege, hogy Jézus isteni személyében csak egyetlen, mégpedig isteni természet lakozhat, mivel ha emberi természettel is rendelkezne, ez egyúttal azt is jelentené, hogy tökéletlen, vagyis nem Isten. Mégsem mondják azonban azt, hogy Jézusnak sosem volt emberi természete, hanem azt, hogy amikor az Atyától emberi természetet kapott, isteni része azt azonnal magába olvasztotta, mintegy „semlegesítette”. Éppen ezért elutasítják a „monofizita” jelzőt és inkább a „nem-khalcedoniánus” kifejezést részesítik előnyben. Etiópián kívül monofiziták még az egyiptomi koptok, a szíriai jakobiták és nesztoriánusok, az örmények és egyes indiai keresztények, számszerűleg azonban az etiópok vannak a legtöbben, mintegy 25 millióan.
Az etiópokat 451-ben valószínűleg senki sem kérdezte meg, miként vélekednek Krisztus természetéről. Alexandria vonzásában, akarva-akaratlanul szakadtak el az egyetemes keresztény világtól. A későbbi századok során Bizánc lassan a keleti patriarchátusok fölé kerekedett, így teológiáját igyekezett azokra ráerőszakolni. A monofizitákat üldözték, és az alexandriai patriarcha olykor Bizáncban raboskodott.
Valószínűleg egy ilyen üldözés következtében menekült Etiópiába az a „Kilenc Szent”, akik 500 körül kezdték meg etiópiai tevékenységüket. A hagyomány szíriaiaknak tartja őket, ám az újabb kutatások szerint egyiptomi koptok lehettek. Az Etióp Orthodox Egyház alapjait valójában ők rakták le. A keleti keresztény világban, Szerbiától Etiópiáig a kolostorok voltak az egyházi tevékenység bázisai. Ezt a kolostori hálózatot teremtette meg a „Kilenc Szent”. A kolostorok lettek a keresztény műveltség letéteményesei (akárcsak a középkori Európában), és az egyházi hagyomány szerint a „Kilenc Szent” fordította le a Bibliát giz nyelvre. A giz a mai etiópiai semita nyelvek (például tigrinya és amharinya) közös őse, amelyből később kialakultak a modern nyelvek, de az egyházi használatban a mai napig megmaradt (hasonló utat járt be, mint Európában a latin). A giz előtt Etiópiában valószínűleg a görög volt a műveltség nyelve, amire máig emlékeztetnek a liturgia egyes kifejezései (például kyrie eleison). A létrehozott kolostorok egészen a 20. századig az oktatás kizárólagos színhelyéül szolgáltak. A szerzetességnek ettől kezdve komoly befolyása volt a birodalom politikai életére. A szerzetesek élén az ecsagé állt, aki kezdetben a Debre Damo, majd a Debre Libanos kolostor mindenkori apátja volt. Az abunnal ellentétben ő etióp származású volt, így érthető, hogy sokkal komolyabb befolyással rendelkezett mind a nép vallásos életére, mind a császárra. Rangban viszont az ecsagé az abun alatt állt, amiből számtalan súlyos konfliktus származott.
Az, hogy a „Kilenc Szent” a hagyománnyal ellentétben valószínűleg nem Szíriából, hanem Egyiptomból érkezett, nem jelenti azt, hogy nem hoztak magukkal szír hagyományokat. Úgy tűnik, a korabeli monofizita világ egymással szoros kapcsolatot tartott, és egyfajta érdekszövetség jött létre közöttük. Erre vonatkozóan meglehetősen kevés bizonyíték áll rendelkezésre, de ennek egyik jele lehet, hogy a ma Lalibélának nevezett hely (ahol tizenegy csodálatos sziklatemplom épült a 13. században) eredeti neve Roha. Ez azonos a szíriai monofizita központ, Edessza arab nevével (Al-Rúha). A szíriai befolyás idővel olyan méreteket öltött, hogy Jagba-Szion császárnak a 13. század végén rendelettel kellett megtiltania, hogy szíriaiak hivatalt viselhessenek Etiópiában.
