Szoteriológia

A szoteriológia (görög σωτηρία, szótéria, ’szabadulás, üdvösség’ és λόγος, logosz, ’tan, értekezés’), magyarul üdvösségtan vagy megváltástan, az üdvösségről, a megváltásról és a végső megszabadulásról szóló vallási tanítások rendszerező vizsgálata. A fogalom tág értelemben alkalmazható mindazokra a vallási elképzelésekre, amelyek az ember vagy valamely közösség alapvető veszélyeztetettségét, ennek leküzdését, valamint a beteljesedett lét állapotát írják le. A vallástudomány ezért összehasonlító kategóriaként is használja, bár az egyes vallások nem ugyanazt értik „üdvösségen”, és nem mindegyikük fogalmazza meg tanítását személyes megváltó, bűnbocsánat vagy túlvilági boldogság fogalmaiban.Emily Stetler: „Soteriology”. In: David A. Leeming (szerk.): Encyclopedia of Psychology and Religion. Boston: Springer, 2014. 1688–1689. o. doi:10.1007/978-1-4614-6086-2_654.John Bowker (szerk.): The Oxford Dictionary of World Religions. Oxford–New York: Oxford University Press, 1997, „salvation”, „soteriology” szócikk.

A kereszténységben a szoteriológia a dogmatika egyik központi területe: Istennek a Jézus Krisztusban végbevitt üdvözítő művét, Krisztus életének, halálának és feltámadásának megváltó jelentőségét, továbbá az üdvösség emberi befogadását tárgyalja. Emiatt szoros kapcsolatban áll a krisztológiával, az eredendő bűnről és a személyes bűnről szóló tanítással, a kegyelemtannal, a megigazulástannal, a szentségtannal és a végső dolgokról szóló tanítással.E. L. Peterman: „Soteriology”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. köt. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 328–329. o.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937, különösen II. köt., a megváltásról szóló traktátus.

Elnevezése és tárgya

A görög σωτήρ (szótér, ’megmentő, megváltó’) és σωτηρία (szótéria, ’megmentés, üdvösség’) szavak az ókori görög nyelvben veszélyből, betegségből, háborúból vagy más fenyegetésből való szabadulást is jelölhettek. A szótér címet istenekre, uralkodókra és jótevőkre egyaránt alkalmazták. A Biblia görög fordítása és az Újszövetség ugyanezt a szókincset használta Isten szabadító cselekvésére és Krisztus üdvözítő szerepére. A latin keresztény szóhasználatban a salus az üdvösséget és épséget, a redemptio pedig eredetileg a kiváltást vagy visszaváltást jelölte. A magyar „megváltás” szó az utóbbi jelentéskörhöz kapcsolódik.W. G. Topmoeller: „Salvation”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 12. köt. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 622–623. o.

A „szoteriológia” megnevezés viszonylag későn vált önálló teológiai szakkifejezéssé, tárgya azonban egyidős azokkal a vallási hagyományokkal, amelyek a rossztól, a bűntől, a haláltól, a tudatlanságtól, a karmától vagy a létforgatagtól való megszabadulást tanítják. Keresztény használatban a „megváltás” elsősorban Krisztus üdvözítő művét, az „üdvösség” pedig ennek célját, gyümölcsét és az emberben való megvalósulását jelöli; a két szó jelentésköre azonban részben átfedi egymást.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, 31–40. §. .

A szoteriológiai tanítások rendszerint a következő kérdésekre válaszolnak: mi az ember alapvető nyomorúsága vagy kötöttsége; honnan ered; képes-e saját erejéből megszabadulni; szükséges-e isteni, közvetítői vagy közösségi segítség; milyen szerepe van a hitnek, a tudásnak, a szertartásnak, az erkölcsi cselekvésnek és a lelki gyakorlatnak; valamint egyéni, közösségi vagy kozmikus természetű-e a végső beteljesedés. A válaszok különbségei mögött eltérő isten-, ember-, világ- és történelemfelfogások állnak.

