A romániai németek kivásárlása az a titkos művelet volt 1967 és 1989 között, amelynek során a Német Szövetségi Köztársaság fizetett az akkor kommunista irányítás alatt álló Romániának, hogy engedélyezze a romániai németek kitelepülését. A művelet, amelynek fedőneve német oldalon Geheimsache Kanal [titkos Csatorna-ügy], román oldalon Acțiunea Recuperarea [Visszaszerzés művelet] volt, romániai német áttelepülését eredményezte. A német fél által teljesített kifizetések összege becslések szerint meghaladta az egymilliárd német márkát.
Elnevezései Noha a sajtóban és visszaemlékezésekben a folyamatra gyakran az „emberkereskedelem” (németül Menschenhandel), „eladás” (románul vânzare), „vásárlás” (németül Kauf) „kiváltás / kivásárlás/ váltságdíj” (németül Freikauf, románul răscumpărare) szavakat használják, a tárgyalásokat német részről folytató Heinz Günther Hüsch visszautasította ezeket a kifejezéseket azzal, hogy a német állam részéről humanitárius akcióról volt szó. Vele ellentétben Klaus Kinkel, aki 1979 és 1982 között a Szövetségi Hírszerző Szolgálat elnöke volt, így nyilatkozott: „ez a szó legszorosabb értelmében méltatlan, megalázó emberkereskedelem volt.”
Ion Mihai Pacepa szerint Nicolae Ceaușescu állítólag gyakran mondta viccelődve, hogy „Románia legjövedelmezőbb exportcikkei a kőolaj, a zsidók és a németek”; Florian Banu, a CNAS kutatója ezt azonban megalapozatlannak tartja. Háttere A második világháború után tartott első romániai népszámláláskor, 1948. január végén mintegy jegyeztek fel. Hitler állítólagos kollaboránsaként a népcsoport több éven át kollektív jogfosztást élt át, és az állami önkénynek volt kitéve; ide tartozik a romániai németek kitelepítése a Szovjetunióba 1945. januárban és a bărăgani deportálások 1951. júniusban. Mindezen túl az 1945. márciusi földreform során a romániai németeket megfosztották földjeiktől, házuktól, állataiktól, mezőgazdasági gépeiktől és felszereléseiktől. A földeket és a házakat egy 1955. decemberi minisztertanácsi rendeletHotărârea Consiliului de Ministri Nr. 2694 din 7 dec. 1955 privind situaţia bunurilor imobiliare ale persoanelor strămutate nyomán kapták vissza, amely a Bărăganra kitelepítettek szabadon bocsátását és hazatérését szabályozta. Ehhez jött hozzá 1950 körül az ország teljes lakosságára vonatkozó, mintegy érintő szövetkezetesítés, valamint az ipar, kereskedelem, bankok és közlekedés államosítása 1948. június 11-én. A sorkatonai szolgálatukat töltő német fiatalokat nem a fegyveres alakulatokhoz sorozták be, hanem munkaszolgálatra, megerősítve bennük azt az érzést, hogy másodosztályú állampolgároknak számítanak.
Noha az elnyomás enyhült az 1960-as és 1970-es években, a romániai németek túlnyomó többsége úgy érezte, hogy végleg el kell hagynia az országot, ami azonban csak kivételes esetekben sikerült. A kivándorlás okait elemezve, William Totok számos olyan intézkedést azonosított, amely az ország etnikai „egységesítését” célozta, és növelte az elégedetlenséget. Paul Philippi szerint a kivándorlás legfőbb oka a kilátástalanság volt, a legtöbben nem látták az értelmes élet lehetőségét a romániai német közösségek számára abban az országban, amely egyesítette a 19. század romantikus etno-nacionalizmusát a kommunisták által ellenőrzött központi egységesítéssel. Ezen két szerző megállapításait utólag több közvélemény-kutatás igazolta.
A német alkotmány 116. cikkelye szerint a német nép német állampolgársággal nem rendelkező tagjai nem kezelhetők külföldiként. A kitelepítettekre és menekültekre vonatkozó német törvény (Bundesvertriebenengesetz) 6. cikkelye szerint a német néphez tartozik az a személy, aki (nem német) hazájában a német néphez tartozónak vallja magát, amennyiben ezt az odatartozást bizonyos ismertetőjegyek, például származás, nyelv, neveltetés, kultúra megerősítik.
