A Gruber–De Gasperi-egyezményt (, ), más neveken párizsi egyezményt (Pariser Abkommen / accordo di Parigi) vagy Dél-Tirol-egyezményt (Südtirol-Abkommen) 1946. szeptember 5-én írták alá az Olasz Köztársaság és Osztrák Köztársaság képviselői, a párizsi békekonferencia keretében. A kétoldalú szerződés garanciákat tartalmaz az észak-olaszországi Trentino-Déltirol régió német ajkú lakosság kulturális sajátosságának, identitásának megőrzéséről és védelméről. Az egyezményt Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök írta alá. Ez az egyezmény lett az alapja a mai dél-tiroli autonómiának.
Előzmények bélyegkép|jobbra|Tirol Hercegesített Grófság térképe, 1845 (Vorarlberggel és Liechtenstein Hercegséggel együtt) bélyegkép|jobbra|Az egykori Tirol területének felosztása 1918 után: Piros = Észak- és Kelet-Tirol, Ausztriában maradt, narancs = Dél-Tirol (Bolzano megye), Olaszország annektálta, kék = Trentino (Trento megye), Olaszország annektálta. Megjegyzés: „Ampez” = Cortina d’Ampezzo, Venetóhoz csatolva. bélyegkép|jobbra|Venezia Tridentina: az 1919-ben Olaszországhoz került Dél-Tirol és Trentino térképe, 1921
Az első világháború második évében, 1915. április 26-án az Olasz Királyság kormánya hosszú alkudozás után Londonban titkos szövetségi szerződést kötött az antant hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és az Orosz Birodalom – kormányaival.
A titkos londoni egyezményben Olaszország vállalta, hogy az antant oldalán hadba lép a központi hatalmak ellen, ennek fejében ígéretet kapott, hogy a háború után elfoglalhatja az Osztrák–Magyar Monarchia területeit a Brenner-hágótól délre, elsősorban a Tirol Hercegesített Grófság részét képező Trentino tartomány egészét és Tirol koronatartomány déli felét. A Monarchia széthullása után, az 1919-es saint-germaini békeszerződés értelmében az Osztrák Császárság romjain megalakult Német-Ausztria megtarthatta Észak- és Kelet-Tirolt, míg a Brennertől délre, a mai Dél-Tirolt és egész Trentinót az Olasz Királysághoz csatolta.
1922-ben Olaszországban a fasizmus került hatalomra, Benito Mussolini vezetése alatt. Állami rendelkezésre Dél-Tirolban megkezdték a nem-olasz ajkú többségi lakosság – a német-osztrákok és a ladinok – szisztematikus háttérbe szorítását, marginalizálását, mind kulturális, mind gazdasági téren. Erőteljes olaszosításba kezdtek, betiltották a német és ladin nyelvű iskolai oktatást, a hivatalokban korlátozták a többségi nyelv használatát. Csak olasz nyelvű sajtótermékek megjelenését engedélyezték. 1938-ban bekövetkezett az Anschluss, Ausztriát a Német Birodalom, a fasiszta Olaszország szövetségese bekebelezte. A dél-tiroli német lakosság azonban hiába remélte az elcsatolt területek visszacsatolását, Hitler fontosabbnak tartotta az olasz katonai szövetség fenntartását. 1939-ben Hitler és Mussolini megkötötték a dél-tiroli áttelepítési egyezményt, az ún. „Opciót”, amely választás elé állította a dél-tiroli német nyelvű lakosokat: vagy átköltöznek a német birodalmi igazgatás alá került Tirolba, vagy helyben maradnak és alávetik magukat az állam olaszosító törekvéseinek. A két diktátor tervei szerint a németajkú lakosság átköltöztetésével Dél-Tirol el-olaszosítása kiteljesedett volna. A tervezettnél kevesebben költöztek át a (volt) Ausztriába. A háború második felében, 1943–1945 között Dél-Tirolt a német Wehrmacht szállta meg, és Alpenvorland néven katonai műveleti területté tette.