Fogalmi és összehasonlító szempontok

Az összehasonlító vallástudományban a „szoteriológia” analóg fogalom. Egy keresztény teológiai kategória változtatás nélküli átvitele például a buddhizmusra vagy a taoizmusra félrevezető volna, mert e hagyományok nem feltétlenül tételeznek személyes teremtő Istent, áteredő bűnt vagy egyszeri történeti megváltó eseményt. Ugyanakkor összehasonlítható, miként határozzák meg a különböző vallások a nem kívánatos létállapotot és az abból kivezető utat.

A szoteriológiai rendszerek között több alapvető különbség figyelhető meg. Egyes hagyományok a megszabadulást elsősorban Isten szabad és irgalmas cselekedetének tekintik; mások a megismerést, az erkölcsi megtisztulást, az aszkézist vagy a meditációt hangsúlyozzák; ismét mások az isteni kegyelem és az emberi válasz együttműködéséről beszélnek. A cél lehet az Istennel helyreállított közösség, a bűnök bocsánata és az örök élet, de jelentheti az újjászületések körforgásának megszűnését, a felébredést, a lélek karmától való megtisztulását, az isteni névben való elmélyülést vagy a kozmikus renddel kialakított összhangot is.

További különbség, hogy a történelem egyenes vonalú vagy körforgásos felfogása eltérő üdvösségképet eredményez. A bibliai vallásokban a teremtés, a szövetség, az ítélet és a beteljesedés egymásra következő eseményei meghatározóak. Több indiai hagyományban ezzel szemben a szanszára, vagyis a születések és halálok ismétlődése az a rend, amelyből meg kell szabadulni. Az is eltérően jelenik meg, hogy a végső állapotban fennmarad-e a személyes azonosság, átalakul-e, vagy maga a maradandó énre vonatkozó feltevés számít a kötöttség egyik okának.

Kereszténység

A keresztény szoteriológia kiindulópontja az a hitvallás, hogy Isten az ember üdvösségét Jézus Krisztusban kezdeményezte és vitte végbe. A megváltás ezért nem pusztán erkölcsi tanítás, vallási élmény vagy emberi önmegjavítás, hanem a keresztény hit szerint Isten történeti cselekvése: a Fiú megtestesülése, földi élete, engedelmessége, kereszthalála, feltámadása és megdicsőülése egyetlen üdvrendi egységet alkot. A szoteriológia ebben az értelemben a krisztológia „dinamikus” oldala: Krisztus személyét megváltó küldetésében szemléli.E. L. Peterman: „Redemption (Theology of)”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. köt. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 977–988. o.

A keresztény hagyomány a megváltást egyszerre írja le negatív és pozitív fogalmakkal. Negatív értelemben a bűn, a bűnösség, a halál, a gonosz hatalmak és az Istentől való elidegenedés alóli szabadulás; pozitív értelemben kiengesztelődés, megigazulás, újjászületés, istengyermekség, Krisztusba való beiktatás, a Szentlélek ajándéka, megszentelődés és részvétel az isteni életben. E képek nem egyszerű szinonimák: a megváltás különböző vonatkozásait fejezik ki, és a keresztény teológiában rendszerint egymást kiegészítő fogalmakként szerepelnek.

Bibliai alapok

Ószövetségi előzmények

A Héber Biblia üdvösségfogalma történeti tapasztalatokból bontakozik ki. A szabadítás alanya elsősorban Isten, aki veszélyből, ellenséges hatalomból, elnyomásból, betegségből vagy halálos fenyegetésből menti ki népét és az egyént. A kivonulás Izrael vallási emlékezetében alapvető szabadító eseménnyé vált: Isten kiszabadítja a népet az egyiptomi szolgaságból, szövetséget köt vele, és saját népévé teszi. A szabadítás tehát nem csupán egy veszély megszüntetése, hanem új kapcsolat és új életforma létrehozása.

A héber pádáh ige kiváltást vagy kiszabadítást, a gáal pedig a legközelebbi rokon által végzett visszaváltást és jogvédelmet is jelölte. Az utóbbihoz kapcsolódó góél szó a családtag szabadságának vagy birtokának helyreállítóját jelentette; a prófétai szövegek ezt a képet Istenre alkalmazták. A babiloni fogságból való hazatérést Izajás könyvének második része új kivonulásként és isteni megváltásként mutatja be. A prófétai remény fokozatosan magában foglalta a bűnbocsánatot, a szív megújulását, az új szövetséget, a népek összegyűjtését, az igazságosságot és a békét is.