Már korábban is volt példa a kommunista Romániában arra, hogy egyes népcsoportoknak szervezett módon, pénzügyi vagy egyéb ellentételezés fejében engedélyezik a kivándorlást. Románia és a fiatal Izrael 1948 júliusában gazdasági megállapodást kötött, amely többek között havi ötezer zsidó kivándorlását irányozta elő, fejenként 8000 lej ellenében. Az amerikai Joint Distribution Committee vállalta a költségek viselését, így 1948. május és 1951 vége között összesen zsidó települt át Romániából Izraelbe. További kompenzációként Izrael baromfitelepeket és más mezőgazdasági üzemeket szállított.
Története Kapcsolatfelvétel 1954-ben egy Bécsben tartott német–román kereskedelmi tárgyaláson felmerült a családegyesítés kérdése. Ezt követően Stockholmban létrejött egy találkozó, ahol a román kormány képviselője egyértelműen kijelentette, hogy a romániai németeket csak akkor engedik ki az országból, ha fejenként ezer dollárt kapnak cserébe.
A német Központi Jogvédő Hivatal (Zentrale Rechtschutzstelle) 1949 és 1970 között állt fenn, 1953-ig az igazságügy-minisztériumhoz, utána a külügyminisztériumhoz tartozott. Ez felelt „a második világháború következtében vagy az egyes országokban fennálló különleges körülmények miatt nehéz helyzetbe került németek külföldi bíróságok vagy hatóságok előtti jogvédelem alapvető kérdéseiért.” A jogvédelemmel különböző ügyvédeket bíztak meg, így például az 1960-es évek elején Románia esetében a stuttgarti Ewald Garleppet.
Garlepp 1962. december 19-én arról számolt be, hogy jogvédő tevékenységével kapcsolatban rendszeres emberkereskedelemre vonatkozó ajánlatot kapott. Egy konkrét esetben, ahol 76 emberről volt szó, a román fél fejenként hétezer márkát kért. Egy nagyobb csoport esetében kereken kértek. Garlepp azt állította, hogy ilyen módon minden németet ki lehet hozni Romániából, függetlenül attól, hogy fogságban van vagy sem. 1963-ban azt is elmagyarázta, hogy amennyiben egyszer fizetnek a kitelepülés engedélyezése érdekében, utána többé nem engedik ki az embereket pénzügyi vagy gazdasági ellentételezés nélkül, kivéve a családegyesítést. Ekkoriban egyedi döntés alapján többek között két család összesen hét tagjáért fizettek ki.
1965. májusban egy német államtitkár tett látogatást Romániában, és arról tájékoztatta Ion Gheorghe Maurer miniszterelnököt és Corneliu Mănescu külügyminisztert, hogy a Német Szövetségi Köztársaság hajlandó pénzügyileg kompenzálni a kiutazási engedélyeket.
Gustav Heinemann államelnök 1967-ben Romániába utazott, hogy erősítse az ország Szovjetuniótól való függetlenségének irányzatát, ugyanakkor „a kommunista Romániában élő mintegy sorsa” is foglalkoztatta. 1967. január 31-én Románia (a keleti tömb országai közül elsőként) felvette a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val. Az úgynevezett „második pillérrel” (pénzügyi juttatások cserébe egy bizonyos számú romániai német kiutazási engedélyéért) Németország könnyítéseket akart elérni azok számára, akik Romániában akarnak maradni.
A tárgyaló személyek bélyegkép|100px|Heinz Günther Hüsch 1987-ben 1968-ban a Kurt Georg Kiesinger kancellár által vezetett kormány Heinz Günther Hüsch ügyvédet bízta meg a Német Szövetségi Köztársaság képviseletével a „titkos Csatorna-ügyben”. Hüsch ugyanezt a szerepet töltötte be a következő kormányok (Willy Brandt, Helmut Schmidt és Helmut Kohl) idején is. Megbízatása csak az 1989-es romániai forradalommal és a Ceaușescu-rendszer bukásával szűnt meg.
Hüsch a megbízatást 1968. januárban Gerd Ludwig Lemmer menekültügyi államtitkártól kapta, akitől szabad kezet kért módszereinek megválasztására. A megbízásról nem született írásbeli szerződés. Feladata az volt, hogy elérje a román hatóságoknál minél több romániai német kitelepülésének engedélyezését. Hüsch 313 hivatalos és mintegy ezer nem hivatalos tárgyalást folytatott a román kormány képviselőivel, akiktől az Eduard fedőnevet kapta.