Etiópia az iszlám világban A 7. századtól már a muszlim Egyiptom választotta el Etiópiát a Szentföldtől. Egyfelől igaz, hogy az iszlám meglehetősen toleráns volt a kereszténységgel szemben, másfelől az alexandriai patriarcha gyakorlatilag az egyiptomi muszlimok túsza volt. Bár a koptok továbbra is jelentős szerepet játszottak Egyiptom állami életében (főleg szakértelmüknek köszönhetően), gyakran szenvedtek el kisebb-nagyobb üldöztetéseket. Etiópia és a muszlim Egyiptom viszonya máig ható izgalmas kérdés. Vallásilag ugyan szemben álltak egymással, de egyéb körülmények mégis békés egymás mellett élésre kényszerítették a két államot. Melyek ezek az egyéb körülmények? Mindenekelőtt Etiópia földrajzi adottságai: a mély szakadékokkal szabdalt fennsíkok gyakorlatilag bevehetetlen erőddé tették. Ugyanakkor Egyiptomnak erős flottája volt a Vörös-tengeren, amivel komoly károkat tudott volna okozni Etiópia partmenti területeinek. Egy további, nem elhanyagolható körülmény a Nílus. Egyiptomban a Nílus áradása – az ősidőktől máig – élet-halál kérdése. Márpedig a földeket elárasztó termékeny iszapot az Etiópiában eredő Kék-Nílus viszi, és a középkor folyamán a kairói szultánok szilárdan hitték, hogy az etiópok képesek „elzárni” a Nílust... A harmadik, talán legjelentősebb tényező a kisebbségek kölcsönös védelme. Láttuk, milyen fontos szerepet töltöttek be Egyiptomban a koptok. Ugyanakkor Etiópiában jelentős számú muszlim kisebbség élt (már Mohamed idejétől), a birodalmon belül főleg mint kereskedők, a határokon pedig a 12–13. században kis emirátusok jöttek létre. Egyiptomban a koptok (élükön a patriarchával), ill. Etiópiában a muszlimok kölcsönös garanciát szolgáltattak arra nézve, hogy a vallási ellentétek ne menjenek túl a tűréshatáron. Igaz, a kölcsönös „túszpolitika” olykor zsarolásba ment át, és a keresztény etióp császár mecsetek építésére kényszerült.
Jeruzsálem és a „második Jeruzsálem” A keresztény világ többi részéhez hasonlóan az etióp keresztények is Jeruzsálembe jártak zarándoklatra. A 12. század előttről erre nézve inkább csak feltételezéseink vannak. Az etiópok számára ugyanis egy ilyen út meglehetősen kockázatos vállalkozásnak számított a muszlim területeken keresztül.
A 11. századtól megkezdődtek a nyugati keresztesek szentföldi hadjáratai. Oroszlánszívű Richárd legnagyobb ellenfele, Szaladin 1187-ben visszafoglalta Jeruzsálemet, de azt mégsem tette kizárólagos iszlám hellyé, hanem – bizonyítva toleranciáját – 1189-ben számos szentföldi keresztény kegyhelyet etióp szerzetesek gondjaira bízott. Jeruzsálemben a mai napig van etióp orthodox kolostor. 1189-től tehát az etiópok palesztinai jelenléte állandósult, így a zarándoklatok száma is megnőtt. Minden bizonnyal ez is hozzájárult az európai János Pap-legenda elterjedéséhez.
Európában Szaladin győzelme nagy elkeseredést okozott. Ekkor terjedt el az a legenda, hogy valahol keleten, az iszlám világ háta mögött van egy mesésen gazdag keresztény birodalom élén egy királlyal, aki egyben népének főpapja is. Számos feltételezés és kutatás látott napvilágot arra nézve, hogy mi lehetett a legenda alapja (szóba kerültek belső-ázsiai államok, India stb.), mégis a legvalószínűbb, hogy a legendás János Pap az egyik etióp császár, Imrehá-Krisztosz volt, akit trónra lépése előtt valóban pappá szenteltek.
Imrehá-Krisztosz egyik utódja (egyébként unokatestvére), Lalibéla császár alatt épültek Etiópia talán legszebb műemlékei, a lalibélai sziklatemplomok. A kiválasztott helyen tizenegy, egyetlen sziklatömbből kifaragott templom található. A templomcsoport környékén minden hely biblikus elnevezésre utal: a közelben Jordánnak nevezett folyó folyik, az egyik helyen megtekinthető Ádám sírja, a közelben pedig a Sion-hegy magasodik... Egyértelmű, hogy a szándék egy második Jeruzsálem felépítése volt, aminek logikus következménye, hogy Etiópiát kezdték „új Szentföldnek” tekinteni.