Az ószövetségi hagyományban a megváltás közösségi és személyes vonatkozása nem válik szét. A zsoltárokban az egyén Isten segítségét kéri üldözés, betegség, bűn és halálveszély idején; a próféták pedig Izrael és a népek jövőjét Isten egyetemes uralmának távlatában szemlélik. A szenvedő Úr szolgájáról szóló szövegeket a keresztény hagyomány Krisztus szenvedésének és másokért vállalt szolgálatának előképeként értelmezte.

Újszövetségi tanítás

Az Újszövetségben Jézus működése az Isten országának közelségét hirdeti. Gyógyításai, ördögűzései, a bűnösök befogadása és a bűnök megbocsátása az evangéliumok szerint annak jelei, hogy Isten szabadító uralma már megkezdődött. Jézus küldetését az elveszettek megkeresésével és megmentésével kapcsolja össze; halálát pedig szolgálatként, „sokakért” adott váltságként, illetve az új szövetségért kiontott vérként értelmezi (Mk 10,45; Mt 26,28).

Az apostoli igehirdetés a keresztet és a feltámadást elválaszthatatlanul kapcsolja össze. Krisztus „bűneinkért adatott halálra, és megigazulásunkért támadt fel” (Róm 4,25); ha nem támadt fel, a keresztény hit és a bűnbocsánat reménye hiábavaló volna (1Kor 15,14–17). A feltámadás ezért nem csupán Krisztus személyének utólagos igazolása, hanem a megváltó esemény része: a halál legyőzése, az új teremtés kezdete és az általános feltámadás záloga.

Pál apostol írásaiban több szoteriológiai nyelvezet találkozik. Az Ádám–Krisztus párhuzam szerint Ádám engedetlenségével szemben Krisztus engedelmessége hoz megigazulást és életet (Róm 5,12–21; 1Kor 15,21–22). A kereszt áldozat, kiengesztelődés, váltság és a bűn hatalmának megtörése; az üdvösség ugyanakkor Krisztussal való egyesülés, részesedés halálában és feltámadásában, istengyermekség és a Lélekben való új élet. A Zsidókhoz írt levél Krisztust az új szövetség főpapjaként és egyszer s mindenkorra bemutatott önáldozatként szemléli. A jánosi iratokban az élet, a világosság, az újjászületés, a szeretet, Isten Báránya és Krisztus megdicsőülése kerül előtérbe.

Az újszövetségi szoteriológia „már” és „még nem” közötti feszültséget hordoz. A hívők a keresztségben és a Lélek ajándékában már részesednek Krisztus életében, de a bűn és a halál végleges megszűnését, a test feltámadását és a teremtés megújulását még remélik (Róm 8,18–25). Az üdvösség ezért egyszerre múltbeli esemény, jelen idejű folyamat és jövőbeli beteljesedés.

A megváltás főbb teológiai képei

A keresztény egyházak közös hitvallása szerint Krisztus üdvözít, de az ókori egyetemes zsinatok nem határoztak meg egyetlen kizárólagos magyarázatot arra, hogy megváltó műve miként fejti ki hatását. A teológiatörténetben ezért több modell és fogalmi rendszer alakult ki. Ezek részben különböző bibliai képeket bontanak ki, részben ugyanazon misztérium eltérő szempontjait rendezik egységbe.

Győzelem és szabadítás

A Christus Victor néven összefoglalt megközelítés Krisztus művét a bűn, a halál és a gonosz hatalmak fölötti győzelemként írja le. Alapja többek között a kolosszei levél képe a fejedelemségek és hatalmasságok lefegyverzéséről (Kol 2,15), valamint a Zsidókhoz írt levél tanítása, amely szerint Krisztus halálával megtörte a halál hatalmát (Zsid 2,14–15). A patrisztikus irodalomban ehhez kapcsolódott a váltságdíj képe. Ennek mitologizáló változatai olykor úgy beszéltek, mintha Krisztus életét a sátán kapta volna váltságul; a főáramú keresztény teológia azonban a sátánt nem tekinti Istennel egyenrangú jogalanynak, és a „váltságot” elsősorban a rabságból való tényleges kiszabadítás képeként értelmezi.

Áldozat, engesztelés és kiengesztelődés