Az évek során Hüschnek hat román tárgyalópartnere volt:
A tolmácsok Adalbert Bucur (alias Popescu), Mitofan Oprea (alias Oprescu), illetve Marisescu (keresztneve nem ismert) voltak. 1970-1971-től kezdve bizonyos volt, hogy a román tárgyalópartnerek a Securitate tagjai.
Tárgyalások A román fél kérésére a folyamatot, illetve annak eredményeit Németországban is titkosnak minősítették. A titoktartás megszegése esetére Románia kilátásba helyezte a tárgyalások megszakítását.
Hüsch első tárgyalásait a román féllel 1968. február 9–12-e között folytatta Bukarestben, az Ambasador Szállóban. A második tárgyalás helyszíne a Lido volt, a későbbi megbeszéléseké a külkereskedelmi minisztérium. A tárgyalások megkezdését kölcsönös bizalmatlanság jellemezte, a bizonytalanság azt illetően, hogy a másik fél képes-e a megállapodást betartani. A tárgyalások tartalma lényegében az volt, hogy a román fél kötelezi magát, hogy meghatározott időn belül engedélyezi adott számú német kiutazását az NSZK-ba, a német fél pedig kötelezi magát, hogy minden kiutazott német után bizonyos összeget fizet. A román fél igényei a következők voltak: 200 000 márka előleg készpénzben, nyugta nélkül (először 400 000-et kértek, de ezt sikerült lealkudni) minden engedélyezett kiutazásért egy életkortól, képesítéstől (munkás, szakmunkás, tudós) illetve nyugdíjas állapottól függő összeg.
Lényeges véleményeltérés mutatkozott a „szakemberek” besorolását illetően; ide tartoztak a szakmunkások és kézművesek, de ide kellett számítani a traktoristákat és az utolsó félévet töltő egyetemistákat is. A következő tárgyalásokon is különböztek a vélemények, mivel Hüsch azt javasolta, hogy térjenek át egy személyenkénti átalányösszegre.
A teljesítés ellenőrzésére a román fél átadott egy listát, amely tartalmazta a kitelepülők nevét, címét és útlevélszámát. Az ellenőrzés során kiderült, hogy a listán szereplő személyek megkapták ugyan a kiutazási engedélyt, de arra nem volt bizonyíték, hogy ténylegesen kiutaztak-e a Német Szövetségi Köztársaságba.
Az 1968. április 25-i tárgyalásokon Románia a következő fejenkénti összegekre tartott igényt: A kategória (közönséges ember): 1700 DM B kategória (szakmunkás): 5000 DM C kategória (tudósok): 10 000 DM
Az első írásos szerződést 1969. március 7-én kötötték Stockholmban, és 1970. március 15-ig szólt. A második szerződést 1970-ben kötötték Stockholmban, ami meghosszabbította az együttműködést 1970. március 16-ától kezdődően. Ebben Románia kötelezte magát, hogy legalább német származású román állampolgár törvényes kitelepülését teszi lehetővé a Német Szövetségi Köztársaságba, az alábbi ütemezés szerint: 1970. március 16.–december 31.: 4000 fő 1971: 6000 fő 1972: 6000 fő 1973: 4000 fő
Összesen hét hasonló szerződés készült (1969, 1970, 1973, 1978, 1981, 1983, 1988. december).
Ugyan a romániai németek körében elterjedt az a vélemény, hogy a román fél könnyebben kiengedi a tanárokat és lelkészeket, gyengítve ezzel az országban maradó német közösséget, de Hüsch, a tárgyalások vezetője nem tapasztalt ilyen tendenciát.
Tárgyalások Helmut Kohl hivatalos látogatásáról Ceaușescu 1984-es bonni látogatása során meghívta Helmut Kohl kancellárt egy bukaresti látogatásra; erre Kohl visszafogottan reagált. Ceauşescu ki akart lépni külpolitikai elszigeteltségéből, ezért Hüsch tárgyalásait is felhasználták a nyomásgyakorlásra. A román tárgyalófelek ultimátumszerűen azt követelték, hogy Kohl 1986. augusztus 26-án, de legkésőbb szeptember 4-én tegye meg látogatását. Pár órával később azonban a tolmács kijelentette, hogy valószínűleg tévedett. Hüsch további tárgyalásain a román fél átmenetileg Kohl látogatásához kötötte a családegyesítések folytatását. 1988 elején a nyomás tovább fokozódott.