A kivándorolt dél-tiroliak zöme a náci és fasiszta diktatúrák összeomlása után visszaköltözött szülőhelyére, az Olasz Királysághoz tartozó Dél-Tirolba. A németajkú lakosság nagy része ezután azt követelte, hogy a tartományt csatolják hozzá a helyreállított (Második) Osztrák Köztársasághoz. Tirol újraegyesítése (azaz Ausztriához visszacsatolása) ellen azonban vétót emelt a négy győztes szövetséges hatalom, az USA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország, mert a háború utáni politikai átrendezést és ezen belül Dél-Tirol problémakörének () kezelését is már erősen meghatározta a kialakulóban lévő hidegháborús helyezkedés. A (volt) szövetségeseket kibékíthetetlen politikai ellentétek osztották meg, minden területi rendezésről már ennek jegyében tárgyaltak. A nagyhatalmak egyikének sem állt érdekében, hogy Olaszországtól területi engedményeket követeljen Ausztria javára. Csak abban tudtak megegyezni, hogy az olasz államot rávegyék, adjon szerződéses garanciákat Dél-Tirol (és más megszerzett osztrák területek) németajkú etnikai kisebbségének védelmére.
A tárgyalások kritikus pontjai bélyegkép|jobbra|Trentino-Alto Adige (Trentino-Dél-Tirol) olasz régió bélyegkép|jobbra|Nyelvi megoszlás Dél-Tirolban és Trentinóban (2012)
Az olasz–osztrák tárgyalásokat az 1946-os párizsi békekonferencia keretében tartották. Alcide De Gasperi trentinói származású kereszténydemokrata politikus, az Olasz Köztársaság miniszterelnöke és ideiglenes államfője a tárgyalások kezdetén Olaszország londoni nagykövetét, Nicolo Carandinit küldte személyes megbízottjaként a tárgyaló delegáció élére. Osztrák részről Karl Gruber külügyminiszter, a nyugati osztrák tartományok (Tirol, Vorarlberg) ideiglenes tartományi elöljárója és képviselője vezette a tárgyalásokat.
Gruber először azt a törekvést képviselte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiától elszakított, többségében németajkúak által lakott Dél-Tirolt csatolják vissza az Osztrák Köztársasághoz. De Gasperi azonban ragaszkodott Dél-Tirol státusnak megváltoztathatatlanságához, és fenntartotta a Dél-Tirol teljes területére irányuló területi igényét. Ehelyett területi autonómiát helyezett kilátásba Trentino-Dél-Tirol egyesített tartomány lakói számára. A megegyezést a nagyhatalmak közül különösen Nagy-Britannia sürgette. Számos fenntartása ellenére Gruber végül elfogadta De Gasperi javaslatát. A Dél-Tirolról szóló kétoldalú osztrák–olasz megállapodást, melyet aláíróiról Gruber–De Gasperi-egyezménynek neveztek, 1946. szeptember 5-án írták alá Párizsban.
A szerződés egyik legvitatottabb pontja, amelyet az osztrákok „elrejtett aknának” tartottak, az egyezmény területi hatálya volt. Ausztria a szűkebb értelemben vette Dél-Tirol (a mai Bolzano autonóm megye számára követelt a területi autonómiát, az Olaszország által képviselt megoldás viszont az egykori Tirol történelmi tartomány Olaszországhoz csatolt teljes területére, azaz a Trentinót is tartalmazó teljes Venezia Tridentina tartományra értelmezte. Venezia Tridentina magában foglalta a világháborúban megszerzett, Brenner-hágótól délre fekvő összes egykori tiroli területet. A közös tartomány névadása az olasz irredentizmusra és a venetói nacionalizmusra vezethető vissza. Venezia Tridentina tartományon belül Bolzano és Trento tartományok szétválasztása 1927-ben történt meg. Bolzano megye a fasizmus erőteljes olaszosító politikája ellenére német többségű maradt, Trentino lakosságának többsége viszont olasz volt és maradt. Venezia Tridentina tartományból 1948-ban megalakult a ma ismert Trentino-Alto Adige régió. A két megyét egyazon régión belül, tudatosan együtt tartották. Ezzel a manőverrel a római kormányzat erőteljes olasz többséget biztosított a régióban. Mintegy németajkú dél-tiroli és kb. olasz ajkú trentinói került közös politikai régióba, ezzel a német pártok játéktere és a német nyelvű kisebbségnek ígért jogok alkalmazhatósága jelentősen beszűkült.
A szerződés aláírói Karl Gruber (1909–1995), az Osztrák Köztársaság külügyminisztere, Osztrák Néppárt Alcide De Gasperi (1881–1954), az Olasz Köztársaság miniszterelnöke, Olasz Kereszténydemokrata Párt
A szerződés tartalma bélyegkép|jobbra|Az 1946. szeptember 5-én aláírt „párizsi megállapodás” első lapja bélyegkép|jobbra|A megállapodás második lapja Alcide De Gasperi és Karl Gruber saját kezű aláírásával
Bozen (Bolzano) megye németajkú lakosait és a szomszédos Trient (Trento) megye kétnyelvű helységeinek német ajkú lakosait az olasz ajkú lakossággal teljesen megegyező jogok („complete equality of rights”) illetik meg, olyan különleges intézkedések keretében, melyek révén a lakosság német ajkú csoportjainak saját népi karaktere, valamint kulturális és gazdasági fejlődése védettséget kapjon. A már meghozott vagy előkészítés alatt álló törvényhozási intézkedésekkel összhangban a német anyanyelvű (olasz) állampolgárok számára különösen a következőket kell biztosítani: Elemi és középiskolai oktatás az anyanyelven; a német és olasz nyelvek használatának egyenlővé tétele a közhivatalokban és közokiratokban, valamint a kétnyelvű helységnevekben; jogosultság az utóbbi években olaszosított családnevek helyreállítására; egyenjogúság a közhivatalok betöltésének tekintetében azzal a céllal, hogy a tisztségek a két népcsoport között a megfelelő arányban oszolojanak meg. A fent említett két terület lakossága számára biztosítani kell az autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalmi intézményeket. Ezen autonómia-intézkedések alkalmazási kereteit a helyi német ajkú lakosság képviselőivel is meg kell tárgyalni, és ennek alapján meghatározni. Az Ausztria és Olaszország közötti jószomszédi viszony helyreállításának szándékától vezetve az olasz kormány jelen szerződés aláírásától számított egy éven belül, az osztrák kormánnyal egyeztetve kötelezi magát, hogy: a méltányosság és a jóakarat szellemében felülvizsgálja azokat az állampolgársági opciókat, melyek az 1939-es Hitler–Mussolini megállapodásból erednek; megállapodást köt, melynek keretében elérhető bizonyos akadémiai fokozatok és egyetemi diplomák érvényességének kölcsönös elismerése; megállapodást dolgoz ki, mely biztosítja az Észak- és Kelet-Tirol közötti átmenő személy- és áruforgalom szabadságát vasúton, és a lehető legszélesebb mértékben közúton is.; külön megállapodásokat köt, melyek megkönnyítik a határsávban zajló forgalom kiterjesztését és külön megadott árucikkek és gyártmányok bizonyos mennyiségének helyi cseréjét Ausztria és Olaszország között.
A szerződés alkalmazása
Az olasz kormány igyekezett az autonómia gyakorlati érvényesülését szűkíteni. 1948-ban az olasz törvényhozás (De Gasperi miniszterelnök beterjesztésére) egyesítette Bolzano tartományt (azaz a szűkebb értelemben vett Dél-Tirolt) és az olasz többségű Trentino tartományt, létrehozva az egyesített Trentino-Dél-Tirol (Trentino-Alto Adige) autonóm közigazgatási régiót, törvénybe foglalta az ún. „első autonómia-statútumot” (az első Dél-Tirol-törvénycsomagot). Olaszország ezzel hivatalosan teljesítettnek tekintette az 1946-os Gruber–De Gasperi-egyezmény előírásait, melynek hatálya az így egyesített közös régió egészére kiterjedt.
A német és ladin ajkú dél-tiroli lakosság politikai képviselői azonban ezt a megoldást elfogadhatatlannak találták. A következő két és fél évtizedben egyfelől radikális – terrorakciókat sem nélkülöző – tömegmozgalom bontakozott ki, másfelől intenzív politikai tárgyalássorozat folyt Dél-Tirol autonómiájának eléréséért. A tárgyalásokba ismét bevonták Ausztriát is. 1972-ben végül sikerült elérni, hogy az olasz parlament hatályba léptesse az ún. „második autonómia-statútumot” (azaz a második Dél-Tirol-törvénycsomagot). Ez a törvénycsomag az 1948-asnál lényegesen szélesebb körű jogokat tartalmazott Bolzano autonóm megye és Trento autonóm megye német és ladin nyelvű lakossága javára. Ezen törvénycsomag révén a jelentősen kibővített autonóm jogosultságok legnagyobb része a Trentino-Alto Adige régió közös önkormányzatának illetékességéből átment Bolzano megye (Dél-Tirol) és Trento megye (Trentino) megyei szintű önkormányzatainak illetékességébe.
Nemzetközi jogi jelentősége